Szano barátom szerint ez egy rendőrségi modell, ami levadássza a gyorshajtó balinokat.
Úgy legyen! 🙂
Egyenlőre idén csak szívok a felszínis balinokkal. Ütik – verik a csalit. Kicsapják méter magasra. Mögé rongyolnak olyan tolóhullámmal, hogy a szívem majd megáll, de nem akadnak meg.
A héten pontot kell tennem ennek a végére!
A már – már hagyománnyá váló pünkösdi baráti találkozó előtt egy nappal úgy döntöttem, hogy terepszemlét tartok az egyik potenciális pályán. Szokásomhoz híven az első busszal érkeztem, és a pár napja süllőt adó pályát kezdtem vallatni a szokásos kis bohóccal. Nagy kedvencem lett ez a csali, hiszen a süllők imádják. Az idő nagyon rossz volt, eső, szél, hullámzás, hideg. De a süllőnek ez jó, és jó is volt!
Sokszor, sok helyen olvasom, hogy a süllővel kapcsolatban nincs értelme a C&R magatartásnak, mert sérülékeny hal lévén nagy százalékuk belepusztul. Na nekem most nem először, és remélem nem is utoljára sikerült ugyanazt a süllőt becsapnom pár nap elteltével kb. 2 méterre az első esettől. Onnan tudom hogy ugyanaz a hal volt, mert a jobb oldali kopoltyúfedeléből hiányzott egy darab (teljesen gyógyult volt), és kétlem, hogy ilyen jellegzetes sérüléssel több süllő is úszkálna a környéken. 😉
Volt még ezen az 5 négyzetméteres helyen egy igen jónak tűnő halam, ami meghúzta a féket is, de két fejrázás után lemaradt sajnos.
Továbbálltam a móló felé. Hamar feltűnt, hogy a szélvédett oldalon balinok hajtják a küszöket. Első dobásra meg is fogtam őnkelmét a szokásos pink mánikpréjjel. Nem volt egy óriás, de balin. Sajnos a társai nem voltak aznap számomra becsapható állapotban.
A mólón sokáig semmi akcióm nem volt, aztán megjelent az első kishalas mártogató. Közölte, hogy szar a pálya, aztán ahol már végigment kétszer, azon a szar részen akadt a bohócra még egy süllő.
Mivel nem volt több kapásom, így rápróbáltam egy sötétebb színnel, de a második köves után levettem a gumit, és visszamentem a fékhúzós kapás színhelyére.
Első leengedésre megint belevert a hal, és megint lemaradt. Két fejrázás, fékhúzás és ennyi. 10 percet vallattam még a helyet, de nem akarta adni a halat, így elnéztem egy sügeres placcra. Nem sok esély, remény volt sügérre az opálos vízben. Hínáron kívül nem is akasztottam semmit. Rápróbáltam újra a balinokra, majd a kisördög arra ösztökélt, hogy próbáljam meg megint a fékhúzós helyen. Olyan 15 percem maradt az indulásig. Leengedtem a bohócot, és a második emelésbe megint beleütött, és megint lemaradt. Itt már tiszta ideg voltam, hisz vélhetően ugyanaz a süllő harmadszor is betámadta a csalit, és nem sikerült még megnéznem se. El nem tudtam képzelni, hogy egy ekkora helyen több olyan süllő is álljon, ami meg tudja húzni a féket.
Remegő kézzel cseréltem a jiget egy másik típusra, és dobtam át a túl oldalra. Emelés, ütés, bevágás. A csuka elvitte a csalim! Már csak öt percem volt, de valahogy éreztem a halat. Nem tudom megmagyarázni miért, de az újabb leengedés után megint odavert a parti viszonylatban darabosabb süllő, és most végre meg is akadt. Nem volt nálam centi, de mivel a nagy araszom háromszor ráfért (farokvégéig), ezért bő kettesnek ítéltem meg.
Végre volt egy sok akcióval tarkított több darab halas hajnalom. Kiválónak ítéltem meg a pályát másnap hajnalra – éjjelre. És bár egy pillanatra megvillant előttem a szalonnával tűzdelt tepsis süllő képe, már megint be kellett érnem a sült oldalassal, mert ezek a dögök kicsúsztak a kezeim közül. 😀
Másnap hajnali kettőkor találkoztunk a veszprémi Hotel parkolójában Zolikával, és Dáviddal. Mivel mindenki időben megérkezett, némi kupaktanács, és a javaslatom után kezdésnek a szombati pályát lőttük be célpontnak.
Kb. fél háromkor dobtuk az elsőket miután konstatáltuk, hogy megérkezett az előző napinál is szarabb idő, bár Zolika szerint a parton nem fú a szél!
