SteveOlureS

Amikor a 2000-es évek elején újra kezdtem a horgászatot, a gyerekkori felszerelések mellé először egy féder botot vettem. És bár a Döme filmek hatására kezdtem neki a dolognak, a botok nem by Döme féderek voltak, csak sima spro prion botok, nyeletőfékes orsóval.

Illetve először csak egy benga 390-esem volt, aztán vettem egy 360-ast is. De még a kettő között a Walter filmek hatása alatt beszereztem az első meccsbotomat, majd később még egyet.

Valami akciós szettek voltak és kurvafaszák!

Shimano szett volt mindkettő.

Könnyű, jól kezelhető, parafa nyeles szerkezetetek. Sokat használtam ezt a párost, akkor még főleg tavaszi – nyári pecákra. Elsősorban bodorkára, beeső pontyokkal, meg dévérkeszegre.

Abban az időben mén nem is hallottam a téli kikötői meccsbotos pecákról.

Aztán persze beütött a pergetés és egyre kevesebbet horgásztam békés halra. Majd jött a teszthorgász lehetőség, ami ugye full a pergetésről szólt.

Sokan azt gondolják, hogy egy teszthorgász ingyen kap mindent, sőt még fizetnek is azért, amit csinál, pedig itthon ez kurvára nem így van. 😀

Még a legelején kaptam egy 100.000 forintos keretet, ami kb. lófaszra sem volt elég. Ha jól emlékszem 1-2 botot, 2-3 orsót, zsinórt, némi ruhát, egy táskát és csalikat hoztam el, úgy, hogy még tettem mellé vagy 50.000 pénzt a zsebemből.

Persze a kereten felül, kedvezménnyel vásárolhattam, de ez a cucc még elindulni is kevés volt.

Ha komolyan akartam csinálni – márpedig én komolyan akartam – kellett, hogy vegyek még motyókat, hiszen mennyire szarul néz ki, hogy egy savage gear – okuma teszthorgász, daiwa bottal dobál! 😀

Mivel akkoriban ment a házfelújítás, így nem volt fölös zsetonom, így elkezdtem szépen lassan eladni a kevésbé, vagy egyáltalán nem használt cuccaimat, hogy bele tudjam forgatni a buliba. Így esett el a két mecsbotom is…

Persze amilyen jól teljesítettem, már a következő évben háromszorosa lett a keretem és amíg ott voltam, végig a legmagasabb fokozatba tartoztam, így aztán lekértem idővel egy okuma mecsbotot.

Keszegezni.

Hiszen közben tag lettem egy olyan kikötőben (sajnos már a múlt az a hely), ahol télen nagyon jókat lehetett úszós cuccal pecázni, gyűjtőnevén csak télikeszegnek hívott, bodorkára, vörösszárnyú és karikakeszegre.

Nem rossz pálca, azóta is azt használom, de kicsit rövid és emlékeim szerint azok a shimanók sokkal jobbak voltak.

Még november végén, egyik nap eldöntöttem, hogy én másnap megpróbálom a téli keszeget, az egyetlen pályán, mit pályán, lyukban, ahol még a környéken lehet.

Meg voltak az első éjszakai fagyok, csak beálltak már, gondoltam.

Erre ráerősített Dave cimborám azzal, hogy előző nap járt a pályán pergetve és a küsz mellett kisebb keszegeket is látott forogni, illetve a jiggel érezte a jelenlétüket.

Elmondása szerint a víz viszont fosbarna a kikötőben, ami ilyenkor már kristály tiszta szokott lenni. Egyedül dobta a helyet és az öregek se szálltak még be a buliba.

Nosza elő a cuccal. Készítettem gyorsan két szereléket fellétrázva, előszedtem a haltartó hálót, botot – orsót összeraktam és előkerült a télikeszeg pecák elmaradhatatlan kelléke, a diszperzites vödör is. 😀

No nem azért, mert ebbe tenném a halakat, arra ott a haltartó, de hazafelé jól el vannak benne, miután egyesével legyaptam mindet, ahogy a szabálykönyv előírja. Sokszor látni a helyi erőket ahogy a halakat a vödörbe gyűjtik, de a víz – hal aránya elég elkeserítő. Nem szeretem nézni sem, ahogy az őket éppen ellepő vízben fulldokolnak szerencsétlenek.

Másnap reggel volt egy jó két órás melóm, aztán bepakoltam, elővettem a thermoruhát és szépen , nyugodtan nekiindultam. Tipikusan az a nap volt, amikor érzi az ember, hogy jó lesz. Végül jó is lett! 😀

A kocsiban pendriveról szoktam zenét hallgatni, de pár hónapja kilehelte a lelkét. Mármint a pendrive és nem a kocsi. 😀

Úgyhogy egy ideje Petőfi rádióra csapatom. Esküszöm jól is esik néha lazább zenéket hallgatni és vannak néha igen meglepő dolgok, például délután kettőkor Vágtázó Halott Kémek.

