SteveOlureS

Akkorát ment és annyi pozitív visszajelzést kaptam a műcsali készítős írásra, hogy pár napra rá, már meg volt a fejemben, hogy valamilyen formában írni akarok még a témáról.

Amikor egyik nap a kamrában pakoltam, kezem ügyébe akadt egy olyan doboz a sok közül, amiben a gyűjteményem bizonyos darabjait tárolom. Elővettem, forgattam, nézegettem egy – két darabot és konstatáltam, hogy még mindig milyen szépek.

Aztán meg is jött az ihlet, hogy leírjam, nekem honnan indult, mit is jelent ez az egész?

Korábban elég parázs viták voltak róla a műcsali készítős csoportban, hogy mi is az ami még kézzel készült – azaz handmade terméknek tekinthető?

Nos ebben az írásban, olyan készítők wobblerei fognak szerepelni ( most szándékosan nem fahalat írtam), akik szerintem a kézzel készült kategóriába tartozó műcsalikat készítenek, függetlenül attól, hogy fából, habból faragják – csiszolják, fából marják/maratják, vagy öntik a wobbler testeket.

A kínai műanyag blankok festegetése, vagy saját ötlet alapján, Kínában gyártott műanyag wobbler testek festegetése, a számítógépen tervezett és 3D nyomtatóval kinyomtatott wobblerek, szerintem nem handmade kategória.

Persze ezzel nem kell egyet érteni, ez csak az én véleményem.

Természetesen helye van ezeknek is a piacon. Nincs is velük semmi bajom, egészen addig, amíg valaki azt nem kamuzza, egy kínai műanyag testre (ami amúgy egy nagy gyártó wobblerének a másolata), hogy ő maga készíti.

Ez szerintem ultragáz és a vevő félrevezetése/átverése. Sokan meg is vannak zavarodva a témában és keverik a szezont, a fazonnal.

Van aki szerint már az sem handmade, amit én is csinálok, hiszen egy asztalos haver, egy üveg pálinkáért 😀 , kimarja a wobbler testeket és ez bizony már sorozatgyártás.

Én ezzel nyilván nem értek egyet, hiszen az összes wobblertípusom “teszt darabjait” magam készítem, én kísérletezem ki a súlyozást, találom ki a dizájnt és tesztelem a fahalakat, ha lehet rendes halakkal.

Ha valamelyikben nagy potenciált látok folyóvízen is, akkor azokból szoktam kiküldeni kézzel készült próbadarabokat.

Nem sok olyan típusom került ki, a piacra, a kezeim közül, amikkel ne fogtam/fogtunk volna egy valag halat. 😀

“Sorozat gyártásra” csak akkor kerülhetnek, ha kiállták a próbát. Azért tettem idézőjelbe az előző mondat elejét, mert évi 200 – 300 darab egy – egy típusból, amit lehet, hogy következő évben, nem is készítek, szerintem még nem tekinthető sorozatnak. Például – a főleg domolykó horgászok – által kedvelt, killer crankből 2025-ben egy darab sem készült.

Másrészt az üveg pálinka és az asztalos haver kérdése sem állja meg a helyét, hiszen nincs ilyen asztalos haverom (bárcsak lenne 😀 ), egyébként is, az évi több ezer blankért, legalább két üveggel kellene adjak. 😀

A wobbler – készítés ősélményét, nekem nem a három, talán legrégebb óta működő hazai manufaktúra jelenti/jelentette, de mindenképpen meg szeretném említeni mindhármat és azt, hogy velük milyen módon kapcsolódóm.

A Norizi egy elég specifikus csalikat gyártó, főleg a tiszai és folyóvízi horgászok körében közkedvelt vállalkozás, ami hosszú ideje, a visszatérés fázisában áll. Nyilván emiatt sem kerültem velük igazán kapcsolatba, de néhány éve kezembe akadt az egyik felszínt túró crankbait-jük, egy helyi kis horgászboltban, potom áron és kíváncsiságból megvettem.

Akkor még a harcsa kevésbé ment a Balatonon, az én kis vizemen domolykóra nagynak találtam, így végül eladtam.

Mata wobbler talán kétszer volt a kezemben és bár Józsival többször beszéltünk már messengeren, ezen kívül sok mindent nem tudok róla elmondani. Azt hiszem, mivel ő dunai horgász, ki lehet jelenteni, hogy az általa készített műcsalik, szintén folyóvízre lettek tervezve, de vannak olyan balatoni vevőim, akik harcsára horgásznak általa készített darabokkal is.

A Chervy wobblerekről hallottam már kezdő pergetőként is, leginkább Csongrád megyében horgászók körében volt népszerű. Szintén főként folyóvízre tervezett wobblerek voltak eredetileg. Egyszer a kezembe akadt, egy – még eredeti -, SFC színű küsz utánzat, az egyik veszprémi horgászboltban.

Ekkor már használtam kézzel készített wobblereket és úgy voltam vele, hogy kell nekem is egy.

Aztán az első pecán, az első dobásra elakadtam vele egy kőben és ott is maradt a terelője.

Persze anno a mesternek nem állt rendelkezésére annyiféle alapanyag, mint most nekünk, de azért csalódottan tettem a dobozba, a hamar tönkrement csalit.

A köztes és a mostani gyártóval, bizonyos viták – nézetkülönbségek miatt, teljesen megszakadt a kapcsolatom, így a mostani darabokat nem ismervén, nyilván nyilatkozni sem tudok róluk.

Ez az írás azokról fog szólni, akiknek a wobblerkészítés ősélményét köszönhetem, aki – akik miatt belevágtam, akikkel “együtt nőttünk fel”, akiket nagyra tartok, akik a barátaim, akikkel segítjük, vagy egy időben segítettük egymást, vagy akiknek kellett a munkáiból “ismeretlenül is”.

Halas képek ebben az írásban nem lesznek, wobblerek annál inkább és mindenkivel kapcsolatban megpróbálok felidézni egy – egy anekdotát, történetet, vagy az általa készített wobblerrel – wobblerekkel kapcsolatos halas élményt – élményeket.

Gyűjtő is vagyok egyben. Igaz egy időben, sajnos kénytelen voltam a gyűjteményem egy részétől megszabadulni, de a lenti doboz tartalma, csak töredéke annak, amivel jelenleg rendelkezem.

Ez egy előzetes válogatás a gyűjteményemből, amiben vannak 15 éves ősdarabok, újak és még újabbak, használtak, halasak, csak kipróbáltak, vagy amiket csak nézegetek, hogy milyen szépek. 😊

Az is lehet, hogy majd jön még hozzá néhány darab. 😉

Nem mindenki gyárt eladásra, aki majd az írásban szerepel, sőt nem mindenki készít jelenleg wobblereket, de valami miatt én mégis úgy érzem, hogy itt van a helyük.

Ha egy embert kellene megjelölnöm, mint ősélmény (ígérem megpróbálom többször nem leírni ezt a szó összetételt, de nem lesz könnyű 😀 ), akkor az Sándor Ferenc – Fefe lenne.

Anno az azóta megboldogult Eurohorgász magazinban jött velem szembe egy írása, Ultralájtos balinozós címmel, amiben kézi készítésű, minnow wobblerekkel fogott balinokat, ha jól emlékszem, a Sajó folyóból.

Meg voltam veszve érte! 😀

Aztán egyszer amikor az interneten keresgéltem pergető írások után, különböző címszavakat dobva a google keresőbe, szembe jött velem a http://www.pecavilag.hu oldal.

Ugyan regisztrált tag voltam a peca.hu és a haldorado.hu portálokon, de valamiért azokon soha nem fórumoztam, csak képeket tettem fel a galériákba.

De azután, hogy a pecavilágon megtaláltam Fefe, kibővített, sokkal több képet tartalmazó írását, meg voltam bolondulva, hogy tag lehessek.

A fórum viszont zárt volt és csak tag ajánlásával lehetett oda bejutni.

Aztán egyik alkalommal hirdettek egy pályázatot, amin talán képpel, de egészen biztosan videóval lehetett indulni.

Készítettem is képekből, zenei aláfestéssel egy szösszenetet.

Arra már nem emlékszem, hogy helyezett lettem e?

De talán igen, viszont azt tudom, hogy mivel Fefe volt az egyik admin, így kapcsolatba kerültem vele és egyszer csak megkérdezte, hogy nem e akarok tag lenni?

Hogy a vérbe nem akartam volna!? 😀

Később nekem nem a Haldorádós, wobblerkészítő cikksorozat jelentette az egyik legfőbb támpontot a kiinduláshoz, hanem Fefe írása, ami a lenti képre kattintva elérhető.

A másik pedig Szabó Zoli videója, aki akkoriban már nem nagyon vett részt a fórum életében, így őt én még virtuálisan sem ismerem.

Ebben az írásban nagyon sok olyan műcsalikészítő szerepel majd, akiket erről a fórumról ismerek és soha az életben nem kerültem volna velük kapcsolatba, ha Fefe nem teszi fel nekem a fenti kérdést.

Csak ámultam és bámultam, micsoda tudástár volt azon az oldalon és nem csak wobblerkészítéssel kapcsolatban.

Ezen a fórumon ismerkedtem meg Zolikával is, aki miután “meghívatta” magát egy balatoni pecára, a kezembe nyomott egy marék általa készített wobblert.

Na ő volt nekem az első kézzel is fogható ősélmény (na csak leírtam még egyszer 😀 ), wobblerkészítéssel kapcsolatban.

Sokáig nem is mertem dobni a kis ékszereket, amik között ott volt, a még balsafából készült, fóliás ősbobbler is.

2014 májusában, egy küszíváson aztán csúnyán beütött a bobbler, ami sokáig a kedvenc balincsalim volt, így amikor egy alkalommal a Szigetközben leakadtam vele, majdnem elsírtam magam, de egy 15 perces huzavona végén, sikerült visszaszereznem.

Annyi halat fogtam vele, hogy Zolika sok éven keresztül elküldte nekem az adott évben elsőnek elkészült darabot, így egy elég komoly sorral rendelkezem bobblerből.

Bal felül az igazi ősdarabot látjátok

Zolikával azóta is töretlen a kapcsolatunk, igaz mióta kis gyerekek vannak a Marcsó családban, nem pecázunk annyit, mint régen, de mondhatom, hogy napi kapcsolatban vagyunk, hiszen ő marja nekem a wobblertesteket ( eskü nem pálinkáért 😀 ), illetve szoktuk segíteni egymást beszerzésekben is.

Egyik nap már burkoltan bejelentkezett, egy tavaszi, nadályos harcsázásra. 😀 😛

Régen hungarianwobblers néven futott, ma Marcsóműhelyként találjátok meg az interneten.

Nyáron, amikor megkérdezte, hogy festenék neki néhány blankot? – azonnal igent mondtam, sőt megtiszteltetésnek vettem. Szerepelt is az oldalon, a saját darabommal fogott balin.

Zoli mellett Fefe az akitől a legtöbb handmade wobblerem van. Ő már anno olyan békákat, bogarakat, kétrészes csalikat, csörgős cuccokat, egereket, darazsakat készített, hogy csak lestem és feltettem a kérdést, hogy ezeket meg hogyan?

Tőle több korszakából is rendelkezem wobblerekkel és nagyon büszke vagyok rá, hogy amikor sokadjára újra belevágott a fahal építésbe, akkor az én meggyőző erőm is kellett, hozzá, hogy belevágjon az airbrushal való festésbe. 🙂

Ő az az ember egyébként, akire annyira felnéztem anno, hogy személyes találkozásunkkor egy köszönésen kívül, hozzá szólni sem mertem. 😀

Azt hiszem ma már menne. 🙂

Fefe-féle ősdarabok

Fóliás darabok az első újrakezdés után

Airbrushos őrület és kreativitás

Ha nem küldi el nekem azt az első képen látható fekete – arany színű thrillhez hasonló gyors wobblert, akkor lehet, hogy az életben nem jöttem volna rá, hogy a Balatonon is mennyire durván eredményesek a fekete wobblerek.

Az első képen látható slider szerű wobblerből két darabom volt. Egy szigetközi mellékágon szerettem volna vele balint fogni. A helyet tenyereként ismerő cimborám, azon kérdésemre, hogy nem kellene e drótelőkét feltennem? – azt a választ adta, hogy itt még életében nem fogott csukát, csak balint és domolykót.

Egy hármas csuka, első dobásra, látott kapással verte le a kis glidert a parttól öt méterre, majd harapta el a 22-es monót, úgy ahogy kell. 😦

Nagy hatással volt rám, egy másik Pecavilág admin, Skill munkássága is. Ő leginkább a lengyelek által készített fahalakhoz hasonló púpos – domis vonalban (hubal – kenart) és a kisebb fóliás, vagy matricás minnow wobblerekben jeleskedett.

Az alábbi képen látható wobblerek közül, a bal felső volt az, amivel az első gyomorból hörgő, malac domolykómat fogtam, ama “Zagyvai – zúgó” alatt. 😀

Igazi legenda az a bal felső darab

Skillel kapcsolatban soha nem fogom elfelejteni, amikor egyszer írta a fórumon, hogy mekkora baromság, ez a felszíni csalis balinozás, hiszen egy csomó kapás nem akad meg. Aztán egyszer csak mégis elkezdett WTD-ket gyártani. 😀

És aki nélkül, nem kezdtem volna el anno a gyártást, az nem más, mint Gombár Péter – alias GPepp lures.

Ő volt ugyanis a fórumon, aki egy csalicsere játék ürügyén beírta, hogy többször emlegettem korábban, hogy neki kellene állnom, nekem is. 😀

Még aznap belekezdtem. 😀

Peti békái méltán híresek és a minnow csalijai is nagyon eredményesek.

Szerintem ő a magyar műcsali készítők “mindent tudó polihisztora”. Nem tudsz neki olyan kérdést feltenni, amire ne tudná a választ és általában mindent használt már, amit te még nem is láttál. 😀

Ígérem nem csak volt Pecavilágos kollégák lesznek a sorban, de először menjünk végig rajtuk.

Tomi, alias Navy lures. Dunai fenegyerek. Igazi dunai horgász és ezt hangoztatja is. 😛

A Balaton pocsolya, keszeget csak ő tud jól irdalni, ahogy halászlevet és csukapörköltet készíteni úgyszintén. 😛

És ha már csuka, amellett, hogy az utóbbi években alkalmatlan a Balaton a jerkes pecára, azért sem készítettem még csukás jerket, mert van nekem busajerkem és gold breamem.

Akkor meg minek? 😀

Mindkét típussal fogtam már több 70+os darabot, de a legemlékezetesebb pecákon az “arany dévérre” -aminek egyébként miattam, narancssárga a háta – voltak olyan akcióim, amiket máig emlegetünk.

Egyik sem lett meg, de tipikusan, az agyamba – retinámba beégett jelenetek voltak. És nem csak én emlegetem ezeket, hanem a cimbora, akivel mindhárom esetben együtt kergettük a tarka gúnyásokat.

Az egyik esetnél egy olyan öbölből úszótt elő, egy fatörzs méretű csuka a bream után és böködte, szúrta, nézegette az ezüstösen csillogó wobblert, ahol se előtte, se azóta nem fogtunk egy megveszekedett halat sem. 😀

A másik esetnél, akkor robbant rá egy 90+-os, amikor a csónak mellett az utolsót ütöttem a gliderbe. Mindkettőnket beterített a hideg vízzel. Elképesztő látvány volt.

A harmadik esetben két pályán, két csónakból vallattuk a zavaros vizet, amikor a legutolsó öbölben, az utolsó utáni dobásnál rárobbant egy bigmama, de az sem akadt meg.

Busa jerk, golden bream és a totál elmebaj, banán WTD

A következő legyen Máté, akitől ezt a két WTD-t szerintem valamelyik Pecavilág Karácsony keretén belül kaptam. Imádtam ezeket a Karácsonyokat, mindig azon izgultam, hogy engem egy műcsali készítő húzzon. 😀

Szerencsére többször is megadatott.

A fehér színnel több balint is fogtam, egy előtte pár héttel megnyitott kikötőben, ami addigra már elég rendesen rommá volt dobva. A dolog pikantériája, hogy a memóriakártya a fényképek elkészültekor még hibátlanul működött, de letölteni már nem tudtam egyet sem. 😦

Jöjjön Patrik, aki amellett, hogy elképesztő kreatív wobblereket épített, már 15 éve is, a legnagyobb yo-zuri zombie fan az egész Föld nevű bolygón. Őszintén szólva én sosem értettem azt a koncepciót, de ő nagyon sok szép halat fogott az évek során a zombie sorozat különböző darabjaival.

Parádés, felszínt túró fantázia bogár

Itt van még Levi, aki régen az egyik legnagyobb blog olvasóm volt és az én meghívásomra lett Pecavilág tag.

Tőle is van néhány wobblerem. Halas emlékeim az alábbi kis minnow-hoz kötnek.

Hasonlóan a Skill által készített minnow-hoz, nagyon tudja a gyors vizet a zúgó alatt. Fogtam vele 45-ös domit és egy alkalommal három csodás csapót is.

És életem egyik legjobb domis napján, első dobásra volt horgon egy matuzsálem is. Sajnos egyetlen horogág tartotta, amit egy méterre a merítőtől sikeresen kirázott magából.

Lila hátú, kis aranyos minnowk

Meg kell még említenem Esoxx-ot, aki az egyik Pecavilág Karácsonyra, többek között egy vaddisznós jerket készített számomra.

Nem véletlen. 😀

Illetve Korvint, aki végül a horgászatot és a fahal készítést felcserélte egy teljesen más hobbira, az esztergálásra.

Neki volt egy olyan whitewalkere, ami egy évet töltött egy Duna melletti fán, mire sikerült visszaszereznie.

De nem mehetek el szó nélkül Szano mester mellett sem, aki több, mint 10 éve Svédországba tette át a székhelyét és főleg nagy csukás jerkek gyártására specializálódott. Mellette gumihalak öntésével is foglalkozik és azt hiszem az első abachi léc darabokat még tőle kaptam, amikből az első wobblereimet készítettem.

Vannak még Pecavilágosok, akik eseti műcsali készítők voltak, de tőlük vagy nincs wobblerem, vagy nem tudnék semmi történetet, anekdotát hozzájuk kapcsolni, így most jöjjenek a többiek.

Péczi wobbler szerintem az egyetlen olyan honi wobblerkészítő, aki nem egy, nem is kettő, hanem sok “lemezből” készíti a fahalakat.

Volt tőle egy sügerem még korábbról és amikor idén újra kezdte a gyártást, egyből írtam neki, hogy szeretnék egy Péczi buksi WTD-t.

Mint sok más wobbler, ez is csere keretén belül került a tulajdonomba.

Zoma lures wobblerei legalább annyira szépek és precízek, mint a Zoli által készítettek. Sajnos ő elég rég óta nem készít csalikat. 😦

Annyira tökéletes, hibátlan, ami a keze alól kijön, hogy nehezen hiszi az ember, hogy fából vannak ezek a remekművek.