Na fúni nem is fút! Viszont pár óra múlva már majdnem letépett minket a mólóról. Voltak süllő, és gardahajtások, véleményem szerint balinok is, de sokáig csak kapáskáig, és süllőcskéig jutottunk. Egy ilyen baráti pecát számtalan zrika, és beszólás tarkít, amit a tisztelt blogolvasó elképzelni sem tud, így volt ez ezen a napon is. El sem tudjátok képzelni hányszor kaptam meg, hogy: Steve már megint szávázs csalival horgászik! Persze mert a cégnek kell pecáznia. 😉
Találtunk egy részleges küszívást is, amin sokáig nem volt akciónk, pedig a rablások, és a rablók is ott voltak. Egyszer aztán irgalmatlan locsogás hangjára lettem figyelmes. Dávid halat akasztott, Zolika pedig futott a merítővel. Kitekertem a csalit és a hang irányába indultam. Dave egy általam messziről süllőnek vélt identitászavaros csukát fárasztott hajnali negyed ötkor küszíváson.
Később még mindig sötétben egy kisebb példány megszabadította az egyik kedvenc süllőcsalijától. Dávidnak van egy olyan tulajdonsága, hogy ha együtt megyünk horgászni, akkor sügér helyett csukákat fog, de úgy néz ki mostantól süllő helyett is. Lehet újra csukáznunk kéne együtt, hátha akkor jön más is! 😛
Ahogy hajnalodott rápróbáltam a tegnapi sok kapásos pár négyzetméterre, és egyáltalán nem bántam meg. Négy kapásból hármat megfogtam a már szokásos bohóccal. Igaz a háromból ez a 42-es volt a legkomolyabb, de volt nála szebb is.
Ahogy világosodott elkezdtük vallatni a mólófal mellett körbe, de egyrészt semmi eredménye nem volt, másrészt a Zolika szerint parton nem fújó szél majdnem letépte a fejünket.
Talán én ocsúdtam először, és visszamentem az éjszakai rablások színhelyére. Nagyon jól tettem, mert ott voltak a balinok. Elsőre a kis hendméd wobblerem került kapocsba, amivel domolykót, és kisbalint fogtam már. Első dobás, mint az álmaimban, három méterre a lábamtól bebombázta a balin! A kis vízben ki is vetette magát a kapás erejével.
Megvolt az első balatoni méretes saját csalival fogott balinom! 😀
Az akadás nem volt túl elegáns, de ez sekély vízben gyakran előfordul. Fényképezem, szabadítottam, és újat dobtam. És mint a mesében BÁÁÁÁÁM! Egy jó kettes balin bebombázta a csalimat. Itt már érkezett Zolika is bevetésre készen miközben azért korholt, hogy milyen gájd az ilyen aki lefogja a pályáról a jó halakat a vendégek elől? Pedig én csak felismertem a helyzetet, és kamatoztattam a tehetségemet! 😛
A két fárasztás szétzavarta a balinokat. Immel-ámmal raboltak, és egyre beljebb. Itt kezdődött háromnapos kálváriám egy helyi kisöreggel, akihez megpróbáltam tisztelettel hozzáállni, ahogy sokan ezt számon kérik tőlem, de hétfő hajnalra nehogy tiszteletet, már szánalmat sem tudtam érezni az irányában.
Szóval topogott felénk a kisöreg, és közölte, hogy nincs nála a hallókészülék, így nem mondjunk neki semmit, de ha rá hallgatunk menjünk a nádas mellé, mert az általa 40 éve horgászott pályán mindig ott a balin. Itt még azt gondoltuk a jóindulat szólt belőle, de később ki fog derülni mennyire naivak voltunk! 😉
Odébbálltunk egy százassal, és közben a tökésréce csapat között rablást vettem észre. Szóltam Dávidnak, de azt hitte csak hülyítem, pedig gyakran előfordul az ilyen. Aztán nem sokkal odébb Zolika szólt, hogy a kacsák között rabolt valami. Mondtam, hogy balin, és dobjon rá. Itt került elő a lengyel magyar két jó barát közös koprodukciójából létrejött Zolika tender csali, amit be is bombázott az őn a part szélben ahogy kell.
És, hogy miért is Zolika tender a csali neve? Talán elég ha mi tudjuk! 😀
A rablások fogytán megnéztünk egy másik mólót, ahonnan az atomszél, és a szakadó eső hamar eltántorított minket!
Egy újabb mólón Zolika az opálos vízből azért kivarázsolt egy sügeret a kimondhatatlan nevű és buzirózsaszínesen átlátszó ratamahattatta csalijával.