Szóval nyomultam lefelé, amikor felcsendült egy régi Ákos nóta. Ákos az egyik előadó, akit ha meghallok azonnal lelövöm a rádiót. 😀

Nem a nyilatkozatai és a vélt vagy valós NER-es kapcsolatai miatt, hanem egyszerűen nem tudom a faszit elviselni. Hamis, nem stimmelnek a rímek, a prozódia, sokszor csúszkál az egész és az az érzésem van, hogy hallottam már ezerszer.

Az egyik magyar kultikus hardcore énekes és koncert szervező mondta egyszer egy interjúban, hogy Ákos egy jó dolgot csinált pályafutása során, a Bonanza Banzait, de az is Depeche Mode kópia volt. 😀

Csendben folytattam az utamat, amikor az egyik kanyarban sziréna, majd később alatta egy rendőrautó tűnt fel a láthatáron.

Tipikus Horváth Feri. 😀

Megint kellett, hogy történjen vele valami.

Közelítve láttam, hogy szerencsére nem baleset, nem is autós üldözés, sőt még csak szondáztatni sem akarnak, viszont a szembe sávban keresztben álltak az úton.

Még közelebb érve vicces jelenet bontakozott ki előttem, ugyanis a közeli kis település előtt pár kilométerrel, karámban, szabad ég alatt tartott mangalicák valahogy kitörtek a kerítésen és éppen az úttest mellett keresgéltek, vagy éppen az út közepén bóklásztak, illetve egy részük már át is jutott a szemközti oldalon található erdő szélére. 😀

Nem tudom sikerült e valahogy befogni a malacokat, de ha nem akkor tavasszal szép kis hibridekre lehet majd vadászni a környéken. 🙂

Amikor leértem konstatáltam, hogy üres a pálya. Nem csak azon az egy helyen, ahol eredményesen lehet úszózni, hanem az egész kikötőben nem horgászott senki.

Enyém a Világ! 😀

Viszont a víz az tényleg fosbarna volt…

Sokat gondolkodtam rajta, hogy mitől lehet? Arra jutottam, hogy az elpusztult alga lerakódhatott az iszapba és az érkező nagy mennyiségű fehérhal felkeverte. Csak ez lehet.

Kellett fél óra, mire meg lett a mélység és megérkeztek az első maszatolós kapások. Az első három bevágás nagyon nem ült, így először a kapásban sem voltam biztos, hiszen az oldal szél elég nagy hasat képezett a zsinórnak és olyan lassan ment le az úszó, hogy arra is gondoltam, nem e emiatt van?

Aztán az egyik alkalommal a széllel – áramlattal ellenkező irányban indult el az úszó és ez a hal meg is akadt. Egy vörösszárnyú keszeg volt, az egyetlen azon a napon.

Szépen lassan beindult a biznisz. Nem nagyok, de jövögettek, de sok volt a rontott kapás. Talán ha harmada jött ki a halaknak, mígnem egy kicsit rövidre sikerült dobás után, végre rendesen elhúzta valami az antennát. Egy szép karika volt.

Innentől direkt arra a helyre dobtam és ha kivártam amíg az úszó oldalazva besétál a felszín alá és ott is marad legalább 2 másodpercig, akkor olyan 90%-ban akadtak a halak.

Kb 2,5 órát horgásztam, amiből egy jó óra volt az intenzívebb, az utolsó órában egyre ritkultak a jelentkezők, mígnem teljesen meg is álltak.

Valószínűleg odébb állt a csapat, ebben a kikötőben a többi helyen meg nagyot kellene dobni. Igazából ahhoz pikkerbot kellene, mert én a 30 méterre eldobott úszót már nem igen látom meg. 😀

Mindegy is volt, mert amiért mentem megkaptam. Szép bodorkák és karikák is jöttek.

Az a jó ebben a pecában, hogy még kevesebb cucc kell hozzá, mint a pergetéshez. Két szerelék létrán, két tartalék úszó, horgok, ólmok, előkezsinór, olló, egy marék kukorica, meg egy horogkiszedő, de azt minden évben elhagyom, így most sem volt nálam. 😀

Meg persze egy termosz meleg tea.

Hazafelé nagyon csend volt az autóban. Nem szólt a rádió, így bekapcsoltam.

Nem fogjátok elhinni, hogy mi szólt?