Nekem mindig az jut róluk eszembe, hogy olyanok, mintha egy “gép köpte volna ki” mindet.

Somogyi Laci nekem a Pecavilágon kívüli wobbler készítő ősélmény (na csak leírtam megint, de nem találok más szóösszetételt helyette 😀 ).

Igazi ősdarabok

Egy fiatal gyerek még tavaly feltett egy képet egy popperől a műcsali készítős csoportba, mint az első wobblerek egyike, amit készített.

Én állat meg odaírtam neki tanácsként, hogy műanyag popperpofa nélkül elég sérülékeny lesz az eleje, pedig fel kellett volna ismernem, hogy azt a poppert bizony Laci készítette.

A gyerek csak fel akart vágni valamivel, amihez köze nem volt. Szánalmas…

Laci pedig tipikusan az a készítő, akinek nagyon jellegzetesek a wobblerei. Azóta is ég a pofám, elég rendesen. 😀

Szabó Zoli egy olvasóm volt, aki Németországban él és gyönyörű wobblereket készített nekem, a nevemmel ellátva, lassan 10 éve.

Vele nem is tudom mi lehet most, teljesen eltűnt a látókörömből.

A popperekkel és a wobblerel is parádés balinokat fogtam. A wobblerrel, igazán szép 3+osat is.

Réti Bence – Rétilures, egy veszprémi kölyök, aki azóta, hogy elkezdtem egyengetni – terelgetni, először a pergetés, majd a műcsali készítés rögös útján, egyetemistává cseperedett.

Anno volt egy műcsali készítő pályázatunk, 18 év alatti gyerekeknek, amin indult a Balaton WTD nevű alkotásával.

Sokan egy másik Bencére gondolták, hogy belőle nagy pecás, meg wobbler faragó lehet, de nem így lett.

Én már akkor láttam, hogy az általam említett Bence sokkal jobb és kitartóbb pecás lesz, hiszen már az első alkalmakkor elképesztő érzékkel nyúlt akár egy wtd-hez, vagy popperhez.

A képen látható Balaton WTD, már egy használható, végig drótozott, balinos méret. Őszintén szólva azt már nem tudom, hogy ezt még ő, vagy már én készítettem, de a balinok szeretik, ahogy a felette látható jerket és WTD-t is.

Gyuszi nagy savage gear rajongó volt (nyilván a lárva forma, nem véletlen), őszintén szólva vele sem tudom, hogy mi van, de ő készítette az elhíresült gyulárvát, amiből az egyik, nehéz napon, hatalmas betlitől mentett meg és a képen látható WTD, bár nem tökéletes, mégis gyönyörű balatoni őnöket adott nekem, néhány évvel ezelőtt.

Tábori Attilától, egy süllyedő WTD-m van, ami totális meglepetésként érkezett ezen a nyáron.

Próbáltam vele néhány alakalommal balint fogni, de a víz tisztasága alkalmatlan volt arra, hogy realisztikus kinézetű wobblerrel halat fogjak.

Attila elképesztő precízen dolgozik, ő a hazai wobbler fóliázás nagymestere!

Barillo custom fishing lures, ő Tihamér egy törzs vevőmből lett wobblerkészítő.

Talán nem sértem meg azzal, ha azt írom, hogy (főleg korai) munkáinak egy részén látszanak is hatások és nem csak az irányomból, hanem a fent említett Attila munkáit végignézve is mutatkozik stílusban némi hasonlóság. De ezzel nincs is semmi baj.

Még mindig nagyon tetszik ez a WTD, csak a hengeres test miatt nehezen fényképezhető.

Halbogár lures egy elképesztő figura. Ő inkább művész a szememben, mint műcsali készítő.

Neki a wobbler a vászon, vagy egy műalkotás alapja.

Ezek a különböző hangyaleső szárnyakkal, madártollakkal díszített fahalak, tényleg elképesztőek!

A vergő korai verziójával, néhány éve fogtam egy balint kajakból, amit ugyanabban a hínármezőben, saját készítésű WTD-vel is megfogtam, pár nap különbséggel.

Régóta tervezünk egy közös pecát, hiszen még a zenei ízlésünkben is vannak átfedések. Talán majd idén összejön.

Nagy Laci – NL wobbler.

Ő egy olyan készítő, aki nem fából készíti a wobblereket. Ahogy a honlapján szerepel, a testek anyaga vízálló.

Az ő védjegye az élethűség. Elképesztően igényesen festett békák, küszök, csiborok, naphalak és a lótetű.

Vele kapcsolatos emlék, például, amikor Petya barátom, miután a halak nem ették már a felúszó csalikat, feltett egy NL békát és további 5 kapásból, 3 harcsát rámolt ki vele a pályámon.

Igaz azóta nem volt olyan jellegű helyzetben részem, de még aznap rendeltem Lacitól két darabot. 😀

Néhány alkalommal beszélgettem a mesterrel messengeren. Megtisztelve éreztem magam, amikor azt írta, hogy WTD-ket az én hatásomra kezdett készíteni, ahogy azzal is megtisztelt, hogy az általam készített, eléggé kezdetleges cranket, anno összehalazta.

Van még két hazai készítő, akik szintén nem fával dolgoznak és szerintem nagyszerű amiket készítenek, de jelenleg tőlük nincs wobblerem, mert amikor több, mint fél évig nem dolgoztam és táppénzt sem kaptam, (ahogy fentebb is írtam) megváltam a gyűjteményem egy részétől és bizony az általuk készített wobblerek is beleestek a szórásba. 😦

Az egyikük Urbányi Feri, az elképesztően élethű dévéreivel. Vele horgásztunk is anno egyszer. A fia szép balinokat fogott whitewalkerrel.

A másikuk Gersy Laci bácsi, a mindenféle “őrült” és színes kreálmányaival. Vele is találkoztam személyesen, Kapolcson. Nagyon jó fej ember!

A végén szeretnék még néhány nevet megemlíteni, akiktől még nincs wobblerem, de idővel lehet, hogy lesz. Ilyen Bátyi Andris, akinél a hatalmas szemek, mint védjegy, megkerülhetetlenek.

De ilyen két ex-vevőmből lett műcsali készítő, Árpi – Lure nest, vagy éppen, Ákos – Luca lures is.

Nagyon ígéretes amiket ők készítenek!

A műcsali készítők többsége különc, kicsit kilóg a sorból, mondhatni dilis. Ehhez azért kell némi ego ( egyeseseknél azért ez rendesen túlteng :P) és némi jó értelemben vett magamutogatás is (sokaknak ez a része egyébként nem igazán megy) és ha nagy példányszámokat gyárt valaki, akkor nem baj, ha a monotonitás tűrő képessége átlag feletti.

Szerintem a wobblerkészítés lényege nem a szolgai másolás.

Nyilván, az elején sokan próbálkoztak a jól beválthoz leginkább hasonlatost készíteni a drága rapalák, salmok helyett, de aztán rá kellett jöjjön szép lassan mindenki, hogy a kézzel készült wobbler nem olcsóbb, mint a gyári, főleg ha nem mindenféle otthon talált, agyagból készül.

Az írásba szereplő gyártók darabjai néhánytól eltekintve, mind teljesen egyediek, felismerhetőek. Vannak realisztikusak, fóliásak, egyszerűbbek, bonyolultabbak és teljesen elmebeteg darabok is. 😀

A lényege szerintem ennek a játéknak a kreativitás. Nyilván minden wobbler hasonlít egymásra valamilyen szinten, de azért bele lehet tenni mindig némi csavart a dologba.

Hogy néhány saját példát említsek, így született anno a műhelyemben a waveshad, amire volt aki azt mondta inkább minnow forma. Pedig, ha nem lenne a hasából “kiharapva” két darab, akkor tökéletes shad forma lenne.

Ilyen ötlet például a szaggatott fóliás dizájn, amire megkaptam, hogy: “ezt én az életben nem fogom tudni feldolgozni” – pedig elképesztően jól működik.

Vagy ilyen volt a minek ilyen ívelt hátú WTD-t készíteni? (axehead wtd)

Minek ilyen vékony WTD-t készíteni? (slim axehead wtd – azaz ezüst utazó)

És ilyen a külső fóliás dizájn meg nem értése, a kis púpos, vagy a fent említett ezüst utazó esetében – Na mi van, elfogyott a festék?

3,5, illetve 4 centiméteres crankekbe se sokan raktak előttem, tört terelőlapot.

Pedig ezeknek a formáknak, festési, fóliázási trükköknek az értelme nem csak a másság – a különbözőség, hanem az is, hogy elképesztően jól működnek.

Nagyon sokan vagyunk még. Mindenki nem fért – férhetett bele ebbe az írásba. Remélem senki sem sértődik majd meg.

Sem azok, akikről írtam néhány gondolatot, sem azok, akik kimaradtak a felsorolásból.

A lényeg, hogy támogassátok a honi wobbler készítőket, mert megérdemlik.

Hajrá hazai handmade!

Volt az a peca, ahol ez a fenti lépen látható pazar hal is jött. Úgy volt, hogy másnap is megyek, de aztán jó sokáig csak a szopás jutott. 😀

Konkrétan rá 2,5 hétre horgásztam legközelebb, akkor is csak egy kicsit és azért, mert már az első napokon elhatároztam, hogy én még egyszer nem leszek annyira szarul, mint pár éve és a kórháznak még a közelébe sem megyek.

Na de másnap még nem a covid miatt nem horgásztam, hiszen akkor még azt sem tudtam, hogy megint bekaptam a legyet.

Egyébként a fenti peca előtt egy nappal, egy veszprémi cimbora vitt el tőlem csalikat személyesen.

Nyilván beszélgettünk is, legalább 15 percet.

Ő másnap 38,8 fokos lázzal kelt. Nyilván 100%-ra nem állíthatom, hogy tőle kaptam el (ráadásul ő negatív tesztet produkált), de azon a héten a frissen műtött kutyámat őriztem, így csak az esti sétákra mozdultam ki.

A családtagjaimon és az autószerelőn kívül senkivel sem találkoztam, így elég nagy az esélye.

Szóval a másnapi peca még aznap este dugába dőlt. A fiam aznap vitte első randira a barátnőjét Almádiba és este a kocsi nem indult.

A jelenségből, én az akkumulátor hibájára tippeltem, amit másnap reggel a szembe szomszéd, autó szerelő meg is erősített.

Rendes volt mert levitt, a kocsit meghoztuk és hétfőn dél körül itt volt az új akkumulátor, jóárasítva, díjmentesen beszerelve.

Este szarul aludtam, de ez nálam nem újdonság. 😀

Másnap a műhelyben nem melóztam, mert a pénteki börzén elkelt wobblereket csomagoltam.

Este fel is adtam a foxos csomagokat, de akkor már rázott a hideg, úgyhogy két algoflex kíséretében jól kiizzadtam magam az éjjel.

Kedden úgy keltem, mintha kicseréltek volna, hatvan darab mini pencillel el is jutottam egészen addig, hogy a drót és a súlyozás is be volt ragasztva.

Á mondom, legyűrtem bármi is ez, de aztán éjjel megint szakadt belőlem a víz.

Mivel másnapra leállt a szél, így reggel a torna után, összetakarítottam az udvart, majd reggeli után kihézagoltam a hatvan wobblert, azzal, hogyha továbbra is ilyen jól leszek, akkor le is csiszolom.

Ebéd után, aztán elaludtam a széken olvasás közben és arra ébredtem, hogy kurvára fázok, így idén először befűtöttem a cserépkályhába.

Nekem vagy 15 éve kivették a mandulámat, azóta nem voltam lázas. Na délutánra megjött az is.

Másnapra bedurrant a torkom, kiszakadtak a végtatjaim és a kezembe akadt egy covid teszt, amin nem telt 10 másodpercbe sem, hogy megjelenjen a második csík is.

Ahhoz az időszakhoz képest, amikor annyira lepusztultam, egy dolog változott.

A hozzáállásom.

Akkor majdnem megdöglöttem. És ez nagyrészt annak köszönhető, hogy fejben is teljesen szétestem.

Most elhatároztam, hogy nem hagyom magam és nem fekszek le nappal, csak ha nagyon szükséges. Minden nap sétáltam. Még a legszarabb napokon is mentem 5-7000 lépést. Az ötödik napon már tornáztam és bár a hetedik napon már éreztem, hogy a covid kihozta aranyoskát is :D, aznap közel 20000 lépést mentem két ütemben, ami 16,5 kilométernek felelt meg.

Ja és persze táppénzen voltam, idén másodszor.

Amikor a csuka szétvágta a kezem, 3 hetet voltam táppénzen. Kurvára megérte, mert a három hétre kapott 42000 forint, még arra se volt elég, hogy éhen ne haljak. 😀

Az asszony totál kész volt, amikor mutattam neki a pozitív tesztet, de amikor felhívtam a dokinéni, nagyon csinos asszisztensét, közölte, hogy nincs erre már semmi protokoll. Aki jól van a családban, az mehet ahová akar. Különben is lehet, hogy nem is covid, sőt hát a covid… (itt éreztem, hogy keresi a szavakat)

Mondom, tudom, egy túlhájpolt influenza.

De hát mondja ezt azoknak, akik szó szernit beledöglöttek, vagy megrottyantak tőle.

Szóval a covid kihozta aranyoskát, majd megjött a másik barátom a reflux és szarakodott a vérnyomásom is két napon keresztül.

Kurva kemény úgy súlyzózni, hogy a valagad vége kilóg, viszont nekem a vérnyomás kilengéseken nem a gyógyszer meg a nyugtató segít, hanem az, hogy felmegy a pulzusom, izzadok, mint a ló. Az helyre rak pár perc alatt.

Volt olyan sétám, amikor annyira szarul voltam, hogy legszívesebben a felénél lefeküdtem volna a betonra, megdögleni. 😀

Ehhez képest rá 3 hétre már újabb kész wobblereket postáztam.

Azóta is vannak köhögő rohamaim és vannak szarabb napok, de dolgozom és a hideg ellenére nagyon tanulságos és halas, vagy éppen kevésbé halas pecákon vagyok túl.

Ráadásul nem “csak” sügereket fogtam ebben a két hónapban, hanem süllőket is. Wobblerrel!

Amúgy az elmúlt két hónap kálváriája nem a coviddal ért véget. 😀

Megdöglött a fűnyíró, a kompresszorom kilehelte a lelkét. Beszart a porszívó. A kutyából eltávolított daganat, rákos, de mivel jól sikerült a műtét, így nagy esélye van. Bízni kell!

A héten meg beszakadt a gyereknek a közelítő izma a combjában.

Elégettem a kávéfőző kábelét mert túl közel került a szendvics sütőhöz, meghalt az egyik hajszárítónk és egyik reggelre megállt a gázkazán is.

Na de csak pozitívan! 😀 Illetve pont hogy negatívan, na. 😀

Milyen érdekes, hogy ilyenkor a negatív, a pozitív. 😀

Szóval november 19.-én úgy döntöttem, hogy én bizony kimerem a csónakot és megnézem a sügereket.

Sokat ugyan nem fogtam, de ha már kimaradtam a novemberi balindömpingből, legalább újra halas lett a kezem.

Gyakorlatilag ugyanaz a kis öböl és környéke tartja a sügeret jó ideje és onnan lehet kivarázsolni őket buzerapecával.

Annyira bent állnak az öblöt körbeölelő nádban, hogy egyrészt víztisztaság függő, hogy kimozdulnak e?

Másrészt a megfogott darabszám nagyon változó.

Volt, hogy csak kettőt fogtam, de volt, hogy tizenötöt.

Mivel itt még nagyon hullámzott az állapotom, ezért legközelebb, december elején horgásztam.

Itt a legegyszerűbb, ha idézem, amit a facebookra kiírtam:

“Ez a két kiffogott két sügér, egész biztosan, életem két legdrágább hala lesz, ugyanis sikerült belefutnom, egy fix trafiba. 🤣🤣🤣

Egy általam lassan hajtónak nevezett marha ment előttem jó ideje. Végre meg tudtam előzni.
Tudtam is, hogy 70-es tábla jön a bukkanó után, sőt azt is, hogy múlt hónapban oda telepítettek egy fix trafit.
De annyira örültem, hogy nem kell tovább 60-al cammogni, a 90 helyett, hogy belecsúsztam. 🤣🤣

Mire fékeztem, már mutatta is a lekonyuló, piros “vigyort”. 🤣🤣🤣
Kérdés, hogy mennyivel mért be? 😀

Szép karácsonyi csekk lesz az ajándék. Még úgy sem mértek be soha, itt volt az ideje. 😀
Muszáj volt menni, hiába a szűnni nem akaró derékfájás, meg a köhögés.
Nem csak a peca miatt, hanem mert a mára jósolt eső után, buvárok kellettek volna a csónak kimeréséhez.🫣😀😂”

A csekk azóta nem jött meg, így az is lehet, hogy megúsztam. 😀

December tizedikére volt időpontom a barbárnőhöz. Csak ki kell valahogy nézni Karácsonyra. 😀

Utána megint a kikötőben találtam magam.

Bő másfélóra termése van a képeken.
Klasszikus buzerapeca. 😀

Volt olyan hal, amiért közel egy percet emelgettem, rezegtettem a kis gumihalat egyhelyben.
Szóval idegörlő, lassú peca volt, de végre egész jó darabszámot fogtam és nem volt benne méret alatti példány.

A legnagyobb hal, egy 8-9 centis süllőivadékot öklendezett vissza.

A kishalak nullára eltűntek a stég környékéről, a sügereket kb. 3 négyzetméteren fogtam.

Nem mozdulnak ki a nádból, így sajnos beszaggattam 3 szereléket.

Nem volt rossz az átlagméret és a darabszám sem és fogtam végre egy egészen szép darabot is.

Másnap is mentem.

Megnéztem egyet, a még megmaradt, parti sügeres pályák közül, ahol nagy halra is van esély, dobós pecával, illetve ránéztem a móló csukáira is, de inaktívak voltak, így végül a betlit elkerülendő, naplemente előtt megint a kikötőben találtam magam.

Kellett az élénk színű csali a kicsit zavaros vízben és az egyre fogyó fényviszonyok mellett.

A darabszám az utóbbi évek tekintetében, parádés volt, de az átlagméret az előző pecákhoz képest, csökkent.

Volt hogy 5 halat fogtam zsinórban egymás után. Nem mondom, hogy a régi időket elevenítette fel, de ilyen pörgős sügérpecában rég volt részem.

Persze a sötéttel aztán, a mókának is vége lett.

Valahol a nádban kell legyen süllőivadék, hiszen a legnagyobb hal, megint “felböfögött”, egy kis süllő tetemet.

Közben jöttek a hírek süllőkről Küzdős pecákon egy – egy darabok, partról, sötétben, hidegben, eleinte gumival, ami annyira nem pörgetett fel.

