Már nem úgy! 😀 Tőlük inkább el. 😉

Ahogy a balinos írásban említettem, gyerekkoromban a pergetés nem tartozott az erősségeink közé, de ez nem azt jelenti, hogy soha nem fogtunk rablóhalat.

Életem első angolnáját a Wesselényi strandon fogtam zsebpecával totál véletlenül. Amikor húztam ki a cájgot, valamiért megállítottam a kövek között, a giliszta besüllyedt a kövek közé és amikor ki akartam venni, nem jött. 😀 Aztán addig rángattam, nógattam, míg az elakadt szerelék megelevenedett és ott feküdt előttem a fűben az első kígyótestű hal.

A bátyámmal először csak néztünk, hogy ezzel mit kezdjünk egyáltalán? Aztán vizet tettünk a gumicsónak tartó táskába és bele az angolnát. A csónakot így kénytelenek voltunk felfújt állapotban felcipelni az Öreghegyre és útközben bementünk Réti Gyuribához, aki kioktatott minket az angolnanyúzás mesterségével kapcsolatban.

Mivel édesanyám közölte, hogy az ő serpenyőjébe kígyó nem kerülhet, így maradt a nagyanyám, aki a nyári konyhában kisütötte nekünk paprikás lisztben az angolnaderekakat. Illetve csak sütötte volna, mert a feldarabolt bepanírozott angolnadarab megugrott a forró zsírban. Ő kifutott a kiskonyhából az “ez még él” felkiáltással, így nekünk kellett megsütnünk a felettébb ízletes halat. 😀

Később a “Négy méteres” partszakaszon, az egyik alkalommal nem evett a békéshal és kitaláltuk a bátyámmal a strandi “tapasztalaton” alapulva, hogy mi tudatosan angolnát akarunk fogni a kövek közül.

Erre egy elég gerinces teleszkópos pácát, egy grafit daiwa orsót, rajta 50-es monofilt használtunk. A szerelék befőttes gumival ütköztetett csukázó úszóból, süllőző horogból állt súlyozás nélkül. A csali taposott, belezett, vagy élő küsz volt.

A sekély vízben a kövek között nem tudtuk kisúlyozni az úszót, egyszerűen nem volt elég mély hozzá a víz. A módszerünk lényege az volt, hogy  csukázó dugó feküdt a felszínen és amikor az angolna elkezdte a kövek repedései közé belógatott csalit behúzni az úszó felállt, mi meg odavertünk egy nagyot és feszítettük a cájgot amennyire bírtuk. Volt hogy az angolna nyert, de volt hogy mi, sőt egy viharos estébe nyúló délután egyszer 5 angolnát is adott ezzel a módszerrel.

Amikor nem volt ilyen módon kapás, be szoktuk dobni ugyanezt a szereléket kicsit messzebbre a hínármezők mellé, természetesen nagyobb eresztékkel.

Az egyik ilyen alkalommal, ahogy bedobtam és letettem a botot, már állt is fel az úszó, mitöbb egyből merült is elfelé. Nem voltam rest és bevágtam. Egyből éreztem, hogy nem angolnával volt dolgom, így fogtam meg életem legelső balinját.

Sajnos ezekről a halakról a régi időkből nem rendelkezek semmilyen kép anyaggal.

Viszont a következő balinról igen. 😉

2007 augusztus elsején Laci barátom javaslatára munka után kinéztünk a “Négy méteresre” pergetni. Ekkor még nagyon koca szinten műveltem az egészet, inkább mólokon próbálkoztam, ezen a pályán max ősszel dobáltam csukára. De itt már kezdtem kapizsgálni, hogy nem csak ősszel lehet ragadozó halat fogni. 😀

És ugyanazon a kövön állva, ahol gyerek koromban megfogtam az első balinomat angolnázás közben, megfogtam az első pergetett balinomat is ezen apályán #csakathrillel. 😀

Anno nem cipeltem magammal még fényképezőgépet és ebből a halból bizony ebéd lett. A képet a feleségem készítette a nyitott ablakon keresztül. 😀

Megjegyezném hogy csóri balin bal oldali kopoltyúfedője gyakorlatilag le volt szakadva, így sanszosan manapság is hazavinném.

Egészen 2020 őszéig nem nagyon jártam gyerekkorom “szent helyén”. Ha mégis, akkor a sok kiülőstől nem lehetett pergetni, pedig süllőre, balinra nem is lenne rossz pálya.

Az előző év úgy alakult, hogy a fiam Pestre került egyetemre és a nagypályás nevelő edzője, Csababá megfűzte, hogy focizzon nála az Almádi felnőttben. Eleinte egy, aztán két, aztán a covid miatt heti négy edzésre is le tudott menni.

Meccsekre én vittem, amíg még beengedték a nézőket. Ha hazai pályán volt a meccs, akkor 1,5 órával a kezdés előtt ott kellett lennie. Első alkalommal még nem gondoltam pecára, inkább elmentem fagyizni, másodszor aztán úgy döntöttem, hogy lenézek a “Négy méteresre”, hisz úgy is a pálya előtt található.

Azon a hajnalon egyébként csukázni voltam kajakból, csak a csukáknak nem szólt senki. Egyet sikerült valahogy azért kiimádkoznom.

Szóval lenéztem a partra. Erős déli szelet mondott melegfronttal. Volt vagy negyven fok, olyan igazi nyári fülledt délután. A víz alig hullámzott és egyszer csak durr, majd durr és megint durr. Ott voltak előttem a balinok.

Igaz hogy a csukás dobozban lett volna talán olyan csali, amit el tudtam volna húzni a hínár felett, de az engedély a másik nadrágomban otthon figyelt, így maradt a motyó a csomagtartóban én meg szívtam a fogamat, hogy mekkora marha vagyok? 😀

Legközelebb aztán nem hibáztam! Egy bot, engedély, csipesz és egy minimál doboz csali jött velem szeptember 13.-án.

Azon a napon persze a balinok hol máshol dolgoztak volna, mint a bedobott szerelékek környékén, alatt, felett, mellett. 😀

Aztán elérkeztem ahhoz a kőhöz. A nád szinte teljesen benőtte mindkét oldalról és a feltámadó szél sem segített. Nagyon szűk helyen álltam, de a balin dolgozott a bal oldalon, így meg kellett hogy próbáljam. Vártam, hogy a szél csillapodjon, így a bal oldali nád pár másodpercre kiment a képből és dobtam.

Ha jól emlékszem, a harmadik “kivárós dobás” után pont azon agyaltam, hogy mekkora poén lenne itt újra balint fogni, amikor a hetes axeheadet ledurrantotta az első őn.

Nem hiszem, hogy meg tudnám fogalmazni, hogy milyen érzés volt halat fogni arról a kőről újra, ahol gyerekkoromban az első balinomat elejtettem, majd pergető pályafutásom elején a #csakathrillest.

Vigyorogtam, mint a tejbetök, megszabadítottam balinomat a szúrós falattól és útjára engedtem.

Tovább haladva már csak egy dobható beálló maradt, de nem adott halat. Mivel lassan mennem kellett a meccsre, így megnéztem még egy megdobható helyet, ahol korábban is voltak rablások.

Itt már jobban fújt a szél így a nyolcas white walker mellett döntöttem, hogy távot tudjak dobni. Ennek ellenére a második őn a parthoz egészen közel, közvetlen a nádas mellett bombázta le a csalimat.

Hazaértem!