A kép címe lehetne eörömebodottá, vagy aki a sügeret szereti az rossz ember nem lehet! 😉
Megnéztünk még néhány pályát. Az egyiken Zolika rátalált a balinokra, és a Zolika tender aratott. Négy balin esett áldozatul a viharos széllökések közepette, egészen addig, míg rá nem repült a kőre, ami elvette őt. Ez volt aznap az a csali, amit a lehető legjobban lehetett abba a sávba juttatni, ahol mozgott a balin. Vagy egyszerűen Zolikának csak mákja volt? Mindig akkor, és oda dobott, ahová, és amikor kellett?
Lényegtelen, hiszen aznap öt balinnal ő lett a pünkösdi balinkirály!
Szeretem Zolikát (már nem úgy 😀 ). Hanem azért mert a legkisebb, és a legnagyobb halának is ugyanúgy tud örülni. Elképesztő hogy milyen életvidámságot sugároz az arca. Nem tudom elképzelni azt az esetet, hogy ő valamiért szomorú lehet!
Hajnali 3-tól délig toltuk az ipart, megnéztünk 5-6 helyszínt. Hárman fogtunk úgy 25 halat vegyesen, amit ilyen időjárási körülmények között nagyon jónak ítéltem meg. De minden jónak vége szakad egyszer, ahogy Zolika pünkösdi balinkirálysága is megszakadt hétfő reggel, amikor is letaszítottam az ideglenes trónjáról.
Másnap reggel Zoli, és én külön helyszínt választottunk. Ő az általa felfedezett pályát vallatta, nem is eredménytelenül. Én a reggel két balint adó pályára mentem, és hamar konstatáltam, hogy ott a hal megint.
Az előző napból kiindulva megint saját csalival kezdtem. A vöröskővel történő szoros barátsága után renoválásra került wobblermania által steveolures zombi ASP killernek keresztelt csalival indítottam. Mint az álom megint! Harmadik dobásra halam volt. Újabb saját csali került így avatásra.
És ekkor láttam a nagyothalló kisöreget, hogy közelit megint.
Láttam a kisöregen hogy megtört, és nem érti, de nem igazán érdekelt.
Innentől egy új szávázs csalit a prey71-et teszteltem két színben igen eredményesen, mert a következő 15 percben két-két balint adott mindkét szín.
A harmadik halból éppen bányásztam a horgot, amikor a kisöreg egy hallal közelített felém. Egy 30 dekás csuka volt, ami a kishalas cájgra akadt. A kérdésen amit felém intézett viszont megdöbbentem.
És azzal a lendülettel szaltózott vissza a kis szerencsétlen.
Az ötödik halnál aztán megint jött! Nem értette, hogy lehet!
És eloldalgott. De láttam, hogy vége az öregnek. Belülről rágta a nemlétező szakállát, forgott az agya, és nem értette.
Azt hiszem avval, hogy az utolsó két méteres zászlón csalit bebombázó kettő pluszos balint magasra feltartottam, majd látványosan elengedtem szíven is szúrtam az öreget.
A történetnek ezzel még nem volt vége! Elhatároztam, hogy ma reggel forgatok egy filmet az új prey wobblerről, hisz idén még nem filmeztem, és ugye a cégnek is horgászni kell. 😉
A kisöreg hol máshol ült volna a fenekezővel, mint azon a helyen, ahol az ötből négy balint kivettem. Nincs is ezzel baj, hisz foglalt hely nincs, és nem létezik, sem névre szóló. Elfértem mellette, és a következő spori mellett. Kettejük között volt egy jó 50 méter.
A harmadik csalicsere után aztán jött a kisöreg megint.
Ismerek nem egy embert, aki nem lett volna ilyen finomkodó, de nem akartam kemény lenni az öreggel. Annyit elért, hogy elcseszte a reggelem, és felforrt az agyvizem! Dobáltam még pár percet, aztán úgy döntöttem elmegyek. Nem azért mert ilyen “udvariasan” megkért, hanem mert nem bírtam tovább nézni a szenvedő arcát, hogy valaki ellen mert szegülni az akaratának!
Azért még odamentem hozzá, és megköszöntem, hogy így elbaszta a reggelemet, és ezzel vélhetően az egész napomat is.
Az ilyen emberrel kapcsolatban a következő jelzők ugranak be:
Rövid volt a pünkösd, és elmúlt az örömöm is, hamarabb, mint bármelyikünk pünkösdi balinkirálysága! 😦
Deepthroat
Sajátos WTD-s
Egy kapásos, cannibálos reggel
Tegnap reggel végre sikerült májusban is értékelhető halat fognom egy kilósforma süllő képében. Voltak rontott, piszmogós kapások, gumilehúzások, belefekvős kapások. Összesen hat. Ebből ő volt az egyedüli aki belenézet a fényképezőgépbe. De végre nyálkás lett a kezem, ebben az időjárási katyvaszban.