Igen. Ákos. Így újra csendre intettem. 😀

Imádom másnap, hidegen, krumplisalátával is. 😉

Van egy nagyon jó dunai vevőm, Zsolt. Egyszer olyan hangvételű választ, vagy kérdést írt nekem még a “kapcsolatunk” elején, hogy balga módon “lesrácoztam”. Azt hittem valami fiatal kölyök, aztán kiderült, hogy nagyon nem. 😀

Egy ideig éreztem is némi sértődöttséget az emailjeiben, hiszen az alásírásához mindig hozzátette, “a srác”.

Azóta kiderült, hogy régi, hűséges olvasóm, sőt az idős édesapjának is rendszeresen mutogatja a képeimet és felolvassa az írásaimat, ami igen csak megtisztelő. És bár az édesapja, már nem horgászik, én kívánom neki, hogy még nagyon sokáig hallgathassa a Zsolt által felolvasott bejegyzéseimet.

“Én például édesapámnak is olvasom a történeteidet és mutogatom a képeket mostanában. Nosztalgiázunk a 80-as évek szemesi nyaralásokról, pecákról a móló meleg vörös köveiről stb…”

Azt gondolom, ha Zsolt már idáig eljutott az olvasásban, tűkön ülhet, hogy miért is ez a cím?

De majd az is kiderül nem sokára. 😉

Még november elején történt. Négy napja, hogy nem horgásztam. A csónakos pecának nem igazán láttam értelmét, hetek óta nem volt nálunk hal a nádban és ebben az évben a tavalyival ellentétben Esztikéhez sem állt ki a balin. Persze messzebb lehetett volna halat keresni, de valahogy nem kívánta a testem – lelkem a hideg, szeles időben a csónakázást.

Azért a csónak kimerésével kezdtem, majd buzerapecával folytattam. Egész szépen jöttek a csíkos lovagok, de közel sincs annyi ősszel a kikötőben, a stég alatt és körül, nádtorzsák között, csónakok alatt, mint a régi időkben.

Idén nagyon kevés volt a hínár bent is a nád pedig sajnos pusztul a stég mögött is. 😦 Régen szinte rásimult a stégre, most van egy fél méter közte és a haldokló nád között. A csónakok alá pedig egyre kevésbé állnak be a csapók, azok is inkább kisebbek.

Sokszor kockáztatni kell a beakadás lehetőségét, egy – egy nagyobb, csíkos punkért és néhány beszakadás után általában fel is adja az ember. A méret sem a régi. Örülni kell a teljes hosszban 20 centi körüli – feletti daraboknak is.

Aznap azért elég sokan voltak jelen a pályán, de mivel zöme kicsi volt, így a nagyobb csalira váltás után, hagytam is helyet.

Igazából két parti pálya van, ami balint tart ebben az időszakban, én a “darabszám peca” helyszínét választottam, azon a napon és végül nem bántam meg.

Közel sem jött annyi és nem volt könnyű peca, de aztán megtaláltam azokat a halakat, amik enni akartak és rájöttem a trükkre is.

Sokat tisztult a víz, kevesebb lett a kishal is a kövön kívül és gyakorlatilag kétszer 5 négyzetméteren jött az összes kapás.

A nyerő csali megint a kis púpos volt. A fekete nem adta a halat bármennyire akartam, viszont a baby blue és az ayu színek mellett, egy legelsők között készült, igazi ősdarab, egy selejtesnek kikiáltott, white metallic színű működött talán a legjobban. Persze ehhez az is kellett, hogy a már javított ayu színűt felküldjem a kő előtti tereptárgyra és kitörjön a terelője. 😀

A fehérrel ütöttem a nap halát is, ami sajnos végül lelépett. 😦

Ahogy fentebb írtam kétszer öt négyzetméteren jöttek a balinok, de ehhez egy teljes órát vártam a szélben. Amikor mentem ki a helyre, egy ismerős pont jött szembe. Csak leugrott megnézni, hogy mi a pálya? De totál kuss volt az erős szélben.

Sok esetben ilyenkor fogtam volna magam és sarkon fordulok, de minden előrejelzés szerint meg kellett álljon a szél, tisztuló égbolt, erősödő napsütés mellett.

Abban az egy órában gyakorlatilag le – fel sétáltam a pályán, jeleket keresve, aztán ahogy enyhült a szél meg is jöttek az első balin gyanús burványok, így szálltak is az első dobások a víz felé.

Dobtam, csak dobtam. Összevissza trükköztem, de a kapások sokáig elkerültek, míg nem a véletlen folytán meg lett a trükk. 😉

Volt egy kisebb gubancom és emiatt kicsit a szokásosnál is tovább süllyedt a spoton a kis púpos és amikor újra beleütöttem, valaki gorombán rúgott egyet a mélyből.

Ő(n) volt az a valaki. Igazán pazar darab!