De aztán elkezdték fogni wobblerrel is. Az egyik törzsvevőm, fogott egy igazi wobblere álomhalat is, igaz gyári csalival.

Fogalmam sem volt, hogy bírnék e egy ilyen pecát, így egészen, december közepéig őrlődtem a dolgon, de aztán előszedtem a thermo cuccot, főztem egy nagy termosz teát és neki a víznek. 😀

Úgy terveztem, hogy este tízig maradok, amiből végül tizenegy lett, de a parti viszonylatban igen jó, 2,30-as halat, 10:01-kor fogtam meg, igaz, nem klasszikus, felúszó wobblerrel, hanem gyári vertikkel.

Mint kiderült, ha maradtam volna, még másfél órát, akkor felúszó wobblerrel is lett volna esélyem, hiszen akkor indultak be igazán.

Elsőre viszont nem éreztem több erőt magamban.

Három kapásom volt. A második nem akadt meg, a harmadikra sokáig életem, partról akasztott süllőjeként gondoltam, de aztán a fejrázások, annyira furcsák és túl rövidek lettek, hogy a jó süllő, hamar átváltozott, egy farokba akasztott pazar compóvá.

Muszáj volt , lefényképeznem.

Másnap el is készült a süllő és elkészítettem az utolsó adag harcsát, a feleségem nagy kedvencévé vált, harcsatepertőnek.

A kutyák is jól jártak, mert harcsafej is került a sütőbe. 😀

Volt két süllőmentes betlim is. Az egyik alkalommal, az enyhülés miatt bemozogott a 40-60 dekás egyedekből álló dévérraj és nem lehetett tőlük horgászni. Kézben tartott féderezésnek tűnt, ahogy a lassan süllyedő vagy húzott wobblerekbe akadtak a haltestek,

Egyet fogtam rendesen szájba, gumival is, de aztán inkább hagytam a fenébe az egészet.

A hajnali pecának viszont az volt az előnye, hogy hazafelé megnéztem a csapókat is.

Az akvárium tiszta vízben, messziről láttam az öbölben úszkáló csíkosokat és ahogy közelítettem ők is megláthattak, érezhettek engem, ahogy a recsegő deszkákon közeledtem.

Az összevissza cikázó darabok közül kiszedtem egy kisebbet, majd egy közel harmincast láttam keresztben elúszni.

Konkrétan 1,5 perc buzera következett a dzsungelben.

Leteszem, emelem, rezegtetem, leteszem, hagyom, emelem, leteszem, emelem, rezegtettem, aztán egyszer csak nem bírta idegekkel, a csak sejtett hal és bamm leszedte.

28-as volt, teljes hosszban, az idei legszebb.

Ott feküdtek a sügerek, az öblöt körbe ölelő nádban, kettesével – hármasával, de semmire sem voltak hajlandóak kimozdulni.

Azért a bandanagynak így is felettébb örültem.

A másik alkalommal egy tükör vizes éjszakát sikerült választanom. Napkelte előtt volt ugyan egy pár rablás a közelben, de a feszített víztükör nem kedvezett. A rablások 95%-a 40-60 méteres távon, elérhetetlennek tűnt.

Két rendes kapásom volt a saját vertikemre. Azzal kapargattam a szélét a halak zömének, de a felszín közelében húzott wobbler, szerintem túl gyors volt a halaknak.

Volt még két piszmogás, ami talán lehetett kapás, de aznap reggel a kishallal horgászók is kevés zsákmánnyal térhettek haza.

Legközelebb megint este mentem. Vagy 2 órát szórtuk a vizet, feleslegesen, aztán meglettek a tüskések, más területen, csak éppen a wobblereim maradtak érintetlenek.

Egy japán csali, kínai másolata volt aznap a nyerő. Szégyen szemre, kértem is egyet kölcsön, hogy kipróbáljam.

Alig egy óra alatt, négy süllőt adott, úgy hogy közben, vissza – vissza tettem a saját minnowt, amit a lehető leglassabban vezettem, de érintetlen maradt.

Totál ki voltam fogyva halügyileg, így amikor éjfél után megfogtam a negyediket, köszöntem szépen, visszaadtam a kölcsön wobblert és hazamentem.

A négy halat nem volt gyenge éjjel, fagyban megpucolni, de a vajas pirítósra ráfektetett, párolt és lepirított, friss süllőikra miatt már megérte.

A fenti képen a halak már nem éltek. Nyilván a mólón nincs fű, viszont a szabály, az szabály és a halaknak is jobb így, mintha haldokolva tátognának, hazáig a vödörben.

Az az igazság, hogy életemben nem adtam senkinek halat, de az autószerelőnek a segítségért cserében ígértem egyet. Egyet a következő két napon, meg is ettem, így csak kettő került a hűtőbe.

A halak a nagyon lassú csalira reagáltak. Kettő megtolta és után ledurrantotta, kettő pedig úgy gyilkolta le, mint küszíváson.

Gyakorlatilag nemhogy a wobbler veretését, még a súlyát se nagyon érzi az ember a zsinór végén. Éppen csak mozog és így szedik le a belassult halak, a hideg vízben.

Ehhez az egészhez nagyon koncentráltnak kell lenni. Annyira azért nem szar, mint a DS. 😀

Nekem nincs ilyen wobblerem, de most majd lesz.

Meg van a motiváció, egy újabb, az ediigi fahalaimhoz képest, más tulajdonságokkal rendelkező, süllős wobbler készítéséhez.

Aznap dumáltam Zoli barátommal. Mondtam neki, hogy ez mennyire égés. 😀

De aztán megnyugtatott, hogy szerinte egyáltalán nem az. Náluk a csatornán is pont ezt és egy másik japán csalit eszi télen a süllő és pont ezért készített egy hozzájuk hasonló tulajdonságú wobblert, ami ugyanúgy működik.

Ja és feltette a kérdést, hogy nincs e navylures “laposfarkúm”, de akkor az a wobbler, már a dobozomban figyelt. 😉

25.-én este a gyerek lelépett a barátnőjéhez, az asszony meg a kutyákkal a Mamma Miia-t nézte. 😀

Nem volt mit tennem. Mentem. 😀

Kilenc fele értem le. Mindenhol raboltak. Ha nem látom el sem hiszem.

Ilyen decemberre ember nem emlékszik a környéken!

Az előző napon, persze szereztem egy kínai asura másolatot, de 10 perc üresjárat után a laposfarkúra cseréltem.

Nem egy távdobó csali, de mivel voltak hangok egészen közel, ezért adtam neki egy esélyt.

Talán az ötödik dobást után, le is szedte a lenti képen látható darab, a gyök kettővel húzott wobblert.

Az az igazság, hogy ez a wobbler, egy nagyon régi darab, de az első próbákon nekem nagyon lassúnak tűnt, alig veret(nyilván nem kifejezetten állóvízre készült), de most pontosan ez kellett.

Egy horog, totál szájszélbe. Mondtam is a többieknek, hogy nehéz esténk lesz.

Ezt arra is alapoztam, hogy a szél kezdett teljesen leállni, a vízfelszíni, pedig kifeszült, mint a beton, amit a kőműves elsimít.

A halak egyre csendesedtek, majd egyre távolodott az a pár hang is.

Nekem két kapásom volt még a 7,5-es, saját készítésű, wave minnowra. Ami a kőlábnál tolta meg, azt elizgultam és túl hamar vertem oda, a másik pedig annak ellenére nem akadt meg, hogy lebombázta a wobblert, vagy 20 méteren.

Fél egykor adtam fel, úgy hogy 10 után már nem sok esély volt a halfogásra.

A hat pergető összesen négy halat fogott és a kishalasok is zsákmány nélkül és elég korán kullogtak kifele.

Hogy megpróbálom még?

Talán egy estém még lesz, mielőtt még megjönnek a masszív fagyok, nagy széllel.

Úgy néz ki, ha van egy kis hullámzás és légmozgás, sokkal bátrabbak, de azért orkánban nem megyek.

Meglátjuk!

Ez így is egy sosem tapasztalt, kivételes december.

Sok cím megfordult a fejemben, de végül emellett döntöttem.

Az az igazság, hogy korábban nem igazán gondoltam rá, hogy írjak egy bejegyzést, wobblerkészítésről.

Egyszer Farkas Peti írta kommentként, valami bejegyzéshez, hogy igazán leírhatnám, hogy készül – épül meg egy fahal?

Korábban elég sokan fordultak hozzám tanácsért, de valahogy mindig úgy voltam ezzel, hogy :

Ki vagyok én, hogy észt osszak a témában?

Nem tartozom itthon az első, de még a második vonalhoz sem. Vannak akik már 20-25 éve kezdték és a neten nagyon jó kis írások, videók vannak fent, amik alapján anno én is elindultam.

Hogy most mégis miért döntöttem úgy, hogy virtuális tollat ragadok?

Egyrészt most már elmondhatom azt, hogy talán vagyok valaki a témában, másrészt a neten magyar nyelven fellelhető írások – bár még mindig megállják a helyüket – a szereplő anyagok nagy része már nem kapható – nem elértő, így talán némi segítséget tudok azoknak nyújtani, akik most keresgélnek.

De a legfőbb ok, amiért mégis így döntöttem, az egy kommentelő volt, aki az egyik posztom alá oda kellett böfögje a következőt:

Mennyi egy ilyen wobblernek a bekerülési költsége, 900 forint?

Annyi “testvérem”, pont annyi…. 😀

Ebben az írásban az új típusom, a mini humpback fatshad születését tudjátok végig követni, az első két darabtól, a “sorozat gyártásig”, képekkel illusztrálva.

A képek mobillal készültek, az aktuális munkafázisoknál, különböző fényviszonyokban. Szóval sok extrát nem kell tőlük várni, de talán így is megmutatják, hogy egy fahal a nulláról, hány munkafázison megy keresztül, mire egy hal szájába kerül.

900 forint. 😀

Lassan a két darab BKK, vagy ichikawa horog árát nem takarja be. 😛

Ez a wobbler nem az első abban a sorban, ami egy véletlen folytán született meg a SteveOlureS műhelyben. Történt ugyanis, hogy a Finn testvéreink, a 300 darabos P2-es terelőlap rendelésembe, bele tettek – csempésztek, 2 darab kisebbet.

Ez sem az első ilyen eset. Lehet nem véletlenül csinálják, de ha mindg születik belőle, valami jó, akkor ne is hagyják abba soha. 😀

Sokáig nézegettük egymást a terelőlapokkal és bár nem az a csúcsos, hanem lekerekített formájú a tört terelőlap vége, végül úgy döntöttem, hogy a humpback fatshad mintájára, miért ne készülhetne egy jóval kisebb fahal, ugyanabban a formában?

Az alap az volt, hogy a kis púpos gyártási nehézségei miatt, egy ideje nem készített, de nagyon népszerű wobbler helyett, valami hasonlót készítsek, így a nyers fahal test hossza, itt is 4,7 centiméter lett.

Még a sablon is hasonló volt, csak kicsit magasabb háttal és teltebb kivitelben.

Így faragtam ki az első két darabot, egy maradék balsa lécből.

Nem is volt kérdés, hogy az első két darab süllyedő lesz és, hogy az egyiket feketére festem. 😀

A másik végül SFC lett, bár az algás – koszos víz miatt, ennek a felavatása elég sokáig váratott magára.

A végleges formánál egyébként az első darabokhoz képest még magasabb lett a wobbler háta.

A feketét már az első alkalommal felavattam.

A hal egy 40 ceti körüli balin volt, amit csak azért fényképeztem, mert az első hal volt, az új típussal.

Aztán mindjárt a második pecán, több balin is ledurrantotta és fogtam vele, egy nem az “életem külalakra legszebb balinom kategóriába tartozó” és nem éppen fotogén, de elég komoly darabot is, ami egy megállítás során, torokra szippantotta az apró wobblert.

Nem volt kérdés, hogy lesz e belőle sorozat, csak az nem volt világos, hogy mikorra? 😀

Úgy voltam vele, hogy készítek belőle kézzel néhányat és szétküldöm olyan embereknek, akiktől várhatok képeket, halakkal és közben elkészült a mesterdarab is, a kis hatos pencillel egyetemben.

Az első kiküldött darabok között, voltak kifejezetten domolykósabb színek és készült egy zombie perch fedőnévre hallgató szín is, két változatban.

Az első halat mindjárt első dobásra szedtem le a fenti képen látható SFC alapúval, aztán kaptam sorra a képeket balatoni, majd folyóvízi horgászoktól.

Balázs, igazán pazar fogásai két különböző vízből, a fenti képeken kívül, még videó formájában is megtekinthetőek.

Elképesztő jó videó lett, szinte nulla instrukcióval. Tényleg csak néhány mondatot írtam az új wobblerről, ehhez képest amit kaptam cserében. Hát..

Nem győzöm megköszönni!

Jani sem aprózta el, hiszen két, pazar 50+os domolykó is megkívánta, a felúszó WildRiver színű kis shadet.

A kocka el volt vetve, de a másoló maró rakoncátlankodott, így egy kicsit késett a projekt.

Éppen ezért előre dolgoztam és a drótozást, fóliázást elkészítettem az első 100, süllyedő darabhoz. Meg persze rendelnem kellett 200 darab P1-es terelőt, ami közé a Finnek, most nem kevertek semmit.

Talán legközelebb. 😀

Amikor egy új típushoz lemarja Zoli az első adagot és elpostázza, bármilyen fázisban vagyok a műhelyben, az első dolgom, hogy egyet kicsiszoljak és nyersen belehelyezzem a drótvázat és a terelőlapot.

Mindig izgatott vagyok, hogy vajon jó lesz a forma? Hiszen a csupasz blank maga nem ugyanazt mutatja, mint a végleges darab, két réteg gyantával.

Most is végig paráztam az egészet, minden egyes lépésnél, amikor felkerült egy újabb réteg a balsa testre, hogy a vége jó lesz e? 😀

És akkor jöjjön a folyamat sok – sok képpel!

Lenagyolom az elejét sniccerrel

Méretre vágom az elejét, lecsiszolom, majd feljelölöm a végét

Levágom a végét

Lenagyolom sniccerrel

Lecsiszolom

Feljelölöm a drótváz helyét

Befűrészelem egy gérvágó fűrésszel

A drótváz elkészítését én három különböző fogóval hajtom végre. Ehhez a típushoz 0,8-as drótot használok.

Nyilván lehet ezt sokféleképpen.

Akár sablonnal, akár valami házilag összerakott barkácseszközzel, akár, direkt erre a munkafolyamatra gyártott géppel.

Én azért nem használok sablont, mert ahhoz a fa testeknek teljesen egyforma hosszúságúnak kellene lenniük. Annak ellenére, hogy a testek másoló maróval készülnek, ahogy fentebb láttátok, olvashattátok, van velük némi meló, hogy a végleges forma kialakuljon és bármennyire törekszik az ember, néhány milliméter eltérés pozitív, vagy negatív irányban előfordulhat.

Nem mosdatva a szerecsent, volt a kezemben, olyan más által készített, nyolc centiméteres sorozat is, ahol az egyik darab 7,6 centiméter hosszú volt.

Szóval előfordul, hogy a 4,7 centiméter helyett, 1-2 milliméterrel hosszabb, vagy éppen rövidebb lesz a balsa test, így a sablonnal hajtogatott drótváz nem stimmelne.

Levágom a drótváznak valót

Konkáv fogó segítségével, meghajtom a vónószemet

Derékszögben meghajlítom a hasi horogszemnél

Kialakítom a hasi horogszemet a megfelelő szerszámmal

Majd újabb derékszög következik

Elhelyezem a drótot a korábban befűrészelt résbe

Konkáv fogó segítségével, kialakítom a hátsó horogszemet is

Egy tollal feljelölöm a hasi horogszem helyét a balsa testre

Jöhet a fúrógép

A súlyozást sokan sokféleképpen csinálják. Én a wobblerek döntő többségét has felől súlyozom, ami annyiban nem is olyan egyszerű, hogy a sörétet bizonyos típusoknál rá kell ültetni a drót vázra.

Én azt a “luxust” engedem meg magamnak, hogy nem szarakodok sem ólom öntéssel, sem ólomrudak vagdosásával, hanem nagy százalékban, vadászboltban kapható ólomsöréttel súlyozom a wobblereket.

Ennél a típusnál, három darabot kell bevágjak sniccerrel, hogy megfelelően rá tudjam ültetni a drótvázra.

Ami azt jelenti, hogy az első 100 darab mini shad esetében, 300 darab ólmot kellett így bevágjak.

Jó kis meló! 😀

A drót, a súlyok beragasztására, alapozásra és ennél a típusnál a terelőlap beragasztására, valamint fedő rétegként egyaránt, 30 perces devcont használok. Ragasztásra jó lenne valami olcsóbb, könnyebben beszerezhető gyantát használni, de még nem találtam meg a tutit.

Sajnos ez a két komponensű műgyanta, itthon csak kis kiszerelésben kapható, ami annak persze tökéletesen megfelel, aki havi 10-15 wobblert épít meg, de 120-150 daraboknál felejtős a dolog.

Az, hogy nagyon nehéz a beszerzése, nem kifejezés. Próbálkoztam sok mindennel kihelyettesíteni fedő rétegnek is, de nem találtam jobbat. Rideg, sárgul, reped, törik, lassan köt, stb.

Én egy ékszermérleget használok a gyanta kikeveréséhez. Nem fecskendőzök, mint sokan mások.

Befőttesüveg tetőben keverem ki a gyantát, az üvegtető addig használható, amíg a maradékkal meg nem telik. Igyekszem nem sokat hagyni benne. 😀

Miután beragasztottam a drótvázat és a súlyokat, hagyom minimum 24 órát pihenni a dolgot.

Azért 100 csalival el van az ember néhány órácskát, mire mindegyikbe bekerül a drótváz és a súlyok is. 😀

Ezután jön a hézagolás. Sokféle anyagot kipróbáltam az évek során, az epokittől a 2K autókitten át, az OBI-s fakittig és nekem az utóbbi vált be leginkább.

Az említett 2K autókitt és az epokitt, annyira durván keményre köt, hogy nehéz lesz csiszolni. Hajlamos az ember jobban megtolni, a durvább vásznat, amivel a sokkal puhább balsában elég komoly károkat lehet okozni.

Az OBI-s cucc elég gyorsan köt és viszonylag könnyen csiszolható. Első körben egy durvább vászonnal szoktam nekiesni, 180-assal. Majd még egyszer kikenem nagyon vékonyan, ha valahol még szükségesnek látom.

Miután megkötött, egy finomabb vászonnal átcsiszolom az egész testet, 300-assal.

Ezután következik a lakkfürdő. Én csak egyszer mártok. Parkettalakba. Valamennyire impregnálja is a testet, de a lényeg, hogy kihozza a fa hibáit, egyenetlenségeit, feltépi a szálakat.