Aztán délután adódott még egy óra, amit persze mivel mással töltöttem volna ki, mint pecával. Sikerült megfognom az első saját csalis balinomat, ami igaz, hogy alulról karcolta a 40-et, nemhogy az új méret szerinti 45-öt, de akkor is ő az első saját csalis balatoni fogásom, így muszáj volt lőni róla két képet.
A kis balinokkal kapcsolatban lenne egy olyan meglátásom (ami nem biztos, hogy helyes), hogy ebben bizony vastagon benne van a halászat leállítása. Az előző évig komplett pergető pályafutásom alatt nem fogtam kettő méret alatti balinnál többet a Balatonon. Tavaly viszont már több is jött, igaz közben 45 centire nőtt a mérethatár. Idén is sikerült már párba beleakadnom. A 7 centis kövér, nem feltétlen balatoni küszforma csaliknak is bátran nekimennek, ahogy tegnap is tették. Mivel nem célom a zaklatásuk, így kénytelen voltam odébbállni.
Azért két számomra örömteli dolog volt ebben a szűk órában. Egyrészt valószínű, hogy működni fog balinra a kidolgozott forma, másrészt pár éven belül sokkal több komoly méretű, méret feletti balinra horgászhatunk majd, mint az előző években.
Egyszer réges régen az üveghegyen, meg a kurta farkú malacon is túl rábeszéltek életem második pergető versenyére, pedig nagyon nem akartam indulni. Tulajdonképpen szívességből mentem. A tavon viszont a pontyzsák – nagyméretű merítőháló – szájfertőtlenítő hármas volt a jelszó. Na én ezeket nagyon nem akartam megvenni, így kértem. Kölcsön. Így került hozzám a bátyámtól a legendás! A legendás nem más, mint egy 1,90 méter hosszú nyéllel ellátott bojlis merítőháló. Halat nem fogtam a versenyen, így még csak nyálkás sem lett, de nem is ez a történet lényege.
A legenda ott kezdődött, amikor a buszon szállítottam haza Balatonalmádi, és Veszprém között. Történt ugyanis, hogy a nyelét hogyan máshogy, mint állítva tudtam szállítani. Ültem a busz jó öreg bőrülésén, miközben a trágyarázó ezer éves, de legalább hazai gyárban készült busz kirázta a lelkem, és fogtam a merítő nyelét.
Na ezt kellett volna valahogy másképpen megoldanom, ugyanis a vörösberényi felső megállóig négyen nézték a busz tartozékát képező kapaszkodó csőnek, így ahogy jöttek a busz hátulja felé ha egy pillanatra is, de belekapaszkodtak. Ezzel még nem is volt gond, de amikor az utolsó megállónál a sofőr rágyorsított, hogy lendületet vegyen a megyehegy előtt, az ép aktuális felszálló a lendületénél fogva majdnem kitépte a kezemből a merítőnyelet. Én nem lepődtem meg, amikor a nyél megmozdult, ő annál inkább, hogy a vélt kapaszkodó nem volt olyan precízen a buszhoz rögzítve. Szerencsére mindenki megúszta az esetet, és Szentkirályszabadján a pillanatra megkapaszkodó utasok már semmi meglepetést nem okoztak. Masszívan tartottam a “kapaszkodót”! Csak a röhögést volt nagyon nehéz magamban tartani! 😉
Azóta kétszer költöztem. A bátyám közölte vissza ne vigyem neki a merítőt, ami gyakorlatilag új, ezért pontyos szakikat megkérdeztem, hogy mennyiért tudnám eladni?
6000 forintot javasoltak, és még a szöveg megírásában is segítettek nekem. Meghirdettem a fészbuk egyik erre szakosodott csoportjában.
“Eladó a képeken látható kiváló állapotú bojlis merítőháló. Ergonomikus fogópárna, fém Y, sűrű szövésű puha háló. Mivel 190 centi hosszú a nyele, ezért a posta kizárt. Személyes átvételi lehetőség Veszprémben, vagy megbeszéltek alapján. Ár 6000 Ft.”
Első “kérdés” ami érkezett: Mennyi – csak így mindenféle írásjel nélkül.
Válaszom: 6000 Ft
Második “kérdés” ami érkezett: Postázod – persze írásjel megint nem volt.
Válaszom: Szia a leírásban benne van, hogy 190 centis a nyele ezért posta kizárt, hacsak nem állod, de az tuti nem lesz olcsó! Ma egy 1,50méter hosszú csomagot 2600-ért adtam fel futárral.