A következő három dobás három kapást és két halat hozott. Itt már tudatosan 5-6 másodpercet süllyesztettem a kis wobblert és nem oldalra, hanem felfelé ütöttem bele. Mintha felfelé menekülne a zsákmány a balin elől.

Bejött! A nap összes balinját ez a trükk verte át.

Ezen a helyen nagy lett a csend, elmaradtak a kapások, de rövid keresés után meg lett a másik spot, ahol még több hal vadászott a fenék közeléből indítva a támadásait.

Legalább 10-12 akcióm volt ezen a helyen, de azért nem mindet sikerült halra váltani. Ha a felfelé ütött wobblerre nyúltak rá a fogatlanok, azok szinte kivétel nélkül meg is akadtak, de ha a lassan süllyedő csalit gázolták el, annak talán a felét sikerült halra váltanom.

Persze panaszkodni így sem volt okom, hiszen nagyon régen volt olyan november, amikor ennyi balint lehetett fogni a környéken. Ha jól emlékszem ezen a napon12 darab volt végül kézben.

A nap hala ez a bödönszájú balin lett, hatalmas “szárnyakkal”.

De ahogy fentebb említettem volt horgon nagyobb is.

Már a kapása mindent elsöprő volt.

A féket is tépte rendesen.

Aztán elhatározta, hogy mindenképpen be fog menni a kövezés előtti tereptárgy alá, én meg persze mindenképpen el akartam tántorítani ettől a tervétől. Már harmadszor fordítottam meg, amikor végre csökkenni látszott az ereje és közelített is felém, amikor megkönnyebbült a cucc.

Szerencsére a wobblert nem vitte el, csak a horog adta fel. 😦

Nyilván nem láttam a halat, így csak feltételezhetem, hogy az az egy horogág tartotta. Az erőltetés hatására kihajlott, aztán amikor enyhült a húzás ki is pattant.

Egyébként ez volt az utolsó akcióm aznap. Lehet hogy a vezért akasztottam meg és “vitte a magával” a többieket is. Nem az első ilyen eset lenne pályafutásom alatt.

Itt már szinte tükör sima volt a víz és ezerrel sütött a nap is, még a kabát is lekívánkozott rólam.

Érdekes egyébként, hogy nem egyszer az érkező szél és a hullámzás hozta meg a balinokat ezen a pályán, aznap meg éppen a szélcsend. Ki tudja mitől függhet ez?

Én biztosan nem.

Ahogy írtam leálltak a halak teljesen, de mivel egész napra pecát terveztem, így átmentem a kősüllős helyre.

Na ott olyan áramlás fogadott, hogy a 12 grammot is necces volt letenni. A pontyot azért húzták, de kövesből csak kisebb jutott.

A helyi erők nem egyszer akadtak össze, annyira vitte az etető kosarakat is a víz, így a mellettem 20 méterrel horgászó házaspár férfi tagja, egyszer csak közölte a nejével:

Legközelebb jobbra fogok dobni. Az a srác úgyis csak ott izél.

A srác ezen a napon én voltam és 1,5 óra próbálkozás után feladtam aznapra az izélést. 😀

Két napra rá, aztán a vevőm, akivel legutóbb jót beszélgettünk kövesezés közben, írt, hogy újra lejön, ha esetleg arra járnék. Én meg miért ne jártam volna arra? 😀

Aznap se volt könnyű, de végül, ha fogas nem is, két kövér kősüllő csak kerül majd a karácsonyi asztalra.

A nagyobb az már igen komoly jószág volt.

A kisebb csak 28-as volt faroktőig. Egy ugyanakkorát még az elején visszatettem, de mivel éreztem, hogy sok lehetőség már nem lesz idén, ezért végül a nagy mellé tettem a másik hasonszőrűt.

Azóta kétszer voltam a kősüllős pályán, de az éjszakai fagyokkal a pontyok mellett, azok is eltűntek. Ahogy pár napra rá a balinok is. De az már egy másik történet…

Júliusban nem sokat pecáztam. Egyrészt irtózatos meleg volt, másrészt a küszívásoknak nagyjából vége szakadt, a halak pedig szinte teljesen eltűntek. Kilométereket lehetett anélkül motorozni, hogy egy árva balinrablást látott volna az ember.

A parti pályák is elcsendesedtek.

Volt olyan vevőm, aki azt mondta, hogy idén több süllőt fogott partról a küszívásos időszakban, mint balint.

Egyszerűen nem tudni miért, de a fogatlanok még a legdurvább ívásokon se váltották fel hajnalban a fogasokat.

Amúgy is ment az Olimpia, amit ilyenkor fanatikusan nézek, kiemelten persze azokat a számokat, ahol hazánk lányai és fiai is versenyeznek, meg amúgy is megint szarakodott a rendszer.