24 órát legalább pihen, aztán megint megcsiszolom két különböző vászonnal.

Vannak akik többször mártják, akár egészen hosszú időre, és többször csiszolnak, majd az így kialakított felületre festenek.

Én azok közé tartozom, akik minden wobblerre felvisznek egy réteg devcont, ami amellett, hogy a festésnek stabil alapot képez, impregnálja is a fa testet.

A gyanta felvitelére ecseteket gyártok, hurkapálcikából, maradék fonott zsinórból és egy fanyelű festő ecetből. Az ecsetből a fa rész a cserépkályhába, a fém a szelektív kukába kerül, így minimalizálva a kialakult szemetet. A kis ecsetek sajnos így is a kukába kerülnek.

Alapozásnál 12 wobblert tudok lekenni egy ecsettel, mivel a hatos forgatómra – ami egy igazi, cserére érett ősdarab – ebből a méretből, duplán tudok tenni.

Egy konkáv fogó és egy sniccer segítségével levágom a gyanta felesleget a vonó és horogszemekről. Ha találok egyenetlenséget a gyanta felületen, azt finom vászonnal megcsiszolom.

Vannak aki nem pucolják le, a vonó és horogszemeket, csak a legvégén. Én ezt így tartom szépnek és korrektnek.

Nagyobb gyártók balsa wobblerein is annyira csúnya tud lenni, amikor a végén vágják le a több réteg lakkot – gyantát – festéket, másrészt úgy a rétegek sem zárnak rendesen.

Ezután bevágom a lapkafészkeket a terelőlapoknak. Van aki ezt a legvégén teszi csak meg, én így szoktam meg, ráadásul, ahogy látni fogjátok, a terelőlapot én egy időben ragasztom be, a záró gyantaréteg felvitelével együtt.

Az előző munkafolyamatokat, azért mutattam be nagyrészt, 10 darab wobbleren, mert ebből a típusból, első körben 10 különböző szín készült.

A fehérekre három réteg alapozó, a feketékre két réteg kerül. Ezeket airbrushal fújom, a rétegek között több óra száradással – kötéssel kalkulálva.

Először átoknak gondoltam, hogy a régi kompresszorom feladta a harcot, de miután sikerült a megfelelő átalakítót beszereznem az új kompresszoromhoz, már örültem neki.

Végre nem szenvedés csalikat festeni! 😀

Kettő, fekete, nyolc pedig fehér alappal.

Zombie perch

SFC zombie perch

SFC WildRiver

WildRiver

Ezeknél, a csíkos daraboknál, a csíkozás egy kis szivacs darabkával kerül felvitelre. Van amelyikre 5, van amelyikre 6 csík jutott, amik nem egyformák, sőt volt olyan, aminek az egyik oldalára 5, a másikra pedig 6 csík került. De hát a halak sem szimmetrikusak és egyformák.

Meg ugye ez valóban handmade! 😛

SFC és AYU, amikhez a fejrészre kerülő ezüst fóliát már jó előre felrajzoltam sablon segítségével, majd ki is vágtam egyesével.

Ennek a színnek black lett a végleges neve.

Fóliákhoz a fenti két sablont használom. Réz színű fólia, az egy ún csigamászást gátló fólia, ezüstből pedig a tesa vállt be.

Én csak olyan öntapadós fóliát használok, aminek van papír hátlapja, a többivel kínlódás az egész.

A “telibe” fóliás darabokat egyben vágom ki, majd wobblerenként, a két oldalt összefogva kerekítem le a fejrész körömvágó olló segítségével.

A pikkelymintát, vagy egy bőrlyukasztó, vagy egy műkörmös eszköz recés nyelével viszem fel.

Egyszer kérdezte valaki a műcsali készítős csoportban, hogy mennyi szeméttel jár ez az egész?

Hát…

Ennyi a maradék fólia, harminc wobbler után. És ez csak a szemét egy kis része sajnos, de talán nem miattam fog elpusztulni a Föld.

Itt elmaradtak a képek a rész munkafázisokról, de szerintem így is sokkoló a képtömeg. 😀

900 forint. 😀

Szóval felragasztom a fóliát, az AYU metallic és a blackmetallic színeknél a korábban körömvágó ollóval kivágott hasi úszók is felkerülnek, míg a browntrout szín esetében a fentebb bemutatott műkörmös eszközzel felviszem a fehér, majd száradás – kötés után a fekete és a piros pöttyöket.

Ezután egy nagyon kevés kikevert devconnal felragasztom az összes szemet.

A szemeket Kínából rendelem. Nyilván itthon is ugyanezekhez lehetne hozzájutni és nem mindegyik tapad rendesen, másrészt, ha gyantával ragasztom fel, sokkal kisebb a lehetősége a zárógyanta felvitelekor a buborék képződésnek, a szemek körül.

Jöhet a zárógyanta réteg és a terelőlapok beragasztása.

Mi kell hozzá?

Devcon, ékszermérleg, terelőlap, ecset és határozottság. 😀

No meg kicsi kampók és némi befőttes gumi a forgatóra való rögzítéshez.

Aztán ha minden rendben, akkor másnap egy konkáv fogó és egy sniccer segítségével lepucolom újfent a vonó és horogszemeket.

A 100 darab wobblerre felhelyezem a horgokat, amihez én szintén kínai, bearking kulcskarikákat használok, kivéve a célzottan harcsás wobblereket.

Panasz még nem érkezett rájuk. Kis humpbackel és pac – man crankkel is fogtak 120-130 centis harcsákat, apró kínai karikákkal, nyilván nem harcsás cuccal.

Na akkor kész volnánk, gondolná a kedves olvasó, de még hátra van a wobblerek hangolása, fényképezése, nem beszélve arról, hogy már két hete nyomom a promót a facebook oldalon. 😀

Előzetes ígéretek is vannak szinte minden hónapban, ezektől sosem szabadulok. 😀

Aztán jön a börze. Küzdelem az “én kommenteltem előbb” vevőkkel. Összeírás, számlázás, csomagolás, foxpostos csomagok létrehozása, postázás.

Kész, vége, kiégtem! 😀 😀 😀

Szóval 900 forint…

Még ha kínai műanyag blankot festegetnék (amivel amúgy semmi baj nincs, amíg valaki nem állítja be handmadnek), akkor sem állna meg 900 forintból, festékkel, fedőlakkal, kulcskarikákkal, horgokkal ez az egész.

Meg sem akarom számolni, hogy hány munkafolyamat egy wobblert fából elkészíteni, ahogy azt sem akarom tudni, hogy menyi az anyagköltsége? 😀

És akkor még nem beszélve, a víz, villany, fűtés, NAV, helyi adó, szamlazz.hu, honlap fenntartás, stb. költségekről.

Tényleg nem rinyálni akarok, de 900 forint?

Honnan vehette ezt a jómadár? 😀

Szerintem aki ezt az írást végig olvasta, vagy csak a képeket végig nézte, annak lejött, hogy nem ebből lesz a Rózsadombom villám és nem ebből fogok évente a Hawaii szigeteken 3 hetet, lábat lógatni, viszont szeretem csinálni.

Szeretek kitalálni, maradandót alkotni, örömet okozni.

Egy általam elkészített wobbler árából, nem jön ki két hamburger menü, valami menő gyorsétteremben, ami egyrészt egészségtelen, másrészt másnap ki is ürül az emberből.

Egy SteveOlureS wobblerrel pedig rengeteg halat foghattok, élményekkel gazdagodhattok, vagy éppen az asztalra kerülhet egy szép süllő, harcsa, csuka, vagy amit szerettek és a hamburgernél biztosan sokkal egészségesebb.

Szerintem nem sok értük, az a 6-7000 forint.

Egyáltalán nem!

Én bíztatok mindenkit, hogy ha teheti vegyen Magyar kézműves wobblereket!

Mindegy hogy az fa, hab, vagy más anyagból készül, ha az adott gyártó műhelyében fogant meg, legyen az komoly műhely, nyárikonyha, fészer, pince, vagy egy kis szoba, a panel negyedik emeleten.

Nagyon sok olyan gyártó van az országban, aki megérdemli, hogy támogassátok!

Há Teeee, há nem látod, há viszed az egészet, hát Te, há baszdmeg, há Teeeeee!!!

Szólt a monológ a vitorláskikötő védő kövezése felől, de először még a hang gazdáját se láttam, nemhogy azt, hogy mit is viszek? 😀

Na de nem itt és ezzel kezdődött aznap a peca, szerencsére.

Október 15.-e volt. Végre megállt a szél, így csónakba pattantam. A csukáknak, akkor már se híre, se hamva nem volt a nádban, de hat balint azért sikerült elcsípnem, igaz nagyon sokat mentem értük és két helyen rengeteg hal volt, de aznap valahogy nem igazán álltak kötélnek.

Gyakorlatilag az volt az első pálya, ahol halakat találtam és az volt az a pálya, ahol az ősz – színezetre mindenképpen – legszebb halát sikerült átvernem. Nem volt egy vastag hal, de azért hosszra sem volt rossz.

Mindig nagy öröm, ilyen pazar színekben pompázó, hínárlakó balint átverni, kiváltképpen, október derekán.

Mert a Balatonnak se “csak” ezüst nyilai vannak ám. 😉💯

Egy kövezés melletti, maradék hínármező felett vezettem a nyolcas, fekete pencilt, ő(n) pedig úgy döntött, hogy twitchelés közben letartóztatja azt, így fejjel befelé, torokra nyeste. 😁

Szerencsére, sérülés mentesen távozott.

Aztán ezen a területen, beljebb hatolva elképesztő mennyiségű ivadékhalon, viszonylag sok balin garázdálkodott, de aznap nem tudtam rájönni, hogy mi a csel? Ahogy a következő helyen sem…

Két napra rá, viszont beütött a buli rendesen, de ne szaladjunk ennyire előre, mert ez a nap is tartogatott még szép halakat és emlékezetes kapásokat.

Érdekes amúgy és megfejthetetlennek tűnik, hogy totálisan egymásra hajazó helyek sora közül éppen melyikre állnak be a halak?

Aznap is két pályán volt viszonylag sok hal, ezeken egy – egy balin jött csak, illetve a hínárlakós pályán, visszafelé, első dobásra fogtam még egy kicsit is. De a legtöbb kövezés teljesen üresnek bizonyult.

Horváth András írta egyszer az egyik bejegyzésem alá, hogy azt bírja bennem, mennyire gyermeki örömmel, mekkora lelkesedéssel tudok még mindig írni, minden egyes kapásról.

“Minden kapás armageddon!” 🤣🤣

Ez azért nem egészen így van, hiszen a “nyócezredik” balin kapásánál már régen elfogytak a jelzők, de az alábbi képeken látható őn kapása is nagyon emlékezetes volt. 😁

Elpusztította, elgázolta, lebombázta, lemoslékolta, kivégezte, legyilkolta…..
Ezek közül a kifejezések közül, bármelyik felhasználható, abba a leírásba, ami a kapását jellemzi.💣💯💣

Épp kedvenc kikötő torkolatomban horgásztam. Ez a legtávolabbi pont ameddig el szoktam menni csónakkal. Itt érzem azt, hogy még viszonylagos biztonságban és nem csutkára lemerített akksival vissza tudok érni a csónak kikötőmbe.

Aznap három rendes rablás volt a torkolatban és abban a szerencsében lehetett részem, hogy mindhármat leszedtem.

Kettőt fogtam a kedvenc, nyolcas, fekete pencilemmel, amikor úgy döntöttem, itt a hatos ideje.

Hogy miért váltottam méretet és miért pont fehérre?

Kíváncsiság, megérzés, fene se tudja. 🙃😉😀

Mögöttem pont akkor harsant el a harmadik rablás, amikor a mini pencil már a kapocsban volt.

A hal jobbra fordult ki a rablásból.

Persze ilyenkor jó kérdés, hogy a felszín alatt jobbra tart tovább, vagy a rablás irányába visszafordulva keresgél a bódult kishalak között? 🤔🤷‍♂️🤔

A távot talán 1,5 méterrel tudtam túldobni és az iménti támadás helyétől, kicsit jobbra esett be a kis “cerka” a vízbe. ✏️✅

2-3-at beleütöttem és hagytam lassan süllyedni, majd ezt ismételtem meg még egyszer.

Harmadjára már nem kellett, mert a lassan süllyedő, a bódult kishalat szinte tökéletesen imitáló fahalat, agyon is verte ez a paradés szépségű hal. 😍🥰😍

A benti halak itt sem álltak kötélnek, úgyhogy elindultam visszafelé.

Szokásommá vált, hogy a kikötő felé a kövezésektől, jó 30 méteres távon csorgok végig a csónakkal, szinte alapjáraton. Olyan filingje van az egészne, mint egy dunai partdobálós, csorgós peca.

Nem mintha részt vettem volna, valaha ilyenen. 😀

Csak arra kell nagyon odafigyelni, hogy nincsenek e bedobva szerelékek a kövezésekről?

Sikerült is ezzel a módszerrel a kis púpossal leszednem egy szép őnt.

A víz pazar volt!

De ahogy az alábbi a képen is látszik a tavaszi vízvonalhoz képest, nagyon lent volt. 😦

Szóval éppen ez előtt a kő előtt csorogtam, amikor rablás csattant, jópár méterrel mögöttem, azon a részen, amit már lecsorogtam.

Dobtam egy hosszút visszafelé, el is értem volna vele a halat, de mielőtt leverhette volna a wobbleremet éreztem hogy elakadtam valamiben.

Az a valami nyúlott.

Először beszakított zsinórra gyanakodtam, de aztán felnéztem a kőre és akkor vettem észre egy botot, csak éppen a gazdája nem volt sehol.

Na mondom, gyors hátramenet, aztán kiakasztom a horgot a zsinórból.

És akkor…

Há Teeee, há nem látod, há viszed az egészet, hát Te, há baszdmeg, há Teeeeee!!!

Faszikám futott ki a kikötőből, miközben éreztem, hogy a motor darálja be a másik szerelését. 😀

A sporttárs két bottal volt bent. A két bot kb. 30 méterre egymástól, úgy feltámasztva, hogy a víz felől még véletlen se vegye észre az ember, hacsak nem sasnak született. Közben ő meg egy harmadik bottal egerészett bent a kikötőben, vagy 100 méterre.

Hát honnan a véreres f.szból kellett volna látnom, hogy be van ott dobva bármi is?

A wobbler leakasztottam a zsinórjáról. A bedarált szereléket, leszedtem a motorról és kidobtam az ipsének a kőre, aki közben folyamatosan morgott, szentségelt. Meg ugye miért nem mentem beljebb, egy 10 méterrel, mert akkor biztos, hogy nem akadok bele.

Hát ombre, akkor sem akadtam volna bele a szerelékedbe, ha szabályosan a két bedobott cájg mellett üldögeltél volna, ahelyett, hogy szabálytalanul, egy harmadik bottal, halásztál, illetve jelen esetben horgásztál a zavarosban”.

Ezekből az öregekből, nem lehet kiölni ezt a három botozást.

Még szeptember végén is elhúztam egy harmadik botot. Történt ugyanis, hogy a kisöreg, akitől tavasszal az ólmot bugáztam, a harcsázáshoz, kint pecázott a stégjén.

Ilyenkor jó 20 méterrel el szoktam kerülni és a stégre merőlegesen kimotorozok dobótávon túlra, nehogy begyűjtsem a cuccát.

Rá is köszöntem, hogy: Jó napot bátyja!

Ő köszönés gyanánt, már dobta is felém a kérdést, hogy: Volt e valami?

Mivel aznap eltettem egy kettes forma csukát, így felmutattam neki, ő gratulált, miközben a harmadik feltámasztott bot, aminek a zsinege látszólag a stégre lógott le szabadon, megindult. 😀

Az öreg “hatalmas lendülettel” utána kapott, én pedig állítottam is le a motort, miközben már hallottam is, hogy darálja be a cuccot.

A miért nem szólt? – kérdésemre – El is felejtettem! – volt a válasz. 😀

Mint kiderült, be volt dobva egy fenekező, egyel kishalazott, amire meg azt hittem, hogy nincs bedobva, na az egy kishalas úszós cucc volt.

Persze kivittem az öregnek a bedarált szereléket, de az műanyag csőből barkácsolt úszó, menthetetlen volt.

Még aznap elhatároztam, hogy viszek a kisöregnek néhány általam nem használt eszközt, közte úszókat is, de a következő alkalommal már fel volt fordítva a stégen a pad és le volt láncolva.

Úgyhogy meg kell várjam a tavaszt, hogy átadhassam neki a csomagot.

Remélem, hogy ott találom majd!

Tavaly valami csoda folytán, újra lehetett balinokat fogni, egészen november eleje – közepéig.

Az időjárást elnézve, az utolsó hétben vagyunk benne, a jövő hét már necces lesz.

Az őnök egyre mélyebben dolgoznak, sokszor nem is mutatják magukat, maximum nap közben, ha jó napos idő van és a kishal is a víz felső réteg felé húzódik. Aztán hónapokra eltűnnek a szemünk elől.

Nyilván a szonárosok kenyérhala, nem éppen a balin, de még ők sem fogják őket jellemzően a téli időszakban, beeső halként sem.

Jó kérdés, hogy a téli időszakot hol és merre töltik “szeretett” őnjeink?

Régen sokszor fogtam belőlük decemberi, januári mólópecákon, előfordultak beeső halként nád előtt, csukázás közben is. Persze akkor még volt számottevő csuka a nádban december – januárban is.

Sajnos az utolsó hetet én megszívtam, valami rossz nyavalya ledöntött a lábamról. Kb. 20 éve vették ki a mandulámat, azóta nem voltam lázas, most az is megjött. Vasárnap óta, ez az éjszaka volt az első, hogy nem egy fél Balatonra való vízben ébredtem. 😀

Úgyhogy van remény :D, de balinoznom idén, szerintem már nem nagyon kell. 😦

Az ébredés szó, amúgy is túlzás, a csatak vizesen, forgolódva szenvedést, nem éppen lehet, pihentető alvásnak nevezni. 😀

Ez a kurva fekvés amúgy sem nekem való, már fájnak a vállaim, a derekam, meg amúgy is rottyon van 3 hete. Már nem tudom, hogy melyik oldalamra, részemre, hogyan és hogy feküdjek? 😀

Csőstül jön a baj, mondják.

Úgy…

Na de nem is feltétlen az utolsó balinos hét lenne, ennek az írásnak a témája, főképpen, hogy nekem igazából nem is ez lett idén az utolsó. 😀

Hanem az utolsó, idei felszíni csalis balinjaimról szerettem volna megemlékezni.

Na az a nap, se tegnap volt. 😦

Ez a topwater szezon abból a szempontból jól indult, hogy mindjárt május elsején, azzal az új színnel, amivel akartam, azt a halat, ami úgy dolgozott, hogy biztos voltam a kapásában, első dobásra le is szedtem.