Tovább nem is folytatnám a kérdések, és válaszok felsorolást, de ha valamelyik Mélyen Tisztelt Olvasom a megadott feltételek szerint átvenné tőlem ezt az ergonomikus, blablabla hálót mindenféle okos kérdést mellőzve személyesen, akkor esküszöm odaadom neki 5000 jó magyar forintért! 😀
A képek telefonnal készültek, és az alábbi képre kattintva tekinthetők meg.
Qvik azt kérted még! A jónak nem vagyok elrontója, így újra mentem, mert én is akartam még!
Túl a fél órás sétán, túl a gyomorból hörgő rotweileren, túl a hajnali rituálén és a korai kelésen ülök a vonaton, és egy emlékkép “gyötör”. Egy emlékkép, amit valójában nem is láthattam, hisz magát kívülről nem láthatja az ember, és mégis. Ez a kép örökre beleégett a retinámba. Ahogy guggolok a zúgó mellett, és arra várok, hogy a hatalmas domolykó feje törjön át a habzó víztükrön.
Pár pillanat és ez a kép újra valósággá válik. Ott állunk. Immár hárman. A vendéglátóm, és a két vendég. A kapás nem marad el, de nem akad meg. Eleresztek még vagy 50 dobást, de a zúgó ma nekem nem tartogat halat, így néhány csalicsere után indulok tovább a magas fűben. A fűben mely annyira vizes, hogy a csizma sem segít. Jobbnál jobb helyek, csalicserék, egy lekövetés és semmi más nem jut az első órában. A jászos hely is üres, így indulunk tovább.
Megnézünk egy új pályát, izgalommal telve vágunk neki az ismeretlennek. Egy befolyót vallatunk. Nagyon ígéretes pálya, de nem ad halat, így lassan araszolunk felfelé egymást kerülve. Van hogy ugyanazon a helyen is dobok, ahol a többiek, hisz bármi lehet. Egy ütést kapok csak, de nem ragad meg a hal. Nincsenek akciók, így továbbállunk oda, a malac domolykók földjére.
Kicsit lejjebb hatolunk a dzsungelben, hisz most hárman vagyunk. Kevés a beálló, így hamar végig lehet érni egy-egy szakaszon. Kipróbálok vagy 15-20 féle csalit, de a lárva valahogy csak visszakerül, és megint arra jönnek az első kapások. Nem akadnak sajnos. A többieknek sem. Nem a horgokkal van a gond, egyszerűen a front, vagy a közelgő ívás miatt “csukott szájjal esznek”. Aztán végre fogok egyet.
Két beállóval feljebb a harmadik dobást ejtem a nád mellé, és ahogy indítom a csalit felsír a fék. Dézsávűm van, de mégsem. Csuka. 35-ös forma. Vendéglátóm beszugerálta nekem. Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen intenzíven verető csalira nem megy rá a csuka. Ez ráment. Ráadásul a hátsó horogra olyan csomót fűzött a gumis hálóból, hogy le kell vennem a csaliról a horgot a kiszabadításhoz. Persze előbb a csuka ahogy jön úgy megy is. Időt vesztek a gubancolással, de nem sajnálom, hisz gyerek még a nap. Estig tervezem. Ma tényleg. Pénteken jön a tilalom. Ki kell használni az időt. Ezt is, és ami még hátra van. Idén 40 éves leszek, és sok mindent átértékeltem magamban, hogy mi volt, mi nem, és mi lehet még? Nagy a valószínűsége, hogy több már ami volt, mint ami lesz. Ezen próbálok változtatni, ha években nem is, de a hasznosan eltöltött szabadidővel igen. Sok dolgot nem tettem meg, sok helyre nem mentem el, mert mindig azt mondtam van még idő! Majd holnap, majd jövő héten, majd jövőre. Így voltam ezzel a hellyel is! Az első horgászat sikertelensége miatt két évig még csak nem is próbáltam meg. Idén már harmadszor járok itt, és bánom, hogy előbb nem tettem meg. Tervek pörögnek a fejemben miközben újra a csalin a horog, és indulok tovább. A múltkori “óriást” adó pálya ma üres, de azért csipegetünk a kisebbekből.
Lassan elérek egy hód által bedöntött fához, ami legutóbb gyanúsan nem adott halat, pedig kell ott lennie. Csak sodrással szemben tudom húzni a csalit a bedőlt fával párhuzamban. Mellette sejtem a halat. Ahogy mellé ér a csali megállítom, ahol kell, és bejön a taktika. Gyönyörű halat fárasztok. A lárvával. Tudom – tudom. Mindenki azzal fog amiben, hisz, amit a legsűrűbben dob, és amit a szponzor cég ad. De nem érdekel ki mit gondol, mert működik a dolog, és ez az én életem.
