Qvik azt kérted még! A jónak nem vagyok elrontója, így újra mentem, mert én is akartam még!

Túl a fél órás sétán, túl a gyomorból hörgő rotweileren, túl a hajnali rituálén és a korai kelésen ülök a vonaton, és egy emlékkép “gyötör”. Egy emlékkép, amit valójában nem is láthattam, hisz magát kívülről nem láthatja az ember, és mégis. Ez a kép örökre beleégett a retinámba. Ahogy guggolok a zúgó mellett, és arra várok, hogy a hatalmas domolykó feje törjön át a habzó víztükrön.

Pár pillanat és ez a kép újra valósággá válik. Ott állunk. Immár hárman. A vendéglátóm, és a két vendég. A kapás nem marad el, de nem akad meg. Eleresztek még vagy 50 dobást, de a zúgó ma nekem nem tartogat halat, így néhány csalicsere után indulok tovább a magas fűben. A fűben mely annyira vizes, hogy a csizma sem segít. Jobbnál jobb helyek, csalicserék, egy lekövetés és semmi más nem jut az első órában. A jászos hely is üres, így indulunk tovább.

Megnézünk egy új pályát, izgalommal telve vágunk neki az ismeretlennek. Egy befolyót vallatunk. Nagyon ígéretes pálya, de nem ad halat, így lassan araszolunk felfelé egymást kerülve. Van hogy ugyanazon a helyen is dobok, ahol a többiek, hisz bármi lehet. Egy ütést kapok csak, de nem ragad meg a hal. Nincsenek akciók, így továbbállunk oda, a malac domolykók földjére.

Kicsit lejjebb hatolunk a dzsungelben, hisz most hárman vagyunk. Kevés a beálló, így hamar végig lehet érni egy-egy szakaszon. Kipróbálok vagy 15-20 féle csalit, de a lárva valahogy csak visszakerül, és megint arra jönnek az első kapások. Nem akadnak sajnos. A többieknek sem. Nem a horgokkal van a gond, egyszerűen a front, vagy a közelgő ívás miatt “csukott szájjal esznek”. Aztán végre fogok egyet.

Két beállóval feljebb a harmadik dobást ejtem a nád mellé, és ahogy indítom a  csalit felsír a fék. Dézsávűm van, de mégsem. Csuka. 35-ös forma. Vendéglátóm beszugerálta nekem. Nem akarta elhinni, hogy egy ilyen intenzíven verető csalira nem megy rá a csuka. Ez ráment. Ráadásul a hátsó horogra olyan csomót fűzött a gumis hálóból, hogy le kell vennem a csaliról a horgot a kiszabadításhoz. Persze előbb a csuka ahogy jön úgy megy is. Időt vesztek a gubancolással, de nem sajnálom, hisz gyerek még a nap. Estig tervezem. Ma tényleg. Pénteken jön a tilalom. Ki kell használni az időt. Ezt is, és ami még hátra van. Idén 40 éves leszek, és sok mindent átértékeltem magamban, hogy mi volt, mi nem, és mi lehet még? Nagy a valószínűsége, hogy több már ami volt, mint ami lesz. Ezen próbálok változtatni, ha években nem is, de a hasznosan eltöltött szabadidővel igen. Sok dolgot nem tettem meg, sok helyre nem mentem el, mert mindig azt mondtam van még idő! Majd holnap, majd jövő héten, majd jövőre. Így voltam ezzel a hellyel is! Az első horgászat sikertelensége miatt két évig még csak nem is próbáltam meg. Idén már harmadszor járok itt, és bánom, hogy előbb nem tettem meg. Tervek pörögnek a fejemben miközben újra a csalin a horog, és indulok tovább. A múltkori “óriást” adó pálya ma üres, de azért csipegetünk a kisebbekből.

Lassan elérek egy hód által bedöntött fához, ami legutóbb gyanúsan nem adott halat, pedig kell ott lennie. Csak sodrással szemben tudom húzni a csalit a bedőlt fával párhuzamban. Mellette sejtem a halat. Ahogy mellé ér a csali megállítom, ahol kell, és bejön a taktika. Gyönyörű halat fárasztok. A lárvával. Tudom – tudom. Mindenki azzal fog amiben, hisz, amit a legsűrűbben dob, és amit a szponzor cég ad. De nem érdekel ki mit gondol, mert működik a dolog, és ez az én életem.

Haladunk lassan felfelé, továbbra is sok a rontott kapás. Van, hogy a botot kiveszi a hal a kezemből, de mégsem. Egy helyen aztán nem várt meglepetés ér. A part egyes részeken horgászok által átesett némi átalakításon, de van ahol a növényzet befedte. Egy ilyenben eltűnök, és majdnem merülök. Szerencsére még mindig jól tudok esni, és a botnak sem történik baja.

Néhány beállóval feljebb vagyok, érzem a helyben a nagy halat. Felfelé dobok. ahogy indítom a csalit hatalmas ütést kapok. Perecben az új inspira, és szinte látom, ahogy a kapitális domolykó szeretne visszajutni rejtekébe, a meder közepén található sűrű növényzetbe. Túrja magát befelé, sodrással szemben. Futok, mit futok, rohanok utána  a parti gazban amennyire tehetem, hisz érzem a komoly halat. Sikerül tervétől eltántorítanom, így lefelé indul a sodrás erejét használva. Öreg rafkós példány, de nem tud átverni, nemsokára a hálóban pihen. 48 centi. Gyönyörű! Nem olyan kövér mint az előző alkalommal fogottak. Talán ő tejes lehet.