Másodikán pedig a vendégemmel (nem fizetős 😛 ), egy öbölben leszedtünk több halat is, általam készített wtd-kel.

Persze én megint az új darabbal kaptam el ő(n)ket.

Aztán a visszahűlő időben, sokkal eredményesebbnek bizonyultak a wobblerek és nem csak én nem fogtam magam rommá balinokkal, a felszínen.

Az őszies tavasz és nyárelő, aztán hirtelen váltott, forró nyárba.

Egy júniusi napon, amikor a sajkodi, parti úton sétáltunk végig, arra lettem figyelmes, hogy zöld a víz. Ahogy közelebb mentem a kutyával, akkor világosodtam meg, beindult az algavirágzás.

Végül a kutyát sem engedtem bele a dzsuvába…

Az évnek ilyen korai szakában, amióta újra horgászom és napi szinten figyelem is a körülményeket, széljárást, vízállást, stb. itt a Keleti – medencében algaburjánzást én még nem láttam.

Sőt, korábban nem is volt jellemző igazán a Keleti – medencére.

Tavaly is korán jött. Júliusban.

De hogy már júniusban, az nagyon durvának hatott!

Az utolsó felszíni csalis halakat, szörnyű, így leírni is, de július elején fogtam. 😦

Néhány alkalommal volt szerencsém a Zala – torokban horgászni, lassan hasonló lesz a nyári víztisztaság nálunk is, mint amit ott tapasztaltam.

Persze nem állíthatom és nem is állítom azt, hogy bizonyos pályákon, vagy helyzetekben, nem lehetett felszínen halat fogni, de valahogy vagy nem akkor voltam adott pályán, vagy nem volt olyan helyzet.

Vevőktől is nagyon kevés képet kaptam. Van egy nagyon jó vevőm, aki klasszikus, déli oldali gázlós pecákat nyom évek óta és totálisan üres, nemhogy hal, hanem rablás mentes napokról számolt be, nem egyszer a nyár folyamán.

A parti, kultikus balinos helyek, szinte egész nyáron üresek voltak és a csónakos pályámon se voltak idén tomboldák a nyár folyamán.

Nem egy olyan esetem volt – például egy meghívásos pecán – ahol a 30-40 centis vízben sem voltak hajlandóak felnyúlni a felszíni csalikért, a dzsuvás vízben, de ha feltettem egy pencilt és izomból elhúztam a felszín alatt pár centivel, azt meg agyonverték.

Akikkel beszéltem, szintén nem fogták rommá magukat.

Egy parti pecám volt például, ahol, ha 5-10 méterrel nagyobbat tudtam volna dobni, akkor lett volna esélyem.

Mivel egy cimbora mellesben volt, így felhívtam, hogy jöjjön. A kezdődő hullámzás előtt, még kettőt le is tudott szedni, négy kapásból. WTD-vel.

A környéken egy pálya volt, ahol időszakosan fogták a balint felszínen, de ahhoz kajakozni kellett volna.

Sajnos idén ez nem jött össze.

Megint kihagytam egy évet. 😦

Talán, majd jövőre…

Sokat dumálok vevőkkel, cimborákkal is, volt olyan, aki például, két hónap topwater ínség után, szeptemberben nyúlt bele, supról egy igazi, sok halas őrületbe.

De azért ehhez, nagy szerencse kellett!

Még a nyár elején kért meg Zoli cimborám, hogy lenne e kedvem néhány nyolc centiméteres, n’walkot lefesteni?

Már hogy a viharba ne lett volna! 😀

Csak annyit kértem, hogy egy darabot had tartsak meg közülük.

Próbáltam, kicsit más dizájnt fújni, mint amiket a sajátokra szoktam és célom volt, hogy az első halat én fogjam meg a saját darabommal, még mielőtt Zolika meghirdetné a többit.

Egyébként, túl sokat nem kellett hirdetnie, hiszen a posztom alapján, hamar elkapkodták a nagy részét, amikor még a fedő gyanta réteg nem is volt rajta a csalikon. 😀

Szóval, július hetedikén ez a wobbler is a dobozomban volt. A mozgását, már korábban leteszteltem, A hosszúkás, hengeres forma miatt, kicsit ez a fahal is másképpen mozgott, mint az általam készített típusok, de ígéretesnek tűnt.

Azon a napon se volt túl sok hal a csónakos pályámon. Még hajnalban leszedtem egyet a kis púpossal, az egyik kedvenc nádöblömben, aztán, mivel máshol nem találtam halat, így már magasan járt a nap, amikor visszatértem a helyre.

Ilyenkor már messze az adott helytől lassítok a tempón és pásztázom a pályát, jeleket kutatva.

Az öböl sarkában, mintha bemozdult volna a víz, konstatáltam. Aztán egyértelmű balinrablás jelezte, hogy legalább egy hal még van a pályán és reméltem, hogy az nem a hajnalban megbökött darab.

Valami azt súgta, hogy:

“Steve tedd fel az n’walkot, amit a festésért cserében kértél Zolikától.” 😄

Brutális, igazi öblös hangú, szinte harcsás kapással marta le a képeken látható őn az egyedi festésű fahalat.
Olyan sebességgel hozta felém, hogy 2-3 másodpercig nem is volt kontakt.

Két dobásra rá egy másik balin, hasonló hanggal támadta be a wtd-t.
Sajnos ez a jószág csak kiütötte a vízből, de a vissza eső csalit figyelmen kívül hagyta.

Aztán felkerült egy hetes axehead. Egy merőben furcsa és új színben, ami a lizzard – azaz gyík elnevezést kapta.

A szín ötletet, egy insta videóból merítettem, amiben egy hasonló színezetű gyík, éppen a börét igyekezett “ledobni” és a végén úgy segített magán, hogy a fogai közé véve az elhalt szaru réteget, lehúzta saját magáról, a farka felől.

Kék has, fluo zöld test és fehér – piros foltok – pöttyök tarkították a gyíkot, amit én ezzel a fekete monoklival és igéző, Szauron szemekkel tettem teljessé.

És a fura színű hetes axehead lett végül a másik balin veszte.

Sajnos a két kifogott hal után, elcsendesedett minden.

Érdekes, hogy a két utolsó felszínis balinomat idén, pont ilyen fura szín összeállítású wtd-kel sikerült átvernem.

Nem az a klasszikus fehér szín egyik sem. 😛

Az meg nagyon szomorú, hogy ez az év, egy ilyen topwater bolondnak, mint én, összesen annyi halat adott, amennyit egy jobb kishalfocin, szerencsés akadási aránnyal, akár egy hajnalon össze lehet hozni.

Apropó kishalfoci, na idén olyat sem láttam tömegesen, egy – egy eset volt, amikor egy, nagyon ritkán, két balin, dobálta a levegőbe a kishalakat, néhány másodpercig.

Az algásodás, a hínár hiánya miatti folyton zavaros víz, az uralkodó szélirány változása, nem igazán tett jót ennek az igen látványos pecának, a felszíni wobbleres pergetésnek.

Korábbi években még októberben is elszoktam csípni egy – egy balint és sok sügeret felszínen. Na idén ez nagyon nem így volt, sőt ebben az évben sem popperrel, sem hybdid csalival, nem volt még egy megveszekedett kapásom sem.

Pedig abból a két típusból is készültek, nagyon menő színek. 😀

Talán majd jövőre!

De ehhez először is sok csapadék kellene, sok hínár, ami szűri a vizet, tartja a halat, kevesebb, vagy később érkező algavirágzás és nem lenne baj, ha nem verné szinte folyamatosan a nádfalat a keleti és a déli szél.

Meglátjuk mit hoz a jövő, reménykedni, minden esetre lehet és kell is!

Ez a videó lehet, hogy nem véletlenül jött most szembe.

Minden benne van, amiért a felszíni pecát szeretjük, szeretem!

Ott fejeztem be az előző írást, hogy:

Holnap akkor is megyek, ha kiszakad a derekam.

Nos….

Nem így lett. 😀

Az asszony megvétózta a pecámat. 😦

Az udvarban már három napja együtt volt a műtött és a nagyobb kutyám, de azt mondta nem hagyhatom ott őket, nehogy balhézzanak, ha nincs otthon senki.

Ok. Igazad van, mondtam, de akkor szombatra engem felejtsetek el.

Nem viszek senkit, sehova és amíg nem fúj a szél, nem fáj még jobban a derekam és az akksi is bírja, addig maradok.

Nos…

Ez sem így lett. 😀 Nem teljesen.

Szóval pénteken ugyan zabált a balin a parti pályán, de napkeltekor 6 fenekező bot figyelt bent süllőre és öten szórták a vizet az elmondások szerint.

Na én ebben szombaton nagyon nem akartam részt venni, így a csónak mellett döntöttem.

Gondoltam, majd legfeljebb kettőt fordulok, de aztán kemény voltam és egyre kivittem a cuccot. 😀

Igaz csak balinos, meg némi buzerapecás motyót vittem, de nem is az jelentett a sok súlyt, ilyen derékkal, hanem az akksi meg a motor.

Az első képet még a stégen állva lőttem.

Hat nap szobafogság és vagy két hét csónak mentesség után, már ezért megérte felkelni.

Aztán lőttem egy képet a vízen.

Majd még egyet.

Gyerekek ezzel a látvánnyal én soha az életben nem fogok tudni betelni és örökké látni akarom!

Nem akarom azt az időt, kort elérni amikor magamtól már képtelen leszek a napkeltét a vízen, vagy legalább a parton átélni – megélni – átérezni.

A szelek előtt volt kishal a nádfalon. Mostanra eltűnt, így döntenem kellett melyik irányba induljak.

Jól döntöttem!

Az első pályán, még rablások nélkül, öt dobásból két balint is sikerült leszednem.

A wobbler az új shad volt, SFC színben.

Aztán beindultak a rablások a napfénnyel és én úgy döntöttem, hogy felteszem az új kedvenc színemet.

SFC zombie perch. 😀 Totál az ivadékhalas pecára való szín. 😀

A három legnagyobb halból, kettőnek is ez a nem éppen tipikus balinos szín kellett. 🙃🙂😁
A nagyobbik kapása pedig k@rvajó volt!

Twitchelve húztam a kis csíkos fahalat, amikor a kishalak elkezdtek mellette – mögötte, minden irányba szétspriccelni.
Egyértelmű volt, hogy jön mögötte egy balin.

Még egyet beleütöttem a wobblerbe, púposodott mögötte a víz, megállítottam a fahalat és jött a rotty!
Imádom! 😍💯
A legjobb balinkapások egyike.

Igazi beles jószág volt, az az éppen hogy tarkón fogható. 😍

A következő hal is ezt a wobblert kívánta meg.

Ő nem lefejelte, hanem a megállított, lassan süllyedő fahalat, egyenesen beszippantotta.

Volt rá még egy finom ütésem, aztán egy hatalmas burvány, az éppen kiemelt wobbler alatt mutatta, az újabb érdeklődőt.

A rablások viszont ritkultak, illetve már túl voltak azon a határon, amit még dobni lehet, anélkül, hogy elküldenének.

Igazából már így is becsorogtam annyira a torkolatba, hogy bármikor jöhetett volna az őr.

De mit lehet tenni, ha ott dolgoznak az ember előtt a halak? 😀

Szóval váltottam a feketére, amikor a kő előtt is rabolni kezdtek. Ó mondom fasza, onnan nem küldhet el senki, de csak egyet sikerült leszednem.

Kíváncsi voltam, hogy a sokszor különbséget jelentő, teljes oldalán ezüst fóliát hordozó, kis süllyedő humpback hozhat e még egy halat, a már ledobott területen?

És első dobásra meg is volt.

Kettőt ütöttem a wobblerbe és az ezüst villanás megint becsapott egy portyázó őnt, amikor is megjelent az őr egy drótszamár hátán.

Na mondom vége a partinak, a fazon el fog küldeni, de azért illedelmesen köszöntem, amire válaszként a következő hangzott el.

Rabolnak csak nem esznek?

De mondom elég szépen fogtam, viszont egy ideje ritkultak a rablások is.

És akkor vettem észre, hogy a faszikámnál is pergető bot van, rajta egy fehér testű, sárga hátú flatshaddel.

Ő persze gond nélkül dobott oda, ahová én már bemenni sem mertem.

Az első és a harmadik dobásra is balint ütött, miközben nekem is volt egy kapásom.

Azt mondta beszélt egy híres pergetővel, aki tiszatavi versenyt nyert, 64 induló között. Ő megmondta, hogy a balinoknak fehér, vagy fehér – sárga hátú vertikális csali kell.

Ez kérem a berkley legkisebb vertikális csalija, az elmúlt 2 hónapban 35 balint, meg 3 csukát adott.

Ekkor vettem észre, hogy a külső kő csücskén is hajtja egy őn az ivadékot.

Bár nem volt fehér, se fehér testű – sárga hátú, legkisebb, berkley flatshadem, azért sikerült ő(n)t is letartóztatnom, az ezüstösen villogó, apró fahal segítségével.

Akkor döntöttem úgy, hogy otthagyom a helyet. Fogtam úgyis eleget. És a faszikám úgy is rommá fogja dobni a csapatot.

Kell egy kis felfedezés, kíváncsi voltam a többi pályára is, pedig ha sejtettem volna…

Nem messze van egy kis nádas, ott leszedtem egy kevéssé fotó érettet, majd a helyi móló előtt még egyet.

De leginkább arra a pályára voltam kíváncsi, ahol egy korábbi pecán leszedtem 5-6 darabot és egy másikra, ahol halálra szívattak, ugyanis 9/2 jött ki. 😀

Mindkettő üres volt!

A következő pályán meg sem állok csónakkal, azt szórják partról éppen elegen – eleget.

Úgyis a kedvenc kikötőm volt a cél, de akkor már jócskán hullámzott és “csak” két halat adott, igaz az egyik nagyon szép volt és ő(n)t is az ezüst villanás csapta be.

Gyakorlatilag az utolsó twitchbe vert bele, a csónaktól, talán 2,5 – három méterre.

Mivel egyre erősödött a keleti szél és a rablások a két kifogott hallal, teljesen megszűntek, így visszafordultam inkább.

A szembe szélben az akksi is jobban merül, sokszor dobálta a csónak elejét a hullámzás.

Amikor “huppog” az öreg bárka a hullámokon, azt én már nagyon nem kedvelem.

A hajnali pálya felé haladva, azonban megint csökkenni látszott a szél ereje és a hullámzás és a kövezés is takart valamennyire.

Láttam ugyan néhány beleúszást, de nem ették meg a felkínált wobblereket.

Aztán mintha a kő előtt is spriccelt volna, a sekélyben.

És igen, ott voltak az ivadékok és valami hajtotta is őket.

A kapocsba megint a fekete – ezüst kis púpos volt, de mégse dobtam vele.

Mondom magamnak: Te baszki, annyit fogtál vele idén, próbáld már meg a baby blue színt!

És azzal a lendülettel lecseréltem a feketét, egy szarrá rágott, első között készült, csukákat is látott, fedőgyanta sérült, kék hátú darabra.

Nincs nagyon mit mondani a következő pár perccel kapcsolatban, hacsak azt nem, hogy:

Négy dobás, négy hal, kettő szaltóval bombázta le a süllyedő fahalat a sekély vízben.

A négyből, három hal a beeső, süllyedőt verte le, a negyedik majdnem a csónakig kísérte a wobbleremet és ott törölte el.

Az a négy hal ott “állt” a kövön, én meg a szájukba dobtam a wobblert. 😀

A negyedik elég jó hal volt, egy furcsa kitüremkedéssel a hátúszója előtt.

A szél megint felerősödött, a csónak még inkább huppogott a hullámokon, így a kikötés mellett döntöttem, úgyis meg akartam még nézni a sügereket.

Meg ugye a gyerek este behisztizett, hogy neki randija lenne ebéd után és kellene a verda.

A szél megjött, az akksi elég rendesen lemerült, 15 balint fogtam, ami több, mint elég. Az új wobbler kilencet, a kis púpos hatot adott, el is fáradtam, elég is volt.

A negyedik, vagy ötödik beszaggatott jigfej után, aztán hagytam a sügereket is a fenébe.

Egyszerűen a jobbak olyan helyekre állnak be, hogy ha hal nélkül akarja az ember kiemelni a jiget, legalább 30% az esély, hogy a cucc beszakad.

Próbáltam olyan mikrojiget, aminek a horga annyira vékony húsú, hogy ki lehet hajtani az akadóban, nádban, torzsában, de az meg kihajlott két igen jónak vélt halban is.

Így legalább a kölyök elvihette a kocsit, ami végül Almádiban éjszakázott, merte este nem indult be. 😀

Reggel hoztuk haza a szomszéddal, aki autószerelő. Az akksi adta fel 9 év után.

Élmény volt betolni a kocsit, ilyen szar derékkal. 😀

Aztán ebéd előtt, én állat, még le akartam nyírni a füvet. Amikor már a gaz felét levágtam, a fűnyíró is kilehelte a lelkét. 😀

Úgyhogy betöltöttem a sót a vízlágyító gépbe és megmondtam az asszonynak, hogy “lőjön fejbe”, ha ma bárminek nekiállok.

Nem is tudom ez a blogírás most minek számít? 😀

Október harmincadika van.

Befejeztem reggel 60 darab wobblert, kitakarítottam a műhelyt, összerendeztem a kertben is amit kellett, meg amit bírtam.

A héten írta egy cimbora, hogy nem érdemes megöregedni.

Hát nem basszameg, pedig még nem vagyok 50. 😀

Egy hete beszart a derekam. Tegnap már úgy tűnt, hogy jó lesz e péntekre, nem kell partról szenvednem, mert ugye horgászni, azt minden körülmények között kell! 😀

De mára megint szarabb lett. Hiába a hajnali torna, hogy rohadna meg.

Megjött ma az új kompresszorom is. 15 kilót nyom. Ilyen szar derékkal 50-nek éreztem. 😀

A törzs vevők meg, amikor a posztok alapján sejtik, hogy lassan készen leszek, elkezdenek írogatni.

Nem e lehetne e? 😀

Ma az egyiküknek úgy válaszoltam, hogy nem neki válaszoltam. 😀 Nem volt rajtam az a rohadt olvasó szemüveg.

Hisztis vagyok na, de nem baszom fel magam, inkább megpróbálok nevetni az egészen. 😀

Jobb is, hogy egész héten retek déli szél volt, meg az egyik kutyámra amúgy is figyelni kellett a héten.

Volt egy csúnya daganat a lábán, azt szedték le. 😦 Így múlt hét közepétől bent volt egészen keddig. Akkor jelezte először, hogy most már nem csak a dolgát végezni menne ki.

Jól esett neki a napsütés, de azért figyelni kellett rá, nehogy valami miatt a másikkal összebalhézzon. A kis morgós meg ment anyóshoz napközben.