Azért július végére annyira összeszedtem magam, hogy a születésnapomon és előtte egy nappal is a vízen kezdhessem a hajnalt.

És ha már mentem, akkor csónakkal. Azért is! 😀

13 nap után horgásztam újra. Megint egy településsel 4 kövezéssel és 1 mólóval odébb sikerült csak néhány éhes hallat találnom.

Sötétben üres volt minden pálya. A képen látható gyönyörű, fekete süllőt, egy kövezés mögötti kanyarban kaptam el, full napfényben, hét után, zavaros vízben.

Én nagyon örültem neki, ő valószínűleg kevésbé, mert meghívtam magamhoz ebédre. 😀

Aztán jött egy standard balin a twitchelve húzott púposra. Ő látott hal volt.

Majd a végén, egy már nem annyira meglepetés csuka, hiszen ez a kis wobbler a tarka gúnyásoknak is nagy kedvence. Egyszerűen tényleg teli találat lett ez kis wobbler, csak szeretném valamivel jobban a készítését is. 😀

Mindhárom hal az a teljesben ötvenes kategória volt és ugyanazzal, a többszörösen felújított, black metallic színű humpbackel csíptem el mindegyiket.

Visszafelé aztán majdnem meglett a felszínis halam.

Egy nádöböl mellett horgászott egy csónakos, aki mondta, hogy az öbölben többször is rabolt egy csuka.

Én mondtam neki, hogy szerintem balin lesz az a csuka és vártam egy kicsit.

A balin, valóban mutatta magát egyszer. Tavaly ugyanebben az öbölben fogtam egy brutális, közel hetvenes bentlakót a kilences walk the froggal.

Sajnos az a wobbler éppen nem volt nálam, mert a prototípusokat nyugdíjaztam, az első “sorozat gyártott” darabok meg éppen folyamatban voltak. Mivel a nádi balinok szokták szeretni a nagyobb falatokat, így a wave the dog került a kapocsba.

Már az első dobás annyira jól sikerült, hogy alig indítottam el a felszíni ketyerét, talán két méterre a fahaltól jobbra elkezdett púposodni a víz.

Majd olyan tolóhullámmal ütötte el oldalról a megállított fahalat, hogy a f@szom is remegett, de persze hogy nem akadt meg. 😦

Ezek a benga nádi jószágok elég okosak, így vártam egy kicsit és újat dobtam, majd a következő dobás előtt wobblert cseréltem.

Bejött a trükk, mert az öböl közepén olyan rablás kíséretében vitte víz alá az ezüst utazót, mintha malacot b@sztak volna a vízbe, de sajnos a wobbler hal nélkül jött fel a víz színére.

Nem sikerült átvernem az öreget…

A születésnapomon aztán még haltalanabb volt minden. Egy fekete süllőt fogtam, szinte centire ugyanott ahol az előző napon, csak most tudatosan ott kezdtem a pecát.

Még sötétben jött, de egyedül volt, vagy csak nekem nem sikerült a többieket kapásra bírnom. Egy pink killer színű, 7,5-es wave minnow lett a végzete.

Nem volt szívem még egy fekete süllőt eltenni, így elengedtem.

Kurvára üres volt minden, annyira jól sem voltam, de visszafelé azért megpróbáltam az előző napi öblöt.

Elsőre telibe dobtam egy belógó száraz nádszálat, így menni kellett a wobblerért. Na mondom ennek a pályának is lőttek, irány haza, de abban a pillanatban az öböl bejáratánál, egy különálló nádbaba mellett, ahol tavaly a bengát fogtam, egy rövid kishalfocis jelenet bontakozott ki.

Az első dobást sikerült elcsesznem. Telibe dobtam a nádbabát, de szerencsére sikerült róla lerántanom az ezüst utazót. A második dobás már halért ment. Le is bombázta rendesen. Én meg húztam le a nádról, aztán engedtem kicsit had menjen. Bele is úszott valamibe az öböl közepén.

Gyorsan rámentem motorral. Éreztem, hogy meg van a hal. És amikor megláttam, nem akartam hinni a szememnek. Egy negyveneske balin volt a horgon. Na mondom öcsém, te nem akarsz nekem kijönni és én állat ahelyett, hogy lenyúltam volna érte, hogy kiszedjem, ráemeltem a bottal.

A kis finezze ebben a pillanatban negatívba hajlott és eldurrant a blank.

A negyvenedik születésnapom után, a negyvennyolcadikon is balinnal törtem el a kedvenc botomat, de legalább azért a halért “megérte”. Ezért nagyon nem…

Lenyúltam a halért. Egy zsinórköteg lógott a horgon, rajta egy kagylótelep. Nem csoda, hogy nem engedett!