Haladunk lassan felfelé, továbbra is sok a rontott kapás. Van, hogy a botot kiveszi a hal a kezemből, de mégsem. Egy helyen aztán nem várt meglepetés ér. A part egyes részeken horgászok által átesett némi átalakításon, de van ahol a növényzet befedte. Egy ilyenben eltűnök, és majdnem merülök. Szerencsére még mindig jól tudok esni, és a botnak sem történik baja.
Néhány beállóval feljebb vagyok, érzem a helyben a nagy halat. Felfelé dobok. ahogy indítom a csalit hatalmas ütést kapok. Perecben az új inspira, és szinte látom, ahogy a kapitális domolykó szeretne visszajutni rejtekébe, a meder közepén található sűrű növényzetbe. Túrja magát befelé, sodrással szemben. Futok, mit futok, rohanok utána a parti gazban amennyire tehetem, hisz érzem a komoly halat. Sikerül tervétől eltántorítanom, így lefelé indul a sodrás erejét használva. Öreg rafkós példány, de nem tud átverni, nemsokára a hálóban pihen. 48 centi. Gyönyörű! Nem olyan kövér mint az előző alkalommal fogottak. Talán ő tejes lehet.
Mondhatnám, hogy ő a napom megmentője, de mit kellene egy ilyen napon megmenteni, amikor nem az irodában vagyok? Nyulak mindenütt, dürgő fácánkakasok, őzek ugranak ki a bokorból méterre tőlem, gyönyörű az idő, a folyó, a halak. Mi kell még? Ebből minél több, és innentől teszek is róla. Nem halogatom. Megyek amint csak lehet!
Feljebb rontok egy dobást, ahogy lepöccintem a csalit az ágról ezüst villámként csap oda egy bő hármas csuka a lárvának. A tiszta vízben mindent látok. Mint az akvárium. Csak egy pillanat az egész, és mégis mekkora élmény. Nem vágok be neki hátha így menthetem a csalit. Sikerül! Kirázza, így nem viszi el.
A pálya egyre nehezebb. Kisebb a víz, még több a növény, ahogy haladunk felfelé, egyre nagyobb a forróság. A nap égeti a bőrömet, de nem baj, mert érzem, hogy élek. Hol van már a reggeli pulóver, és a vékony kabát. Egy szál pólóban baktatunk az autó felé újabb halak reményében.
Az újabb pálya nem ad halat, viszont a víz elvesz tőlem egy csalit. Igen a nyerőt. A lárvát. Már kétszer sikerült megmentem a növényzetből, leszedtem fáról, kiszedtem nádból, igaz abban az esetben sikerült vendéglátóm merítőjét derékba törnöm. De most elveszi tőlem. A bokor melynek ágára viszi a szél a túlparton van. A vékony fonott enged! Három horgászat alatt egy csali elvesztése nem nagy dolog, csak azért fáj kicsit, mert gyönyörű halakat adott. Bánkódni nincs idő, hisz vár az újabb híd, és a zúgó. És hol van még az este?
A híd felett Sándor Fefe kézi készítésű csalija ad egy növendéket. A híd alatt semmi, így irány a zúgó. Felette dobok egyet, és megint bejön a lárva, mert persze van még belőle.
Aztán elválnak útjaink. Vendéglátómnak tárgyalása van. Tomi hazamegy, de én maradok estig. Ki kell használni a szabadságot hisz péntektől tilalom. Egy darabig nem jöhetek. De lehet mégis eljövök a zúgó alá. Csak úgy nézni a rohanó vizet.
Elindulok lefelé, arra még nem jártam. Megint az ismeretlenbe. Gyönyörű a víz, változatos a part, eszméletlen jó helyek. Kapás van de nem akadnak. Tán a közelgő front lehet az oka. Nem tudom. Csak műkedvelője vagyok a pergetés eme ágának, de nálam sokkal komolyabb domolykó horgászok is hasonlóan járnak a napokban. Más vizeken is, így nem aggódok. Aztán bevillan, amit Gombár Peti mondott: “Saját csalival csak akkor fogsz halat, ha dobod is!” Az erős sodrós vízben nem nagyon állják meg a helyüket az általam készített “domis” csalik, így a bolerówobblerek közül választom a legkisebbet. Felúszó típusú, úgyhogy nem lehet baj a növényzettel.
Az első kapás után még nem akarok hinni az érzékeimnek, de a harmadik rontott után már kicsit kezdek ideges lenni! Nyugtatom magamat, hogy a csali működik, ne vedd le! Már majdnem a lárva mellett döntök, amikor egy hosszan lefelé megeresztett dobás után valami megálljt parancsol a csalimnak. Nem is rossz hal. Messziről kell kihozni, és dolgozik szépen.
Megvan! Az első sajáttal! Beszákolom. 36 centi. Boldogság van!
