És jött, de hogyan?

A tavaszi katasztrofális domiszezon után, a harcsázás is nehezen indult, ahogy azt az előző írásban már említettem.

Nekem 5 igazán jó napom volt, amiből a második kiemelkedett, hiszen életem halát sikerült lépre csalnom.

Most csak egy képet mutatnék róla, mert egy írás részének a csúcspontja, kiteljesedése lesz ennek, a számomra óriásnak az elejtése.

Ehhez az íráshoz még össze kel kaparjam a képanyagot és valószínűleg nem is fogom tudni majd egy seggel megírni, hiszen a témája a gyerekkortól a C&R-en át egészen addig fog tartani, hogy néhány éve miért is eszem több halat?

Szóval az április csúnyán visszahűlt. Az utolsó pecákon én már nem találtam a bajszosokkal az összhangot. A balinok idegesítettek és egyre több törpeharcsa rángatta a nadályokat.

Volt egy rohadék, ami ugyanolyan kapással vitte el az úszót, mint a nagy harcsa. A bevágás ereje miatt, majdnem sikerült mellre vennem. 😀

Az utolsó napokban mocskos mód visszahűlt az idő. Abban se voltam biztos, hogy bármilyen értelme van e egyáltalán nem hogy éjjel, hanem hajnalban lemenni?

Aztán győzött a menni akarás, az ösztön, hogy végre repülhetnek a saját építésű fahalaim.

Amikor a Nostorinál, mínusz két fokot mutatott az autó, megkérdőjeleztem a saját elmeállapotomat!

Egészen biztos, hogy nem vagyok normális, de meg akartam próbálni a harcsát wobblerrel.

Szerencsére az átmeneti kantáros gatya és a kabát mellett, forró teát is vittem magammal termoszban. Ha nem így teszek, bizonyosan meg is fagytam volna, vagy kiülök a kocsiba melegedni.

Ezen még így is elgondolkodtam. 😀

A hideg ellenére volt amúgy elvétve, néhány rablás a nádban. Harcsa és süllő is, csak éppen egyik sem a közelemben.

Zsolti barátom mondta, hogy ilyen hidegben nem csak beléd, hanem a bajszosokba is belefagyott a szar. 😀

A kedvenc öblömben ért a hajnal. Gyanús volt már, hogy ha bajszos nem is, de fogatlan útonállók vannak a pályán.

Nemsokára be is bizonyosodott, de az elsőt még a harcsás motyóval fogtam.

Abban a pillanatban le is mondtam a harcsákról. Süllőre pedig szerintem nulla esélyem volt.

Lassan kihevertem a előző két óra alatt elszenvedett fagyási sérüléseket is. 😀

És magamhoz vettem a kis finezzét. Kapocsba pedig az előző nap végén a forgatóról leszedett metallic család tagja, az SFC metallic színű, mini humpback fatshad került.

Nem is eredmény nélkül és érdemtelenül, hiszen az első két balint ez a szín adta. Végre balinok ütötték a wobblert, a hosszú ínséges időszak után.

Ez a kitartós kép, háttérben a nappal, elég ramatyra sikeredett. 😀

Persze május elsején, akkor már három fokban, nekem megjelent a gondolat a fejemben, hogy csak meg kellene próbálni felszínivel is. Erre erősített rá, egy dunai vevőm, aki az ötös axeheaddel pár perccel előtte kicsapott egyet.

Mivel ebben a csónakban van elég hely és nem kell 250 méterről cipelni a motyót, több fordulóval, így idén sokat akarok casting cuccal horgászni. Egy kis változatosság a megszokotthoz képest.

Mivel nem kellett nagyot dobni, erre a helyzetre a casting cucc teljes mértékben megfelelt, így a tavalyi május elsején első dobásra balint adó, white ghost frog színű, hetes axehead került a kapocsba.

Tudom hihetetlennek tűnik, de a sekély, tiszta vízben, az első dobás után, nem kellet sokat ütni bele, hogy kiszaltózzon vele a balin. 😀

Ennek a napnak úgy indultam neki, hogy ha fogok két balint wobblerrel, én már boldog leszek. Alig léptük át a napkeltét és a dolgot nem hogy teljesítettem, de bőven túl is szárnyaltam.

Ezen a pályán volt még egy burvány, a topwater fahal alatt, de aztán annyiban maradtunk, így elindultam keresgélni.

Kereken három üres órát követően, egy kis nádas mellett, arra lettem figyelmes, hogy néhány kishal megrebbent. Tipikusan az a helyzet, amikor egy balin, beúszik a kishalak közé.

Egyértelmű volt a black metallic színű mini fatshad választásként. És abban a sekély vízben, azt is tudtam, hogy a felfelé tartott bottal, agresszív, jiges mozdulatokkal fogom vezetni, a kis fahalat.

És hogy bejött e?

De be ám!

Első dobás, kapás, akasztás, leakadt.

Második dobás, üti, bevágok, nem akad, majd újra nekiugrik, de megint nem akad, aztán zsinórban 5 fogatlan jószágot szedtem le, a sekély vízben, a jiges módszerrel.

Állandóan kérdezgetnek az emberek, hogy szonárt használok e?

Nyilván a balinhoz nem kell szonár, de ha a képernyőt bambultam volna a vízen, azt a minimális spriccelést nem vettem volna észre, ami a kapásokhoz, fogásokhoz vezetett.

Egyébként se sokan vették volna észre ez a minimális, halra utaló jelet.

Aztán még egy pályán találtam, még nem ívó, de gyülekező küsz csapatot, amivel meg is volt a tervem a következő napra. Be is jött.

De ez már egy másik történet. 😉