A következő napok egyre szarabbul teltek. Már akármit csináltam, ha csak egy helyben ültem, akkor is szar volt a vérnyomásom.

Aztán egyik este, ahogy mostam volna az ánuszt és környékét, akkor jöttem rá, hogy mi a gond megint.

Újfent aranyérmes lettem, csak kicsit másként mint az olimpikonok. 😀

A legjobb az volt, hogy pár napra rá jött egy kőműves brigád, hogy új kerítést varázsoljanak a járda és az udvarunk közé, így be kellett cipelnem az új kerítés elemeket.

Meg aztán volt egy, még az építkezésből maradt törmelék kupac az udvarban, amit fel kellett csákánnyal lazítani, majd kitalicskázni a kerítéshez, hogy azt is eltüntessék.

Úgy volt, hogy a fiam megoldja. 😀

Amikor a házat újítottuk fel, még kicsi volt, úgyhogy komolyan nem tudott segíteni a bontási munkákban. Néha átjött anyóstól és hordta ki a konténerbe a téglákat. De kb. játéknak vette az egészet, hiszen minden tégla után ő is beugrott a konténerbe. 😀

Azóta felnőtt ugyan, de nem igazán kellett földmunkákat csinálni az udvarban. Amit kellett, azt megoldottam én.

Délelőtt persze elment kondizni azzal, hogy majd délután neki áll a melónak, ha már nem lesz ilyen meleg. 😀

Neki is állt a kupacnak a csákánnyal. De persze nem úgy, ahogy mondtam neki, a szélét megbontva, szépen, szisztematikusan, hanem bumm bele a közepébe és azt is szarul.

Aztán a lapáttal persze, hogy elakadt a törmelék kupacon kinőtt gazban.

5 perc után már fájt a dereka és közölte, hogy keressek valakit. Ő megfizeti. Csak ne neki kelljen. 😀 😀

7 perc múlva már mellette álltam, csákánnyal a kezemben a seggemből a kezelés hatására, már kevésbé kilógó aranyérrel. 😀

Közös erővel, de megoldottuk. Én csákányoztam, ketten lapátoltuk, ő talicskázott. A végén ő nézett kis szarabbul mint én. 😀

A kérdésemre,hogy – Mi a fasznak jártok konditerembe, ha nem azért hogy legyen konditok? – az volt a válasz: Azért járunk a kondizni, hogy jól nézzünk ki. 😀

Na én jól néztem ki a következő hetekben. Mert a már visszahúzódó cseresznyemagnyi aranyércsomó helyett az egész ánuszom olyan lett pár napon belül, mint a karfiol. 😀

Napokig nem volt jó se állni, se ülni, se feküdni, se járni. Egy szatyrot elvinni a bolt pénztárától az autóig kihívás volt.

Állva dolgoztam, de csak módjával, az aranyérpárna lett a legjobb cimborám. 😀

Ez a k@rva aranyér is olyan, mint a másik átok, a prosztata gyulladás. Néha jön, néha megy, de megoldást nem találtam még rá.

Az urulógus pár éve a proktologushoz küldött, a proktológus meg anno közölte, hogy menjek az urulógushoz, mert ami nekem igazán fáj, az szerinte a prosztatám. 😀 Persze éppen akkor az aranyerem nem volt aktív.

Azóta sem mentem vissza egyikhez sem…

Egyébként nyár óta sem jött teljesen rendben az aranyerem és most, hogy itt a tél, megint szarakodik a prosztatám is. Halmozom az élvezeteket! 😀

Régen, a horgászblogok fénykorában, minden peca után rögtön, vagy maximum másnap megírtam a történeseket. Persze, ha volt mit.

Sokszor ma is jobb lenne zsigerből, azonnal írni, csak idő és kedv sincs mindig hozzá. Anno a blog egyfajta naplóként is szolgát, ami ugye az eredeti funkciója, jelentése is lenne: webnapló.

Sokaknak segítettem vele, hol így, hol úgy. Amikor még teszthorgászként is üzemeltem az egyik kiállításon találkoztam két fazonnal, akik azt mondták, hogy ők abszolút a bejegyzéseim alapján kezdtek el adott halfajra horgászni, adott időszakokban. Teszem azt látták, hogy már indul a csuka, akkor ők is nekiálltak csukázni. Persze a Balatonon.

Én is sokszor visszanéztem az elmúlt évek történéseit és nem egyszer történt meg, hogy a korábbi évek pecáit “megismételve” voltam ugyanott eredményes.

Mostanában vegyesen írom a blogot, ez is egy nyári történet, a címe pedig nem véletlen deja vu, hiszen a blog, mint napló szerepét egy ideje átvevő facebook emlékeket nézve előfordul, hogy mostanság is eredményes vagyok. Így volt ezen a nyári napon is.