Végre megvan az első. Megérte nekiállni a dolognak a télen. Nem szívbajosak az itteni domolykók, vagy csak a tavasz teszi, de nekimennek a nem megszokott méretű csaliknak. Tele a dobozom apró bogarakkal, és bár sokat nem domolykóztam eddig, szerintem 20 centinél nagyobb halat nem fogtam velük. Erre az 5-6 centis csalikat ütik, és ha rendesen odavernek a 20 centis halak is megragadnak. Lehet rossz irányban indultam el, vagy a bogaraknak is meg van a maga helye? Tudom ám a választ, de nem fejteném ki, hisz nálam sokkal okosabbaktól halottam én is. És tényleg csak műkedvelő vagyok ebben a témában. Azért haladok. Szép lassan. Előre.
Innentől csak sajáttal dobok, és fogok még egy sihedert. Az időm lassan lejár, szinte futok a hídhoz pár dobás erejéig. Aztán loholok a vonatra, mert majdnem lekésem.
Megint a vonaton ülök, immár hazafelé. Megint egy furcsa emlékkép “gyötör”, ami szintén örökre beleégett a retinámba. És ezt a képet tényleg láttam! Első saját készítésű csalival fogott halam képe ez, amit sosem feledek.
Az elmúlás előbb vagy utóbb mindenkit elér, ahogy az alábbi képen látható madárral is ez történt. Mindenképpen arra kell törekednünk, hogy a rendelkezésünkre álló időt a lehető legjobban használjuk ki, és tartalommal töltsük meg. Számunkra fontos tartalommal, hogy minél több látott, vagy vélni látott emlékképünk legyen. Amikor ott kopogtatunk majd a poklok, vagy mennyek kapuján majd eldől hogy ezek az emlékképek érnek e valami? Nem tudhatjuk, és egy darabig még nem is szeretném megtudni. Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem.
Legyen mindeninek zöld a mező, és színes a rét!
Hajnali háromkor az ébresztő hangjára keltem. Meg kell mondjam nem esett túl jól. Tizenegy is elmúlt mire sikerült elaludnom. Na nem az izgalmak miatt, valahogy azon már túl vagyok, hogy egy peca előtt forgolódjak. Oka az volt, hogy előző nap délelőttje óta fájt a gyomrom. Szokásos rituálék, majd irány a vasút. Gyalog jó fél óra az iparnegyeden keresztül.
Amikor hajnali négykor egy borjú nagyságú rotweiler típusú őrkutya gyomorból hörögve ront neki belülről a kerítésnek, akkor csak reménykedni tud az ember fia, hogy nincs “rés a pajzson”. Eközben azon gondolkodsz, ha mégis lenne, akkor melyik botot próbálod a torkán letuszkolni!
Szerencsére épségben érkeztem a vasútra, a vonat indult időben.
Irány domolykóország! 😀
Gyomorfájás nem csillapodott, hiába volt reggel meg a rituálé, irány a vagonban található illemhelyiség. Mostanában ha vonattal utazok örömmel konstatálom, hogy a vagonok legalább cserélődnek. A mozdonyok nagy része régi, és továbbra sem száguldanak 300-al, de azért szeretek vonatozni. Az olyan más filing! Szóval a vagon új, de az “illemhelyiség” még mindig a megszokott méretű, sőt talán kisebb, igaz már nem annyira ótvar. Nem egyszerű, két bottal, hátizsákkal, szatyorral benne a csizmával, merítővel, de azért megy a feladat.
Az óraátállítás miatt még sötétben parkoltunk le a zúgónál vendéglátómmal. Felette kezdtünk. A magas a víz miatt nem igazán volt dobható a pálya. Nem jók a beállók, irány a zúgó alatti rész.
A szokásos mélyre menő hendmédekkel kezdtem. Bíztam a helyben. Ahogy kezdett pirkadni, egész apró küszök kezdtek el pityogni, fürdeni az oxigéndús vízben. Csalicserére szántam el magamat.
Skill barátom hendméd kishal utánzatára esett a választásom.
Nem véletlenül! Repült a csali a pityogó küszök közé a túloldali nádas tövébe. Éreztem benne a halat, de nem ütötte semmi, a csali beért az erősen sodró vízbe, majd már a part mellett féksivítós kapást kaptam. Elkövettem a tipikus hibát! Nem számítottam már a halra, nem jó szögben állt a bot, nem akadt. Biztos voltam a nagy halban, és már pöcintettem is vissza az apró hendméd csodát. Minden idegszálammal az esetleges kapásra figyeltem, és amikor az iménti támadás helyére ért a wobbler BAAAAAM! Húzta a féket, beállt a sodrásba. Tudtam hogy gyönyörű hal van az apró hármashorgon. Az új inspira spicce szépen tompította a kirohanásokat, és egyszer csak egy gyönyörű domolykófej látatta magát a habzó vízben. Az akadás szájszéles volt, de a finom spicc segítette, hogy a vékony hártyát ne engedje el a horog a szákolásig. Utána már mindegy volt!