Mondhatnám, hogy ő a napom megmentője, de mit kellene egy ilyen napon megmenteni, amikor nem az irodában vagyok? Nyulak mindenütt, dürgő fácánkakasok, őzek ugranak ki a bokorból méterre tőlem, gyönyörű az idő, a folyó, a halak. Mi kell még? Ebből minél több, és innentől teszek is róla. Nem halogatom. Megyek amint csak lehet!

Feljebb rontok egy dobást, ahogy lepöccintem a csalit az ágról ezüst villámként csap oda egy bő hármas csuka a lárvának. A tiszta vízben mindent látok. Mint az akvárium. Csak egy pillanat az egész, és mégis mekkora élmény. Nem vágok be neki hátha így menthetem a csalit. Sikerül! Kirázza, így nem viszi el.

A pálya egyre nehezebb. Kisebb a víz, még több a növény, ahogy haladunk felfelé, egyre nagyobb a forróság. A nap égeti a bőrömet, de nem baj, mert érzem, hogy élek. Hol van már a reggeli pulóver, és a vékony kabát. Egy szál pólóban baktatunk az autó felé újabb halak reményében.

Az újabb pálya nem ad halat, viszont a víz elvesz tőlem egy csalit. Igen a nyerőt. A lárvát. Már kétszer sikerült megmentem a növényzetből, leszedtem fáról, kiszedtem nádból, igaz abban az esetben sikerült vendéglátóm merítőjét derékba törnöm.  De most elveszi tőlem. A bokor melynek ágára viszi a szél a túlparton van. A vékony fonott enged! Három horgászat alatt egy csali elvesztése nem nagy dolog, csak azért fáj kicsit, mert gyönyörű halakat adott. Bánkódni nincs idő, hisz vár az újabb híd, és a zúgó. És hol van még az este?

A híd felett Sándor Fefe kézi készítésű csalija ad egy növendéket. A híd alatt semmi, így irány a zúgó. Felette dobok egyet, és megint bejön a lárva, mert persze van még belőle.

Aztán elválnak útjaink. Vendéglátómnak tárgyalása van. Tomi hazamegy, de én maradok estig. Ki kell használni a szabadságot hisz péntektől tilalom. Egy darabig nem jöhetek. De lehet mégis eljövök a zúgó alá. Csak úgy nézni a rohanó vizet.

Elindulok lefelé, arra még nem jártam. Megint az ismeretlenbe. Gyönyörű a víz, változatos a part, eszméletlen jó helyek. Kapás van de nem akadnak. Tán a  közelgő front lehet az oka. Nem tudom. Csak műkedvelője vagyok a pergetés eme ágának, de nálam sokkal komolyabb domolykó horgászok is hasonlóan járnak a napokban. Más vizeken is, így nem aggódok. Aztán bevillan, amit Gombár Peti mondott: “Saját csalival csak akkor fogsz halat, ha dobod is!” Az erős sodrós vízben nem nagyon állják meg a helyüket az általam készített “domis” csalik, így a bolerówobblerek közül választom a legkisebbet. Felúszó típusú, úgyhogy nem lehet baj a növényzettel.

Az első kapás után még nem akarok hinni az érzékeimnek, de a harmadik rontott után már kicsit kezdek ideges lenni! Nyugtatom magamat, hogy a csali működik, ne vedd le! Már majdnem a lárva mellett döntök, amikor egy hosszan lefelé megeresztett dobás után valami megálljt parancsol a csalimnak. Nem is rossz hal. Messziről kell kihozni, és dolgozik szépen.

Megvan! Az első sajáttal! Beszákolom. 36 centi. Boldogság van!

Végre megvan az első. Megérte nekiállni a dolognak a télen. Nem szívbajosak az itteni domolykók, vagy csak a tavasz teszi, de nekimennek a nem megszokott méretű csaliknak. Tele a dobozom apró bogarakkal, és bár sokat nem domolykóztam eddig, szerintem 20 centinél nagyobb halat nem fogtam velük. Erre az 5-6 centis csalikat ütik, és ha rendesen odavernek a 20 centis halak is megragadnak. Lehet rossz irányban indultam el, vagy a bogaraknak is meg van a maga helye? Tudom ám a választ, de nem fejteném ki, hisz nálam sokkal okosabbaktól halottam én is. És tényleg csak műkedvelő vagyok ebben a témában. Azért haladok. Szép lassan. Előre.

Innentől csak sajáttal dobok, és fogok még egy sihedert. Az időm lassan lejár, szinte futok a hídhoz pár dobás erejéig. Aztán loholok a vonatra, mert majdnem lekésem.

Megint a vonaton ülök, immár hazafelé. Megint egy furcsa emlékkép “gyötör”, ami szintén örökre beleégett a retinámba. És ezt a képet tényleg láttam! Első saját készítésű csalival fogott halam képe ez, amit sosem feledek.

 Az elmúlás előbb vagy utóbb mindenkit elér, ahogy az alábbi képen látható madárral is ez történt. Mindenképpen arra kell törekednünk, hogy a rendelkezésünkre álló időt a lehető legjobban használjuk ki, és tartalommal töltsük meg. Számunkra fontos tartalommal, hogy minél több látott, vagy vélni látott emlékképünk legyen. Amikor ott kopogtatunk majd a poklok, vagy mennyek kapuján majd eldől hogy ezek az emlékképek érnek e valami? Nem tudhatjuk, és egy darabig még nem is szeretném megtudni. Lehet, hogy igen, de lehet, hogy nem.

Legyen mindeninek zöld a mező, és színes a rét!