Sajnos van egy olyan rossz szokásom, hogy reggel nem csak a hullámmagasság és szél előrejelzést nézem meg a telefonon, hanem azokat a fránya facebook emlékeket is. És bizony van amikor egy – egy emlék eltántorít az aznapi eredeti tervemtől. Van hogy bejön, de van amikor nagy pofára esés lesz belőle. 😀

Azon a napon végül is halas lettem, sőt ugyanazon a kövön, ugyanaz a wobbler adta ki végül a halak egy részét, pedig esküszöm legutoljára tettem a kapocsba. 😀

Eleve süllőre szándékkal nem szoktam ennyire kicsi wobblerekkel dobni, de mivel nem akarta semmi beadni ezen a napon, annak ellenére, hogy voltak előttem rablások, végül kötélnek álltam és feltettem az SFC színű mini wave minnowt. Ez a fahal mindössze 5,5 centiméter hosszú és ezen a napon, ugyanazon a kövön egy éve szintén adta.

Nem fényképeztem a halak töredékét sem, mert már nagyon közelített a napkelte, ilyenkor minden dobás aranyat, illetve jelen esetben halat ér.

Napkelte előtt, az utolsó 10 percre tettem fel a kis szaggatott fóliás wobblert, amiből vagy 2 éve nem készítettem egy darabot sem, pedig már nem először mentett meg a haltalanságtól.

Hét süllőt egy még sötétben kapó balint és több, szintén még sötétben zabáló, szép csapót adott nekem ezen a hajnalon, ahogy egy évvel ezelőtt is történt.

Érdekes, hogy ezen a kövezésen, küszíváson tök sötétben is zabálnak a sügerek.

Az egyik süllőt meg is hívtam aznap ebédre. 😀

Aztán a napkelte elvitte a halakat és a hajnallal további balinok ezen a helyen nem akartak jönni, így a keresésükre indultam, de helyettük a napkeltében, a kövezés előtt zabáló sügérhordát találtam, amik ütötték – verték a kis púpost. Fogtam belőlük az alábbi méretben vagy 10 – 12 darabot.

A csapatot elég hamar szétziláltam, így keresgéltem még egy darabig, aztán mivel nem találtam halra utaló jelet sem, így megindultam a kikötő felé. Így találtam rá a hajnali pályán egy magányos balinra, ami Balatonra annyira nem jellemző módon furcsán viselkedve, tolóhullámokkal mutatta magát.

Végül az ezüst utazót bombázta le, hosszas próbálkozás és több csalicsere után.

Az ezüst utazó az én “whitewalkerem”, ha felszíni balinozásról van szó. 😀

Szinte sosem hagy cserben. Van egy horgász cimborám, aki amúgy egy két nappal ezelőtti történés miatt biztosan berágott rám. 😀

Nos ő egyszer azt mondta nekem, hogy az ezüst utazót, a hatos whitewalkert és az ayu színű, kis púpost hungarikummá kellene nyilvánítani. 😀

Nyilván ez a kijelentés azért barokkos túlzás volt a részéről és inkább a személyemnek szólt, de valóban nehéz ezzel a három wobblerrel mellé lőni balin témában.

Igaz volt olyan Balatonon is horgászó vevőm, aki azt mondta, hogy neki nem jött be a whitewalker. Érthetetlen! 😀

És pont a napokban írt egy másik vevőm, hogy szinte minden wobblerem telitalálat. A kérdésemre, hogy miért csak szinte? Az volt a válasz, hogy neki az ezüst utazó nem igazán jött be, mert összevissza kacsázik.

Erre írtam neki, hogy szerintem csak nem állt rá a keze. Tény, hogy teljesen más, mint egy hagyományos WTD, de ha valaki ráérez, akkor igazi fegyver tud lenni a fogatlanok levadászásban.

Július közepén egyébként már elkezdődött a keleti medencére kevésbé jellemző algásodás és ennek folyományaként a balinok szinte nullára eltűntek a környékről egészen október közepéig.

Nem gondoltam volna, hogy a két legjobb felszíni csalis hónapban szinte teljesen balin nélkül maradok majd. És nem csak én…

Nos Aszófő után, másnap a napkelte már a pályán ért.

Muszáj volt megnéznem az előző napi csoda után.

Egyedül voltam.

Csak a víz és én.

A kapások számának két dolog vetett véget azon a napon. Az egyik dolog az volt, hogy egy órán keresztül próbálgattam olyan csalikat is, amiket nem, vagy kevésbé akartak felvenni a balinok.

A dozert úgy éreztem, hogy abban a helyzetben túlveret. Kapásom se volt rá. A pac – manre volt két akcióm, az egyik meg is akadt, de lemaradt és bár minijerkkel fogtam egyet, túl lassan süllyedt és valahogy nem éreztem benne az erőt.