Új egyéni rekord
A csali, amiben sok év tapasztalata lakozik
47 centi
Elmesélhetetlen érzés volt ezt a kövér, malac domolykót kézben tartani. Bot, orsó, és csaliavató hal is volt egyben. Már nem is fájt a gyomrom, azt is elfeledtem egy időre. Ezért mentem oda. Már harmadszor. Végre megadatott!
Meghívom azt mondta megdöntöm én még ezt, és igaza lett!
A zúgónál nem volt már akciónk, így szép lassan elindultunk lefelé minden lehetséges beállót megdobtunk. Csalikat cserélgettem, hogy megtaláljam a tutit a lassuló vízre. Így esett a választásom a Savae Gear lárva csalijára, ami úgy néz ki, mint egy zombi szitakötő lárva. A part mellett irtózatos burvánnyal jelezte valaki, hogy érdeklődött a csali iránt, de sajnos sem azzal, sem másikkal nem tudtam becsapni. Újabb csalicserék következtek. Saját gyártmányra volt ugyan egy kapásom, de nem akadt. És folyamatosan arra gondoltam, hogy egy kisebb 2-3 centis csalikkal horgászott pályán a lárva jó lehet. Ott, ahol ilyen malac domolykók élnek mennie kell a nagy csalinak. Pár száz méterrel lejjebb láttam egy fordulást. Meder közepén ütötte is a lárvát, de nem akadt meg, közben a meghívómnak is burványlós kapása volt, de ő sem járt szerencsével.
A lárva egy többrészes csali, elég intenzív a mozgása, az erős sodrás kitolja a szélébe. Már pont azon gondolkodtam, hogy cserélni kellene, amikor a parti növény takarásából egy komoly árny rácsípett. Közben belehúztam a gazba a csalit, de egy gondolattól vezérelve süllyedni hagytam, és életem jászkeszege törölte le azt a lábam alatt 1,5 méteres zászlón.
A lárva
Gyönyörűséges, egyéni rekord, 42 cm
Itt már úgy voltam vele, hogy ez a nap elronthatatlan. Ha még dohányoznék leültem volna a partra, hogy elszívjak egy szálat, és csak néztem volna a rohanó vizet.
De mivel már nem gyújtottam rá vagy 18 éve, így folytattuk a pecát egy új pályán, egy új szakaszon, ahol még a vendéglátóm sem járt. Dzsungelharc, fácánkakasok, őzek, nyulak, és sehol egy ember. Ígéretes helyek, mély víz. Kisebb domik, majd egy hely. A hely! Az a hely! Ahol. Megjött az óriás! 50 centi. Dagadék. Domolykómalac! Gyönyörűség. Jelenleg életem hala! Ilyet, ekkorát még nem. De most végre. Lárvára. Meder közepén. Menekült. Bevetett mindent. Be a nádba. Nem engedtem. Vendéglátóm alátolta a szákot. És ott feküdt előttem teljes hosszában ez a gyönyörű, és fenséges domolykó asszonyság. Mit asszonyság? Királynő! A folyó királynője! Telények ősanyja. Alig bírtam megtámasztani alulról a hatalmas kövér hasát. Nem szoktam halakat mérni, nem is volt nálam mérleg, de kettő feletti volt abban biztos vagyok. Remélem sok kis domolykó kel majd ki az általa lerakott temérdek ikrából.
50 cm
Viszlát Telény Asszonyság!
Itt már… De úgy is tudjátok! Mindent megkaptam! Nem kívánhattam többet. Jöttek még. Kisebbek, és ezek után közepesek. A szél feltámadt. Nehezebb lett a peca, de azért voltak kapások, ütések, burványok, lemaradt halak. Nagyok is!
Egész napra terveztem, de aztán fél háromkor úgy döntöttem megkaptam. Mit? Mindent! Enyém volt a mindenség! Fogtunk még az utolsó hídnál egyet – egyet. A nap csalija a lárva volt. Zseniális cucc. Rendeltem még hármat! 😀 De nem feledkezek meg a hendméd csodáról sem, aminek ezüst párja a Balatonon bitang balinokhoz segített tavaly. Nem véletlen. Benne a sok év horgász, és műcsalikészítő tapasztalata.
A hendméd szépség, és a zombi lárva
Elképesztő nap volt mindent egybevetve. Nem tudom lesz e még valaha. Ilyen? Vagy hasonló?
Hogy megyek még? Menni kell, amíg lehet, amíg van lehetőség, mert ez az élet! Nem az iroda. Élni kell!