Szóval miért is Party a bejegyzés címe?

Mert van amikor az ember partra kényszerül. Ilyen fos derékkal, nem érdemes akksit meg motort cipelni, sőt igazából horgászni se kellene, de olyan nincs, hogy ne menjek.

Meg persze van olyan is, hogy kedv nincs. Vagy éppen szar a szél. Esetleg wobblereket kell hangolni, amit meg partról lehet igazán.

Ilyen pecákról fog szólni ez az írás. Bár volt közte olyan, ami csónakban indult, de aztán parton fejeződött be.

Ilyen mindjárt az első.

Október 06

Az utolsó peca volt, amikor még fogtam csukát a nád előtt csónakból.

Öt jött összesen, de abból négy méret forma, egy nagyobbacska.

Érdekes hal volt. Hosszú, sovány, hatalmas fejjel.

A kicsik meg a hínár helyett az iszapba fúrták magukat menekülés közben. Az a kevés hínár is eltűnt ami néhol volt.

A víz is nagyon lement.

Rengeteg elpárolog még októberben is és nincs utánpótlás.

Egy kicsit lefényképeztem az érdekesség kedvéért. Full iszap a hal! 😀

Ő pedig a nagyfejű.

Sajnos csak 1,5 órát bírtam a vízen lenni. Kb. ennyire is lehetett számítani az előrejelzések alapján. Olyan rohadt szél lett, hogy nem láttam sok értelmét tovább kínlódni, pedig végre tiszta volt a víz.

Viszont egész hétvégén melóztam, így ha már lementem, úgy döntöttem nem megyek haza, megnézek egy parti helyet, amiből végül kettő lett. 😀

Az első pályán nem volt nagy mozgás, de azért kettőt sikerült leszednem a nyolcas feketével. A húzott ebben az időszakban már egyáltalán nem érdekelte őket, játszani kellett a wobblerrel.

Az egyik hal igen érdekes volt, hatalmas, puha tapintású púppal a kopoltyú fedelén. Vagy horog ütötte seb fertőződhetett el, vagy valami élősködő lehetett. Nyilván ezek csak feltételezések a részemről, sajnos nem vagyok szakember.

Hazafelé benéztem még egy helyre, ahol merítőszák nélkül dobni se kellett volna, de szerencsémre horgászott a pályán egy ismerős, akinek volt.

Az első halat 3-4 másodpercre megállított kis pencillel szedtem le, egy olyan pályán, ahol nagyon nehéz becsapni az őnöket. Kép nem készült, mert kicsit vérzett. Gyorsan elengedtem.

Többen mesélték, hogy aznap és előtte nap is szép csapókat szedtek le és hordtak el, DS – kishal szerelékkel.

Tettem is egy próbát, mivel az ismerős közben elment, de csak egyet sikerült kiszednem, azt se a nagyobbak közül.

Közben jött egy idősebb mesemanó, akinek volt merítője, így az újabb pencillel megakasztott balint, már az ő, merítésre tökéletesen alkalmatlan hálójával sikerült levernem a horogról.

Nem baj, úgyis elengedtem volna. 😀

Aztán a megfoghatatlan balinok annyira megfoghatatlanná váltak, hogy kinéztem az öreg mólóra, aminek a közepén a szokásos bácsika üldögélt.

A móló végén hébe-hóba dolgozott egy – egy balin.

Végül a szemközti kövezés elé bedobott, süllyedő púpost trafálta el egy, de olyan vehemenciával, hogy azonnal bemondtam a nagy balint.

Szerencsére csak magamban és nem hangosan, mert az öreg botjai alatt átfűzött és a móló melletti kövezésen állva, kézzel kimarkolt hal, minden volt, csak nagy nem. 😀

Október 09

Erről a napról sok minden nem rémlik. 😀

A képek tanulsága szerint a tisztuló vízben, hajnalban adtam esélyt az új, kis wobbler SFC színváltozatának és fogtam egyet a hatos, fehér cerkával is.

Elkészültek a mesterdarabok a mini pencilhez és a mini humpback fatshadhez is.

Hogy miért partról pecáztam és miért csak egy helyen?

Lövésem sincs. 😀

Október 12

Erről a napról sokkal élénkebb emlékekkel rendelkezem.

Egyrészt elkészült az első adag mini humpnback fatshad (még teljesen kézzel), amiket két balatoni és négy folyóvízi törzsvevőmnek szántam, tesztelésre.

Meg persze saját célra is készült három darab, ha már rendeltem 200 darab terelőt.

Nagyon bíztam ebben a csaliban, hogy folyón is adni fogja. Azóta ki is derült, hogy nem véletlen. 😉

Első dobásra leszedtem egyet, a kis wobblerel, a képeken látható SFC zombi perch színben.

És ez volt a terv, hogy a reggel a forgatóról leszedett wobblerrel halat fogjak.
Sikerült! 😍

Összesen öt balin volt kézben, három különböző típusommal, miközben a másik négy pergető együttesen öt halat fogott 2-2-1-0 elosztásban és egyiket sem wobblerrel.

Efzett kanál, körforgó, pörgössegű, totál érvenytelen csalikkal. 🤣🤣🤣
Az ilyen peca mutatja meg igazán, hogy mennyire jó, amit évek óta csinálok. 🥰🥰

Az új típusból, egy white metallic szín, el is kelt a parton. 🙃😁😍 Adjon sok szép halat! (Pont ma fogott vele a koma kettőt.)

Az utolsó kapás, a kis hatos pencilre vitt mindent! 💯🙂
Éppen egy hosszút dobtam, a lassan süllyedő fahallal, amikor 15 méterre tőlünk rabolt egy őn, tipikus, kis wobbleres távra.

Mondtam is Balázsnak, hogy mennyire szemetek! 🤣🤣
Ha távdobó csali van fent, közel rabol, ha kis wobbler, akkor messze.
De azért türelmesen, 3-4 másodpercre meg-megállítva vezettem a kis pencilt.

Amikor a rablás vonalába ért a fahalam, olyat vert a süllyedőbe a fogatlan útonálló, hogy sikított a fék, nekem kiugrott a szívem a helyéről és éreztem, hogy élek! 😁💯🙃

Október 20

Csónakból indult, nagy reményekkel.

Jól is kezdődött, mert hamar leszedtem egyet az új wobblerrel.

Aztán az egyre erősödő szél és hullámzás miatt, Esztike mögé menekültem.

A metsző keleti szél elől némi menedéket nyújtott a móló takarása, de sokáig nem bírtam a vízen aznap sem.

Legalább 5-6 fokkal hidegebb volt a vízen, mint a parton.

Egy szépet azért leszedtem a vertikemmel, ami teljesen véletlenül akadt a kezembe.

Egyik nap pakolásztam és betettem a kocsiba a buzerapecás botot, minimál kiegészítőkkel. Arról a pecáról, majd egy hosszabb írás keretén belül írok, amúgyis inkább volt csónakos peca, mint parti.

Akkor hamar beszabtam az egyetlen előkét, ami nálam volt, így komolyabban rákészültem, az esetleges sügérezére és akkor akadt a kezembe egy adag vertic magnet.

Rá is csodálkoztam, hogy baszki nekem ilyenem is van és a táskába tettem.

De milyen jól tettem!

Egy igazi bödönszájú bombázta le a csónak mellett. 😀

Aztán a parti pályán leszedtem vele még négyet. 😀

Másnap meg is beszéltem Laci barátommal, hogy vágjon már fel nekem két abachi lécet, mert nem ártana ebből a csaliból is készítenem.

Nem szaroztak a vertikkel, az igazán jó, őszi kondícióban lévő fenekeszegek.

Közben megjelent a pályán egy vevőm, aki a Mátrában lakik és az egyik legnagyobb vájtvóker fan a Földön.

A negyedik halat már akkor fogtam, amikor ős is dobált.

Az ötödiket pedig a szeme előtt kaptam le a kis wobblerrel, amiből ha lett volna plusz darabom, már nem lenne. 😀

Szép izmos hal volt mindegyik. Közben Attilával jót beszélgettünk és felvetette, hogy nem e megyek el vele kövesezni?

Mivel tavaly két igen jó, kősüllős pecát toltunk és akkor is totál véletlenül futottunk össze, így sokáig nem kellett győzködnie.

Gondoltam hátha megint szerencsét hoz. 😀

A víz hullámzott és annyira folyt, hogy fél óra múlva, én már 12,5 grammal operáltam.

Voltak piszmogós kapások. Párat meg is akasztottunk, de kicsik, szájszélesek, állasok voltak, az se sok.

Aztán egy piszmogós kapásnál, elemeltem a gumit a fenéktől, hogy a kis szaros hagyja inkább békén, amikor olyat vert bele, hogy egyből mondtam, szerintem ez nem köves.

Ha mégis, akkor kapitális darab.

Nem köves volt, ő lett másnap az ebédem.

Attila ismét szerencsét hozott nekem. 🙂

Október 26

Ez már a Picur műtétje utáni, derékfájós hajnal – délelőtt volt.

Ahogy átbukott a nap a kövön, volt egy finom ütésem. Pont mondtam Balázs cimborámnak, hogy az előző dobásba megütötte valami a kis wobblert, amikor egy határozott kapással jelezte az alábbi dagadék, hogy nem tévedtem.

Abban a pár percben Balázs is leszedett kettőt, aztán órákon át a semmit dobtuk.

Forogtak néha, beúsztak a kishalak közé, ahogy a lenti képen is kivehető, de enni nem igazán ettek, hiába variáltunk. A nap jött, a nap ment, a köd jött, a köd ment, hullámzott, aztán megállt az is

Én megpróbáltam a csíkosokat, de csak kicsik voltak a pályán. Közben Balázs leszedett még egyet, aztán a vertikemmel én is egy, ilyen félvak, de jó súlyban lévő darabot.

Részben a derekam miatt, részben, mert a csónakot is ki kellett merni, meg a csapókat is meg akartam nézni, immár rákészülve, a balinokat feladtam. Pedig a közben megérkező jó barátja Balázsnak, még leszedett később négyet.

Mindegy balint úgy is fogtam eleget idén, ilyen szépe sügereket, viszont már nagyon régen.

Két lyukból jött ez a pár darab, volt két hasonló, ami sajnos lemaradt. A többi helyen pedig annyira kicsik jöttek, hogy sokat a kikötőben sem időztem.

Holnap akkor is megyek, ha kiszakad a derekam.

Remélem azért hal is lesz!

Vége lett a nádi csukaszezonnak.

Az utolsó 4-5 alkalommal nem találkoztam egyetlen tarka gúnyással sem.

A víz lement, hínár nem is volt, kishal hébe – hóba mutatja magát, az sem az a méret, ami a csukát felettébb érdekelné.

Kisebb halak lehetnek még a nádban és persze egy – egy nagyobb is bemozdulhat, ha egy keszeg, vagy küszrajt betol a hullámzás, de kínlódni egy – egy kapásért felesleges.

Mélyebb részeken pedig, még augusztus végén – szeptemberben is kevés kapás volt.

Volt két hetünk a nagy szelek után, amikor letisztult végre, de akkor látszott igazán, hogy jórészt a nagyok is milyen sekély részeken jöttek.

Csapadék nincs, a víz meg ilyenkor is párolog, az erős északi, inkább észak – nyugati szél is jócskán elvitt a vízből.

Mióta újra horgászom, ami kb. 20 éve lehet és aktívan figyelem a vízállást, ennyire lent még nem volt ebben 100%-ig biztos vagyok.

A csónakom mellett, ha nem lenne vastag iszap és rothadó növényzet, valahol combközépig érne a víz, ha beleállnék. És ez bizony az északi part és nem a déli.

Na de visszatérve a csukákra, ilyen brutál szezonom ember emlékezet óta nem volt! 😀

Fogtam három darab 90+ost, négy darab 80+ost, és legalább 50 halat 35-75 centiméteres hossz között és ebben nagyon kevés volt a kicsi, inkább a 75 felé tendál az átlagméret.

Olyan meg, hogy augusztusban, szeptemberben és októberben is fogtam nagyon jó (80+) és kiemelkedő (90+) méretű csukákat, talán még az életemben nem fordult soha elő.

Szóval erre az írásra is jutott még két jónak mondható hal, az egyik brutális, teljes hosszban 92 centiméteres jószág volt, amire persze megkaptam, hogy igazából, csak 82-es, mert szabály szerint, faroktőig mérjük.

De közöltem az illetővel, hogy akkor mérje úgy, csak előbb kéne, hogy fogjon egy hasonló méretűt. 😀

Kurvára elegem lett az okoskodókból. Le fogom őket építeni a jövőben, igazi bunkó módjára. Ez van, ide jutottam.

Öt alkalmat fog felölelni ez az írás. Szeptember végi, október eleji pecák lesznek, szépen sorban.

Szeptember 20

Az első két képhez nem is igazán lehet mit hozzá tenni, nem is akarok.

A harmadik képen viszont látható, hogy nem csak a koszos víz miatt olyan eredményes a spinnerbait, hanem a meghorgászott hely jellege miatt is.

Ezen a képen száraz nádszálak állnak a ki a vízből, amik amellett, hogy a pusztuló nádas szomorú képét festik, bizony jól tartják a a tarka útonállókat.

A nád szálak alatt pedig mi van?

Torzsa!

A torzsában, pedig mit csinál a hármashorog?

Elakad.

Ezeken a spotokon nagyon sekély a víz. 20/1 alkalommal az is előfordult, hogy a spinnerbaitet is menteni kellett, gyakorlatilag mást nem lehetett a nádszálak között elhúzni, maximum mellettük.

De mellettük csak eleinte volt kapás, a végén már basztak kimozdulni a halak a nádszálak közül.

És hogy mekkora halak álltak ezeken a helyeken, amikért érdemes volt kockáztatni?

Példának okáért, a 80+os, ami bedarálta a kezemet, pontosan ilyen helyen állt meg a sekélyben.

Szóval 20.-a volt az a nap, amikor megunta a semmittevést.

Még egy hétig pihentetni kellett volna a kezemet, de én leszedtem a kötést, leragasztottam a sebet, ráhúztam egy gumiujjat és az első beállóban, ahová repült a dabush, meg is jött a kapás.

Mivel a zsinór egy nádszálra akadt, így a bevágás elsőre nem ült.

A második dobás már tökéletesre sikerült és az iménti kapás helyétől, egy fél méterrel közelebb, le is durrantotta a csalimat rendesen.

Hogy őszinte legyek, először kicsit fostam is, mielőtt tarkón ragadtam volna, na de fosni nem lehet, mert pont abból lehet a még nagyobb baj, ezt megtanultam már jó régen.

Nagyon virgonc hal volt, ahogy vizet ért a farka, be is indult, aztán, amikor elengedtem, telibe is fröcskölte a gatyámat és az arcomat is. 😀

Jeeeeeee Végre halat fogtam!

Nyomás tovább, lehet itt még bármi.

És lett is még egy hasonló csuka.

A spinnert elsőre elhibázó, de másodszorra, ledurrantó, bátor sügér.

És végül, a számomra örök kedvenc, a spinnerbaitet, elemi erővel elpusztító, nádi, magányos balin.

Éppen egy nagyon durván sekély, de nagyon koszos öblöt dobtam, amiből nyáron, harcsázás közben, ugyanazt a kis csukát megfogtam két egymást követő napon, két különböző wobblerrel.

Már lehorgásztam az egész öblöt, a csónak is kifelé mozgott, maikor úgy döntöttem, hogy még elengedek egy dobást.

Épp az öböl szélét vizslattam, hogy rendes, tavaszi vízállásnál, micsoda mennyei harcsaívóhely lesz, amikor egy ezüst villám, oldalról eltörölte a pulzáló – vibráló szoknyás fémdarabot.

És azzal az erővel rohant is ki vele az öböl bejáratának irányába.

A szigorú beállítás ellenére, még a féket is megtépte.

Fogtam már vagy 30-40 balint, kemény cuccal, de mindig meglep az az intenzitás, ahogy az erős cuccon agyonverik a műcsalikat.

Szeptember 22

Hajnalban a szokásos rituálék. Éppen mosom a fogam, de valami olyan furcsa.

Eleve az furcsa, hogy a fogkefém a mosdókagylóra fektetve találom. Lehet, hogy este maradt ott.

De amikor végzek és tenném vissza a pohárba, egy másik fogkefe van a helyén.

Az is narancssárga.

Hmmm??!!

Gyanús a dolog, egyre gyanúsabb, sejtem is a megoldást, de aztán elfeledem, egészen másnap reggelig.

Van sztori ebben a napban is, nem csak a fogkefe, amire majd később visszatérek.

Csukák jönnek, de mondhatni egyre kisebbek, sejtem már, hogy az “én pályámon” a vége felé jár a móka, de azért dobom még.

A buli hamar véget ér, az utolsó hal viszonylag mély és tisztább helyről jön, amit legutóbb takarítottam ki.

Megérte.

Balinok keresésére indulok.

Esztikétől nem messze le is szedek egyet, az új mini humpback fatshad prototípussal.

Még a blogon nem szerepelt róla kép, pedig fogtam már vele jó pár fogatlant.

Volt közte szép 60+os is.

Maga a balsa test 4,7 centiméteres.

Ez a wobbler a humpback fatshad kistestvére és a kis humpback unokatesója, hasonló tulajdonságokkal, mint a kis púpos.

Kicsit magasabb háta és köpcösebb is annál.

A véletlen műve ez a wobbler, hiszen egy P2-es terelőlap rendelésembe került bele valahogy, két darab P1-es.

Sokáig nézegettük egymást, míg meg nem született az első két darab.

Amúgy lehet, hogy a Finnek, ezt direkt csinálják. 😀

A P2-esből anno például, mindjárt, 300 darabot küldtek, a P3-as helyett. 😀

De ha nem küldik, akkor most nem lenne pac -man crank, illetve 5,5 és 7,5 centiméteres waveshad sem.

Aztán észrevettem, hogy az Esztike melletti stéghez begyűlt a kishal és balinok hajtanak mindenhol. A stég mellett, alatt, mögött és körül, egyaránt.

A stégen egy idős házaspár horgászott csak, illetve az ipse inkább szerencsétlenkedett, ahogy a durung bottal, batár nyeletős orsóval, valami pilkerrel, hol 15 métereket dobva, hol a gubancolva és szentségelve, hogy “Ezek a dögök nem eszik a vasat!”

Mellettük volt még egy pár, de ők csak napoztak. Volt hogy a hölgy alatt rabolt a balin.

Később le is kaptam onnan egyet. 😀

Már a második dobásra kapásom volt, az még nem akadt.

Az öreg motyogott ott valamit, feladni látszott a kínlódást és a másik bot után nyúlt, hogy bevesse pontyra, amikor az első jó halat ütöttem.

Ahogy meglátta, azzal a lendülettel dobta el a pontyos cájgot és vette újra kézbe az imént lerakott “pergető cuccot”, ami nagy valószínűséggel, egy átszerelt, szintén pontyozó felszerelés lehetett.

A lendülete nem tartott sokáig, végül 15 perc múlva elérte azért a beteljesülés, amikor a mami egy 2 kiló körüli pontyot szákolt be neki. 😀

Volt több rontott kapásom, de azért fogtam is a halakból. Ha hajnalban találok rájuk, szerintem komolyan lehetett volna ő(n)ket aprítani, de így sem volt rossz peca.

Aznap próbáltam először, a sinking pencil csalim, hat centiméteres, “mini” változatát. Azért azt a jó 2,5-es, sötét, nádi balint jó lett volna leszedni, ami a csónakig követte.

De hiába trükköztem neki, lemondott, a festett fadarabról. 😦

Másnap kirándulni készültünk.

Úticélunk Balatonszőlős és a Tihanyi Garda Múzeum voltak.

Reggeli közben felvetettem a feleségemnek, az előző napi sárga fogkefével kapcsolatos anomáliát, ő pedig már az első mondatnál, sírva röhögött.

Sejtésem bebizonyosodott, ugyanis van egy fogkeféje, amit a csaptelepek, a mosdókagyló túlfolyójának, vagy éppen a mosógép, mosószer tartójának a tisztítására használ.

Azt tette le este valamiért a mosdókagylóra és én azzal mostam fogat előző nap hajnalban, félkómában.

Még szerencse, hogy a budit nem azzal pucolja! 😀

Azt kell mondanom, hogy a feleségemet az elmúlt 20 évben nem hallottam ennyire és ennyit nevetni. Szakadtak a könnyei, még 10 perc múlva is harsogott a ház, egyszerűen nem bírta abbahagyni. .D

A Garda Akváriumban volt csuka is. Mindenkinek csak ajánlani tudom, szép az összevágott kisfilm is, amit vetítenek.

Szeptember 29

Mivel 24.-én fogtam azt a nagy csukát, aminek a történetét már megírtam, így azon a napon újabb nagy halak reményében indultam el a “cimborám pályájára”.

A napkelte, több ezredszerre is odatette magát, a csukák azok kevésbé. Konkrétan kapásig sem jutottam. Akkor még azt gondoltam, hogy bemákoltam azt a jó halat, de aztán nem így lett.

Szóval a balinok után eredtem, egy olyan pályára, ahol a motor hiba miatt, idén csak egyszer jártam, akkor sem a saját ladikommal.

Nincs nagy sztori a dologban. Négy balint szedtem le.

Az elsőt még a nagy, a másik hármat már a kis hatos pencillel.

Ráadásul pont akkor jött a kicsivel az első, amikor már úgy voltam vele, hogy a kisebb testvér ” ide most kevés lesz”.

Tévedtem.

A lehűlés viszont érezhető volt a halakon. Itt már a simán, csak húzott pencil nem igazán érdekelte őket, talán csak a naggyal fogtam úgy, azt az egyet, a többinek a meg – meg állított, játékos fahal kellett.

Mivel a következő három kikötő előtt egy árva balint sem találtam, így visszafordultam és a saját pályámon leszedtem egy szép csukát, a koszos, sekély vízben a szokásos spinnerbaittel.

A filéket, lebőrözve, gondosan elcsomagoltam. Másnap reggelire pedig, a májat, filédarabkákkal, némi só, frissen szedett kakukkfű és rozmaring kíséretében elkészítettem.

Amit viszont máig nem értek, hogy 29.-én este is készítettem egy képet. És fogalmam sincs, hogy akkor éppen mit kerestem a Balaton mellett. 😀

Október 01

Kurva egy szél volt.

Szenvedtem.

Menni akartam.

Éreztem.

És nem csak én. Délután aztán levették a piros jelzést.

Olivért írt, hogy nem e megyünk?

Én meg amúgy is menni akartam. Szélben, ketten talán jobb is. Nem csak a biztonság miatt, hanem a kitartás végett. Talán úgy kevéssé hamar adja fel az ember.

Elkezdtük dobni a csukát. Totál napfényben, bár teljesen logikátlan volt.

Aztán hosszas szenvedés után ránéztünk a balinokra a múltkori pályán.

A cimborám amikor először meglátta élőben a pencilt és, hogy mennyire hatékony, húzva sekély vízben is, amikor a balinok leszarták a topwater csalikat, azonnal kért egyet ayu színben.

Így eshetett meg, hogy míg ő első, vagy második dobásra ütött egyet az nyolcasával, addig én kicsaptam egyet, a megállított hatossal.

Duplabalin. 😀

Aztán jött nekem egy kisebb, majd egy igen szép. Olivér először kőre mászott a wobblerért, utána az enyémet egy oszlopról kellett levadászni, az újra erősödő szélben.

Végül kicsaptam, egy ilyen csúnyácskát, megállított kiswobblerrel is.

Hogy az most a kis púpos volt, vagy az új mini shad, arra már eskü nem emlékszem, de a black metallic szín volt, az egészen biztos.

Tovább állni, abba az irányban nem volt értelme. Irány vissza a nád elé, az aznap még nem dobott részre.

Dobtuk már egy ideje, amikor cimborám jelezte, hogy elvesztette a hitét.

Erre én mondtam neki, hogy nemár baszki!

Én kurvára érzem a halat. Tipikus “nagycsukás” idő van, meglásd mindjárt fogunk egyet.

És fogtunk is. Illetve ő fogott. Ugyanazt a csalit dobtuk, sokadjára, ugyanabba az öbölbe, amikor lecsavarta neki a jó hal a spiccet.

Brutál kapás volt. Láttam az egészet. A hal meg mindent bevetett. Még szaltózott is.

88-asnak mértük, már majdnem a nagy kategória. Olyasforma, mint amit legutóbb fogtam, jó 1,5 kilométerrel feljebb.

Nekem az első kép jött be inkább, neki a második, bár közölte, hogy nem is tudja, mit várt egy ekkora haltól.

Nem mutat igazán!

Én már többször mondtam neki, hogy ő és sok más fiatal felnőtt (nekem akkor is kölyök), akik sokat vannak a vízen és sok nagy halat fognak, nem is igazán tudják, hogy miben vannak benne.

És, hogy ez nem fog örökké tartani!

Durva, hogy nem igazán láttam rajta azt a kitörő örömöt, egy ilyen méretű hal megfogása után.

Ahogy mondta: Te is tudod, hogy a nagy csuka 90 centi fölött kezdődik!

Nem sokkal később vettük csak észre, hogy visszakerült a piros jelzés.

Totál nem éreztük indokoltnak a dolgot.

Egy mamika is kint pontyozott csónakból.

Neki se tűnt fel semmi.

Azért szépen lassan a kikötő felé vettük a irányt.

Egy távoli zivatargóc lehetett a jelzés oka, aminek csak a legszéle ért el minket. A kikötő elé érve, vissza is került a sárga, így a délután ledobott területet újra átfésültük.

Egy nyílt vízi nádsziget mellé ejtettem be a spinnerbaitet. Tudtam, hogy van mellette a víz alatt egy torzsapúp, így amikor betonfalba ütköztem a csalival, konstatáltam, hogy belehúztam a spinnert.

De amikor ki akartam pöccinteni robbant a víz!

Egy pillanat tört része alatt ébredtem rá, hogy abban a tipikus, nagycsukás kapásban volt részem, amikor egyszer csak megáll a kanalak pörgése, a szoknyák pulzálása, tényleg, mintha betonfalba ütközött volna a műcsali.

A “robbanást”, egy hatalmas burvány követte.

Olivér abban a pillanatban bemondta:

” Na a faszi megfogta a bigmamát!” 😀

Talán életemben egyszer szaltózott ki nekem ekkora csuka a vízből, most megismétlődött.

Az első szaltó egy kicsit váratlanul ért, de a második próbálkozás előtt, mát a víz alá dugtam a botspiccet, azzal megakadályozva a tarka útonálló, abbéli szándékát, hogy fejét rázva, szaltó közben szabaduljon, a szúrós falattól.

Mindent megpróbált, de végül nem szaroztam. A kisebb csukáknál felmerülő para, a sérült ujjam miatt, most fel sem vetődött bennem.

A nagy halat meg kellet fogni!

Bal kézzel tarkón ragadtam, majd a sérült kezemmel, gondosan, kopoltyúfogással kiemeltem, a vaskos, hatalmas testet.

Iszonyat vastag, hatalmas fejű, csonka farkú, erőtől duzzadó 92-es jószág volt.

Nálam már a bigmama kategória.

Miután elengedtem, még percekig remegtem. Dobtunk még egy párat, de aztán kimondtuk, hogy elég volt.

Köszönöm Balaton, hogy ott és akkor, nekem!

Hazafelé azért volt egy kis fekete leves. A kijelző, ami a légzsákot mutatja, nem aludt el…

Október 02

Másnap persze újra vízen voltunk.

Délben.

Totál semmi értelme. 😀

A szél fújt.

Hol kurvára, hol még jobban, de a viharjelzés alapon, vagy sárgán villogott.

Menni kellett.

Aznap Olivér hite már az elején ingadozott.

Őt a balin nem érdekli.

Süllőzni nem volt kedve.

Amúgy is hívogatták többször munka ügyben. Így nehéz azért koncentrálni.

Végül már a csukában se volt már hite. Aztán amikor befelhősödött és hideg lett, letette a súlyt, hogy felveszi a kantáros gatyát.

Ha nem így történik, akkor a lenti képen látható 80+oshoz közöm nem lett volna.

Ugyanis, amíg vette fel a a gatyát, az adott helyet sokkal többet dobtam, mintha a széllel drifteltünk volna a nád előtt.

Olyat vert a besüllyesztett spinnerre, hogy egyből bemondtam a nagy halat.

Végül annyira nagy nem lett, de azért ez a hal nem volt keserű, ilyen ramaty időben.

Nagyon nem!

Az akadás meg?

Mondhatni, újra szarba léptem. 😀

Egyébként volt aznap még egy igazi rábasz és tol, nagyhalas kapásom, de Olivér nem akart hinni nekem, mert nem volt burvány és torzsás helyen pecáztunk.

A víz viszont mély volt és utána ugyanoda dobtunk legalább húszat, elakadás, ütközés nélkül.

Én 1000%-ig biztos vagyok benne, hogy komoly hal volt.

A nap végén aztán mégis süllőztünk egy kicsit.:D

A naplemete varázs volt és aznap valahogy megint nekem jöttek a kapások.

Egy jó halam lemaradt, de volt ami leharapta, lehúzta a gumit.

Jött kis süllő, kis köves, jó süllőnek vélt balin.

Persze a benga kövest nem nekem adta ki.

Múltkor kaptam egy megjegyzést.

Ha nem is közvetlen, mert az illető anno annyira okádta magából a szart a facebookon és állandóan rám nem igazán tartozó, engem nem érdeklő, engem nem érintő faszságokkal traktált messengeren, hogy végül nem csak legyalultam, mint ismerős, hanem le is tiltottam.

A megjegyzés pedig ez volt:

A Horváth Feri bácsi szonározott? Azt mondta, ő az életben nem fog szonározni.

Hát öcsém, ha olvasod ezt is, idén három olyan pecán voltam kint, ahol a csónak tulajdonosa szonárral rendelkezett.

Fogtam ugyan szonár segítségével ezen a három pecán, vagy harminc halat, amiből húsz kősüllő volt, de ez a peca engem továbbra sem villanyoz fel.

Ez a szonáros peca nekem igazi húspeca. A livescopeozást, pedig nintendopecának hívom.

Kb olyan ez, mint amikor anno kihajtották Caucescu elé az idomított medvéket, ő meg a fotelből lelőtte szerencsétleneket.

Vagy amikor még az őrület beindulása előtt lementem Balázs barátom hívására a Hidegvőgyitóra csukázni.

Szonáros pecán elment idén egy nagy süllőm, ahogy anno Hidegvőgyön is elment egy nagy csukám, a merítőháló keretét megnyomorítva.

Hát öcsém, kurvára nem hatott meg egyik sem!

Aznap amikor elment a nagy süllőm, azt mondtam Olivérnek, hogy ez egy majdnem tökéletes nap volt.

Erre ő:

Akkor lett volna tökéletes, ha kijön a nagy süllő?

Nem, akkor ha a peca elején kijött volna a két lemaradt balinom és ha fogok még egy átlag süllőt a másik kettő mellé, konyhára.

Nem mondom, hogy egy pillanatra nem hatott meg a nagy hal elvesztése, de mélyen nagyon nem.

Álom egy jó süllő!

De wobblerrel.

Csakis saját készítésűvel és felúszóval, ha lehet, bár tudom, hogy a vertikemmel van igazán esélyem.

Én elhiszem, hogy a fiataloknak mindene a technika, a “nagysüllő buzik” meg létezni nem tudnak nélküle, de nekem nem adja vissza azt az élményt, amikor saját magam becsapok, egy bármilyen és bármekkora halat.

Látom én, hogy melós peca a szonáros is. Nem mindig adja ki a halat. De főleg egy livescope-al 50 % az esély arra, hogy a látott nagy süllőt, harcsát, csukát megfogd, anélkül a kütyü nélkül, meg minimális, hiszen meg sem találod.

Na én pont azt a minimálist szeretem megragadni, mert az 1%, is százalék!

Nekem ez a pár szonáros – húspeca, belefért ebbe az évbe.

De arra azt hiszem büszke lehetek, hogy az összes nagy csukámat, jó harcsákat, a süllőim, 99%-át, nem is beszélve a többi halról, mind kütyük nélkül fogtam.

Lehet, hogy lesz egyszer valami egyszerűbb szonárom. Sajnos a víz a nyár közepén idén is szinte alkalmatlan volt a halfogásra technika nélkül.

De hogy nem fogok órákon át afelett a kijelző felett görnyedni a csónakban és iszapon fekvő, pihenő halakat halálra basztatni, abban mindenki biztos lehet.

Szóval a Horváth Feri bácsi ezen a napon is szonározott. Legalább 3/4-ed órát…

… a szarba nem lép az ember, tartja a mondás, csak ugye eredetileg folyóval. 😀

Nekem aznap kétszer is sikerült belelépnem, igaz, csak képletesen, de nem bántam meg.

Először is elnézést, hogy nem tartom az időrendet, csapongok itt összevissza a bejegyzésekkel, de ma valahogy ezt van kedvem megírni.

Szóval egyik este rám írt Olivér, hogy másnap nem e megyünk ki csukázni? Kilencig jó lesz a víz, aztán úgyis majdnem egy hét kuka, a keleti szél miatt.

Rövid hezitálás után visszaírtam neki, hogy az volt a terv. 😀

Ja hogy egyedül akarsz? -jött a kérdés, de aztán rábólintottam és végül, másnap hatkor az ő kikötője előtt találkoztunk.

Vittem némi gumihalat is, arra az esetre, ha megjön a szél, hátha megtaláljuk a karácsonyi süllőmet, valamelyik kagylópadon. 😀

Sötét volt még hatkor. A cimborám kérdezte is, hogy nem e lesz korai? De mire bepakoltunk és megindultunk, simán dobni lehetett a nád szélét.

Idén az ő kikötője körüli pályát még nem dobtam és kiderült, hogy ő sem. Nem tartotta jónak a vizet. Koszos volt és a nádfal is teljesen átrendeződött az elmúlt években.

Tavaly egy jó napot sikerült ott kifognia és a hatalmas, tüskés hínármezők nem adták a halat. Hozzáteszem, hogy tavaly én se sok időt töltöttem abban a nádasban, azt is szerény eredménnyel.

Szóval rábeszéltem, hogy legalább a kikötő közeli szakaszt dobjuk már meg, mert sosem lehet tudni.

Talán a harmadik lyukat dobtam, miközben azt ecseteltük, hogy ki hol fogott már csukát, amikor brutális ütéssel érkezett az első halam.

Már a kapás intenzitása gyanút keltett bennünk és a gyors megiramodás végén, be is bizonyosodott, hogy, hogy nem csuka az elkövető.

Egy szép ezüst villám, gyilkolta le a kis dabusht. Hozzáteszem idén nem az első. 😉

Hamar halas lettem, mi baj történhet? 😀

Lassan elértünk a végére annak a kis szakasznak, aztán úgy döntöttünk elindulunk az “öblöm” felé, de azért ledobjuk még a pálya másik végét.

Éppen ritkás nádszálak közül indítottam a spinnerbaitet, amikor elakadtam valamiben.

Mivel jó retkes volt a víz, akkor még nem tudtuk, hogy hínár, torzsa, nád, vagy esetleg valami tereptárgy lehet a víz alatt. Mint később kiderült, hínár volt és a volt a kulcs.

Izomból megrántottam a csalit, majd azzal a lendülettel gyorsan elkezdtem húzni, szinte balinos tempóval, hogy újat dobjak.

Éreztem, hogy megkönnyebbült a cucc, vagyis a hirtelen rántás hatására elhagyta a koloncot és abban a pillanatban a csónaktól 2,5-3 méterre felrobbant a víz!

Brutális kapás volt a viszonylag erős casting cuccra. Mindketten biztosak voltunk benne, hogy nagy balin lehet a tettes, de a következő pillanatban egy benga csuka vágódott ki a vízből és rázta magát valami veszett módon a rövid pórázon.

Asztakurva mi van itt! – vagy valami hasonló “ima”, hagyta el a számat. 😀

A csuka pedig ment a csónak alá, ment volna a motorba, rázta magát bolond módon és bizony mindketten láttuk, hogy piszkosul vékonyan akadt.

Sokan fékhangot szereltetnek a casting orsóba, de én pont azt imádom benne, hogy majdnem hangtalan.

Amikor a nagy csuka, minden maradék erejét összeszedve, anakondaként megindult a felszínen, én utána nyúltam a bottal és a keményre állított fék ellenére, hallottam, ahogy surrogva húzza le a vastag fonottat, a tojásmulti dobjáról.

Imádom ezt a hangot, a látvány mellé!

Volt már pár pecám a sérülés óta.

Kicsit fostam is a kisebb csukáknál, de itt nem lehetett szarakodni, az akadás miatt.

Bal kézzel tarkón ragadtam.

Kiemelni így nem lehetett, de arra pont elég volt, hogy a sérült kezemmel rendesen alányúljak és kopoltyúfogással kiemeljem.

Csodás hal volt!

Nem mértük meg, de valamivel 90 centi alattira tippeltem. Olyan 87 +- 1 centi lehetett a teljes hossza.

Nálam a nagy csuka az 90+ centinél kezdődik teljes hosszban, de az a hal annyira vastag volt, akkora fejjel, hogy azt kell mondjam, ez már nagy volt.

Egészséges, hibátlan, fiatal, erőtől duzzadó jószág. És hatalmas mázli, mert ahogy látjátok, ezt a tarka gúnyást a szent lélek tartotta, vagy még az sem.

Itt léptem először szarba azon a napon. 😀

A pálya utolsó harmada üresnek bizonyult ugyan, de szűk negyed óra után, két parádés akcióval és fogott halakkal a hátam mögött indultunk meg az “öblöm” felé.

Útközben benéztünk még egy helyre, ahol pár nappal előtte hat kapásból, három balint leszedtem a helyi erő elől 😀 és a pálya egyetlen halát, ami abban a pár percben mutatta magát, amíg áthaladtunk, le is kaptam a kis púpossal. 😀

A “pályám” Olivérnek adott egy kilós formát, aztán az egyik “nagycsukás” öbölben éppen azt ecseteltem, hogy idén még “csak” egy nyolcvanast adott ez a nádöböl, amikor a két spinnerbaitet egyszerre lendítettük és milyen a szemünk, a két csali egymástól 5 centire esett a vízbe, a ritka nádszálak közé.

Ugyanazt a spotot néztük ki, ami talán nem véletlen.

A következő pillanatban az ifjonc csuka az én műcsalimat választotta. 😀 A remény ezen a helyen, mindig meg van a nagy halra, de jelen esetben, csak egy kilós forma volt a tettes.

Jót nevettünk a történteken és míg a következő kapás helyszínéhez értünk a cimborám vetette fel azt, ami miatt pont hogy hezitáltam előző este.

Azt mondta, hogy azért ez a csukázás, olyan magányos dolog, az ember úgy dobja, ott dobja, olyan szögben dobja. Úgy áll oda, úgy teszi oda, úgy közelíti meg, ahogy szeretné.

Élénken él az ember fejében, az összes spot, ahol nagy halat, halakat fogott az előző években és abból nehezen akar engedni, ahogy ő csinálja.

De közben mennyire tanulságos egy ilyen peca, hiszen kiderül, hogy hány olyan hely van, ahol mindketten fogtunk már nagy halat és hány olyan, ahol csak egyikőnk?

Például, ahol nekem a 96-os jött idén, ott ő még az életben nem fogott semmit, ahogy ott sem, ahol a 98-as. Azt a helyet meg sem szokta dobni. 😀

Aztán ő is mutatott olyan helyet, ahol meg én nem fogtam még soha semmit, neki meg több nagy is jött az elmúlt években.

Végül egy olyan helyen volt, egy jó haltól kapása, ahol mindketten fogtunk már nagy halat, sőt idén is ütöttem ott egy nagyot, csak pár fejrázás után leakadt és ő fogott ott pár hete egy 90 felettit.

Mindkettőnknek van egy “térkép” a fejében, helyekkel, nagy halak emlékével, a kezünkben ott a dobás, a szög, az irány és nehéz ezt összeegyeztetni, hiszen egyszerre ketten nem irányíthatjuk ugyanazt a csónakot.

De valamit valamiért. Így legalább nem kell kínlódni a fényképezéssel. 😀

Szóval a csukás terveink végére értünk és úgy nézett ki a nap az enyém lesz, mert valahogy az első három kagylópad is nekem kedvezett. ( Ez azért nagyon nem így szokott lenni!)

Az elsőn fogtam egy kilós formát, ami a másnapi ebédem lett, a másodikon elcsesztem egy kapást, amit beleúszásnak hittem, de aztán sikerült másodszor is szarba lépnem. 😀

2,48 kilónak mértük. A cimborám 2,3-nak, én 2,5-nek tippeltem. Egyikünk se tévedett sokat, de valamivel én voltam közelebb.

És ahogy látjátok, a csukához hasonlóan ő is vékonyan akadt. Nagyon vékonyan. 😀

Ő lesz a karácsonyi süllőm, ha addig nem fogok másikat. 😀

Itt már Olivér megjegyezte, hogy most már abbahagyhatnám 😀 , de egy lelopott gumihal után, fogtam még egy szép kövest is.

Aztán zsinórban három kagylópad üresnek bizonyult. Az utolsó pedig neki adott egy kettő felettit.

A szél közben megjött, az eső nem kevésbé, nekem pisálni is kellett már 😀 így megnéztük a nádas egy másik szakaszát.

Olivérnek nem akadt meg egy jó 70 feletti, egy álom tiszta öbölben. Évek óta nem csukáztam ilyen tiszta helyen!

Aztán nekem volt egy kapásom, ami nem akadt. De második szándékból már megütöttem a csukeszt. Vékonyan fogta, így hamar el is ment, de úgysem fotóztam volna. Szerintem nem tudta a 45-öt sem.

Aztán cimborámnak is megjött a nagy BAAAMMM!

Ezt a halat le is mértük. 88-89 között volt, teljes hosszban.

Hezitáltam ugyan este, a fent leírtak miatt, de ez a peca így volt kerek, rengeteg beszélgetéssel, kisebb nagyobb tanulságokkal és nem utolsó sorban, igazán pazar halakkal.

Ez egy kivételes év, hogy ennyi nagy csuka legyen és még szeptember végén is a nádban vannak. Több éve nem volt erre példa.

Nagyon remélem, hogy még nincs vége, de ha nem fogok több nagyot, már akkor is hatalmas köszönettel tartozom a Balatonnak!

És ezért a pecáért, Olivérnek. 😉

Jól megszívtam ezzel a csukával, a héten háromszor voltam kötözésen és mehetek még kedden is.

Sokan írták – mondták, hogy mit szarozol?

Vedd le a kötést, ragaszd le, aztán nyomás pecázni.

Tényleg nem rinyálni akarok, de azért ez nem egy egyszerű vágás és nagyon rossz helyen van.

Ha a műhelyben belevágok a kezembe szikével, vagy esetleg sikerül felszúrnom a drótot, hajtogatás közben, szimplán le szoktam ragasztani szigetelő szalaggal, aztán melózok tovább.

Itt az a cumi, hogy félkörívben, mélyen vágott meg a hal.

Kifordult a hús is egy kb. 3/4-ed ötven forintosnyi darabban és annak nem elég 1-2 nap, hogy összeforrjon.

Nyilván lehetne így horgászni, dolgozni, de ha elfertőződik, akkor beszoptam. Az erőltetés miatt, nyilván még lassabban gyógyulna.

Kedden megyek vissza megint, ahog fentebb is írtam.

Reménykedem, hogy addigra beindul a varosodás, mert a pénteki kötözéskor, még full kint volt a húsom és a kötés is beleragadt egy kicsit, úgyhogy vérzett.

A gézben meg egyértelműen látszott, hogy váladékozott a seb.

Elég unalmas volt így a hét. Rengeteget sétáltam és tegnap túráztunk is egyet végre.

Fél kézzel csinálom a kertben, amit muszáj, olvasok, filmeket nézek és már a harmadik blogot írom. Úgyis esik…

Zolika mondta nekem egyszer, hogy meg kell tanulni néha, semmit csinálni. Jó úton haladok vele, de azért két hét semmitevés, nekem egy kicsit sok lenne.

Ha sokáig nem csinálok semmit, az agyam felesleges dolgokon pörög – kattog és annak nem lesz jó vége.

Na mindegy, legalább most van egy kis idő, hogy írjak, remélhetőleg az olvasók örömére.

Mert remélem, hogy vannak még, akik nem csak a képeket görgetik végig.

Ez a nap is egy harcsás próbával indult, már a törött – ragasztott motorblokkal, bőven harcsatilalom lejárta után.

Nem jártam szerencsével a nádasban, a tőlem nyugatra található kőről pedig egy kis süllő és egy balinkapás után, hajnali négykor elküldött a túlbuzgó biztonsági őr…

Volt idén, hogy kilenckor sem zavartam senkit, még a mellettem elhaladó vizirendőrök is csak biccentettek a fejükkel.

No mindegy. Szerintem ez attól is függ, hogy ki van éppen szolgálatban.

Szóval elindultam Esztikéhez, vajmi kevés reménnyel, hiszen idén talán a május másodikai peca óta, halat sem adott.

Mire odaértem, már jött a déli szél, de meglepődve konstatáltam, hogy küszívás van a kövön és ha nem is sok, de balinok dolgoznak.

Nem csapat volt az sem. Azok a magányos jószágok, amik, 10-15-20 méterre egymástól, négyzetméteres pontossággal, mindig ugyanott rontottak neki a kőnek.

A víz akkor még elég tiszta volt a topwateres próbálkozáshoz, de az egyre erősödő hullámzásban, egyre csökkentek az esélyeim, pedig ezeket a halakat, sima víznél meg lehetett volna csípni felszínivel.

Ej, ha a napot, már sötétben itt kezdtem volna?

De a horgászatban, hasonlóan a sporthoz, nincs olyan, hogy ha.

Az időgépet, pedig még nem találták fel.

A balinok közvetlen a kő előtt dolgoztak, egyre ritkábban.

A kis púpos süllyedő változatát nem tudtam elhúzni, a felúszóval meg nem nem tudtam a távot megdobni.

Mivel a nap már magasan járt, így a küszíváson, balinra jól működő, nem éppen távdobó wobblereim sem jöhettek szóba, maradt hát a sinking pencil, amivel ezen a kövön, május másodikán is eredményes voltam.

Az a fasza ebben a csaliban, hogy repül, mint a nyílvessző, szóval messzire és pontosan dobható és mellette, ha folyamatos tempóban (bután), csak húzom, akkor el lehet vezetni 10 centis vízben is.

Gyakorlatilag először próbáltam halat fogni ezzel a csalival ezzel a buta – csak tekerem módszerrel és bejött.

Az atom hullámzás előtt, négy kapásból hármat leszedtem. Ráadásul az egyik igen kövér, magas hátú, darabos balin volt.

Ami a durva, hogy a gyorsan húzott pencilt, szaltóval szedték le a halak!

Mindegyik.

A legnagyobbnál, konkréten sikított a fék, ahogy a levegőben repült vele a hal és miután visszaérkezett a vízbe, legalább 15 métert rohant vele a nyílt víz irányába.

Igazi adrenalin bomba volt az a néhány perc, aminek a 40-50 centis déli hullámzás vetett véget.

A másnap hajnal Esztikénél talált, de az előző napi déli szél nullára eltakarította az összes halat.

Fogtam még egy halat ezen két napon. Harcsázás közben, két különböző wobblerrel, ugyanazt a kis csukát, centire ugyanott.

A sinking pencilt még a tavaly őszi pecák során találtam ki, igaz, hogy terelőlaposnak indult.

Volt hogy kellett volna a nagyobb táv, mint, amit a kis humpback és a minijerk tudott és szerettem volna, egy eredetileg ferde terelőlapos, jól dobható, süllyedő minnow wobblert.

Aztán, amikor benne volt a drót és a súlyozás, valahogy nem éreztem, azt, hogy terelőlapot kellene bele raknom.

Az első darabok még január végén készültek el.

Azóta aratott több helyzetben is.

Például partról egy május végi estén, süllőzés előtt két balint is adott, egy rommá dobott hajóállomáson.

A kisebbet, ráadásul egy igazi őszi technikával vezetve, amit a kis humpbacknél is a minijerknél is alkalmazni szoktam, októberben.

Ráadásul, teljes véletlen volt a dolog, hisz egy távoli rablásra dobtam, miközben nem vettem észre a csali és közém beúszó hattyút.

Esélyem sem volt a madár előtt kihúzni a wobblert, így magasra tartottam a botot, hogy a madár a átússzon zsinór alatt.

Így kicsit tovább süllyedt a wobbler, mintha simán csak megállítottam volna, pöcögtetés közben.

Majd, amikor lazult a zsínór – nehogy a madárba akadjon – felfelé tartott bottal beleütöttem kettőt.

Közben a hattyú is átért.

Hagytam süllyedni, megint ütöttem kettőt, hagytam süllyedni és jött a bammm!

Nem volt valami nagy hal, ráadásul a vacsoraként, korábban elfogyasztott, félig emésztett küszt vissza öklendezte a horogra, de örültem neki, hogy ezzel a technikával is működik a a wobblerem.

A naplemente előtt fogtam még egy kicsit, aztán a naplementében, volt egy terület, ahol jobb halak kezdtek dolgozni, csakhogy foglalt volt a terep.

A sráccal beszélgettem már korábban is, így mögé álltam és őt nem zavarva dobtam néha a kövezéssel merőlegesen. Egy kisebb el is kapta a kis púpost, aztán ő a fára dobta a thilljét, amiért be is kellet másznia a strand szélébe.

Közben megkérdeztem, hogy dobhatnék e párat oda, ahová eddig dobált?

Úgyis mindjárt vége a ribilliónak, hiszen már nem látszott a napkorong az égen.

Mondta, hogy persze, csak nyugodtan.

Olyan jó 10-15 méterrel túl tudtam dobni, azt a távot, amit ő a hetes thrillel elért és az egyik pöcögtető mozdulat, pendülős kapásban állt meg, amit egy jó húzás követett.

Gyönyörű balin szedte le, az ezüst – fehér pencilt.

Aznap egyébként egy süllőig jutottam.

Sajnos egy vidra beúszott a pályára. De a pecának nem a vidra, hanem egy tüskés jószág vetette véget.

Hívott a feleségem, hogy egy bazi sün van a kertben. A kutyák megkattantak. Az egyiket bezárta az ólba, a másikat az előszobába, a harmadikat a konyhába, de folyamatosan üvöltenek.

Azonnal menjek! ( Azonnal baszki. Tök sötétben, a vadak földjén keresztül, negyven percre Veszprémtől. Dehát a nők ilyenek. )

Igazából amúgy is lassan mennem kellett volna, pedig végre elment a vidra és jó süllők váltották, csakhogy akkor éppen éjjel jött haza a fiam és mennem kellett érte a vasútra. Fél egyre.

Baszom egy sün volt.

Máig nem tudom, hol és hogyan fért be a kapu mellett?

Vicces volt amúgy, mert a süllőt első dobásra fogtam a 7,5-es waveminnow-val. Egy faszi volt kint a kisfiával és oda jött megkérdezni, hogy mivel sikerült?

Közben hátraugrott egy métert és annyit mondott, ja elnézést.

Először nem tudtam mire véljem a dolgot?

Aztán rájöttem, hogy a pesti Iron Maiden koncerten vásárolt zenekaros pulóver van rajtam, a hátán Eddievel. 😀 😀 😀

A faszikán nem tudom mit gondolhatott hirtelen?

Volt még a csónakos pecák mellett, egy igen emlékezetes parti balinfogásom is, amikor még nem kaptam meg a javított motort.

Van egy hely, ahol a nyári időszakban szinte mindig van egy balin, ezért az ott fogott őnöket, csak sarki balinnak hívom.

A bozóton keresztül kell lemászni és ha 2-3 dobás nem adja ki a halat, akkor el kell felejteni a helyet.

Fogtam itt már fényes délben is jó halat anno, az ezüst utazó prototípusával.

Ezen a hajnalon is ott volt a sarki jószág, de mutatta magát egy távolabb is, így repült a sinking pencil.

Már majdnem kitekertem a csalit, amikor eldurrant a sarki jószág is.

Ezek a halak általában, ha nem is darabosak, de sötétebb tónusú, ún. hínárlakó egyedek.

A mélyebb víz irányából szorítják ki a küszt a sekélybe, neki a partnak, fél méteres pontossággal.

Ahogy beszedték a vámot, azzal a lendülettel, fordulnak is vissza.

Ilyenkor nincs idő vacakolni, csalit cserélni, dobni kell.

Biztos fura, hogy a 20 centis vízben, egy süllyedő wobblerrel vertem át, ezt a pazar halat.

De ennek a wobblernek van az a tulajdonsága, hogy ha nem trükközök vele, csak húzom, akkor egész sekély pályákon is el tudom vezetni.

Brutális kapással verte le, ez az igazán pazar balin, a black metallic színű fahalat.

Futott is vissza vele a mély víz irányában, majd jó 50-70 centiméter magasan, repült vele jó két métert.

Egy halat fogtam azon a hajnalon, de egész életemben emlékezni fogok rá, az biztos!

Annyira szép hal volt, hogy volt pofám és több képet is készítettem.

Számtalan esetben húzott kis a szarból ez a wobbler és úgy érzem, hogy ebben az évben, koránt sincs vége a ténykedésének.

Van is még néhány, további történet a tarsolyomban, főszerepben a pencillel.

Még télen úgy voltam vele, hogy ezt a wobblert elég könnyű, kicsiszolni a centis balsából, így ezeket full kézzel fogom a jövőben készíteni, de egyre inkább rá kell jöjjek, hogy nem éri meg a kínlódást.

Ennek ellenére a marógépbe szánt mester darab mellett, egyet még elkészítettem kézzel, egy balatoni törzsvevőmnek, aki anno kinézte a lécen, hogy melyiket szeretné.

Az övé lett!

Zöld – fehér színben, ahogy kérte.

És működött, a középső medencében.

Aztán kiment az első negyven darab sorozat gyártott.

És hamar kiderült, hogy a folyót is tudja. Adta a Dunán, csónakból és partról is.

Ennek kifejezetten örültem, hisz a hasonló elven működő, de más orrkiképzésű és kisebb súlyú minijekret, az erős sodrás kidobja.

A pencil pedig a Dunát is tudja, olyan tempóban, ami a balinoknak is kell.

És ma kaptam három képet, a Kákafoki – holtágról.

Szóval sikerült alkotnom egy olyan wobblert, ami többféle módon vezetve, különböző pályákon, vizeken, víz tisztaságnál, körülmények között, igen jól adja a halat, aminek piszkosul örülök és a szerintem ennek a típusnak az ideje igazán, majd szeptember végén – októberben jön el.

És, hogy miért ez a bejegyzés címe?

Még májusban olvastam egy posztban egy horgásztól, élete második, balatoni, csónakos pecája után, hogy: Meg van az ÉV balatoni balincsalija!

Akkor jót mosolyogtam az egészen és természetesen nem leszólva a japán, gyári wobblereket – amik amúgy bizbasz pisztrángokra, kis hegyi patakokra készülnek, a balinokhoz mérten szerintem gyenge kulcskarikákkal és horgokkal – azért ez a kijelentés elég erősnek hatott.

Én pár ezer balatoni hajnallal, nem tudom mennyi megfogott balatoni balinnal a hátam mögött sem merném kijelenteni, hogy megalkottam az év balatoni balincsaliját.

De azt bizton állíthatom, hogy az egyik legeredményesebbet igen!

Zoli barátom mondta, az augusztus elejei nyaralásuk alkalmával, hogy ő nem is dob most balinra, mert nem eszik meg a felszínit.

Buta csalikkal fogják a balint az ő pályáin is a déli oldalon. Csillogós kanál, pilker, blade és klasszikus szalámi villantó.

Akkor azt mondtam neki, hogy ez a jó ebben a sinking pencilben, hogy buta csaliként is húzható, a nagy ezüst fejrész és a szárnyai pedig csillognak a vízben.

És tetszik, vagy nem, idén nagyon sokszor ez kellett!