A másik dolog az volt, hogy 11 órakor rászóltam magamra:

Elég volt már, húzzál haza azonnal!

Száz százalékig biztos vagyok benne, hogy – ez a szerintem több száz fős banda – előző nap délben érkezett és akkora szerencsém volt, hogy az első két napon ott lehettem az orgiában, ahogy fentebb írtam, teljesen egyedül.

Az első dobásban két kapásom volt. Az első 20 dobásban volt vagy 15 akcióm és legalább 10 megfogott halam.

Volt hogy percekig csak álltam és nem akartam elhinni az egészet!

A kis humpback aratott. Persze számtalan wobblert fel tudnék sorolni, ami adta volna azon a napon a halat, de azért egy idő után kellett variálni a vezetési stílust és valahogy a fekete aznap sem akart úgy működni, ahogy szokott.

Fehérrel, sfcvel jött pár darab, az ayu és a baby blue aratott. Még jó hogy előző délután megrenováltam három sérült harcost.

Az átlag méret ugyan kisebb volt az előző napinál, de balatoni horgászrend szerinti méretet figyelembe véve, faroktőig 45 centiméteres hossz alatti balin talán ha kettő volt horgon és azok sem a húsz centiméteres kategória.

Első nap szerintem azért fogtam annyi bengát, mert azok voltak az érkező csapat elején.

Ez egy olyan peca volt ami nem hogy 10 évente adatik meg. Hanem, az eddigi pergető pályafutásom alatt – ami több mint 20 évre tekint vissza – ekkora zabálásban nekem még nem volt részem, pedig nem kevés időt öltem már bele ebbe a pergető horgászatnak nevezett “izébe”.

Az első órában majd hogy nem meg voltam sértődve, ha egy dobásban nem volt legalább kapás. Amikor nem ette megállítva, ette twitchelve, amikor úgy sem, akkor gyorsan húzva. A színeket azért kellett néha variálni és miután kiment egy motoros hajó, jó húsz percre csend lett.

Aztán bejött egy vitorlás, utána egy darabig a kikötő torkolat nem működött, csak a lehető legnagyobb dobások adtak halat a nyílt víz irányából.

Aztán egy véletlen folytán fogtam meg a két nap talán legnagyobb halát.

Volt egy fasza tripla burvány, beletwitcheltem a púpost és megnyekkent a fék, amit az előző halnál kicsit túl lazára állítottam. Van egy ilyen beidegződésem, hogy ha a kőhöz közel ér a balin kicsit engedek a féken, hogy ha hirtelen megugrana, tudjon menni és ne legyen gond.

Szóval rányúltam a fékcsillagra, hogy kicsit szigorítsak rajta, így a púpos kicsit tovább süllyedt a megszokottnál és így ütötte el a nagy fekete balin. Brutál fárasztás volt, amire előző nap 13 óra óta vártam. 😀

Sajnos a kép nem adja vissza a méretét, sőt a képek nem is igazán lettek jók, ugyanis a memóriakártya otthon maradt, így csak az 5 éves telefonommal lőttem a képeket.

Igazi benga volt. Nem tudtam tarkófogással kiszedni.

100 %, hogy közelítette a 70-et teljesben.

22 képet lőttem, amiből nem mind lett jó, mármint 22 különböző halról lőttem képet, de minimum 40-et fogtam és ha nem volt 60 akcióm akkor egy sem.

Ezek a jobb képek a teljesség igénye nélkül.

Elképesztő volt és ha nincs önkontrollom és nem szólok rá magamra, hogy húzzál már haza, őszintén szólva fogalmam sincs mennyi lett volna a vége?!

Igaz az utolsó 1,5 óra egyre lassult, de biztos vagyok benne, hogy lehetett volna még fogni, de….

De minek?

Van két cimborám, akik pár éve ütöttek bele ehhez hasonló adag halba, akkor azt mondtam nekik, hogy nem vagytok normálisak.

Hát ezen a napon én sem voltam normális, de egy közepes július és egy igen gyengének mondható augusztus és szeptember után egyszerűen nem tudtam megállni.

Vagyis meg tudtam, de talán kicsit túl lőttem a célon. Egy biztos, napokig a pálya közelébe se mentem, pedig cimborák fogdostak, ha nem is ilyen komoly mennyiségben.

Van olyan horgász barátom, aki teljes mértékben elítéli és elutasítja a darabszám pecákat. De van olyan is, aki egyszer azt kérdezte tőlem, hogy mitől jobb, ha valaki a hét 4 napján megbök összesen 40 halat, mint ha valaki egyszer megy le egy héten és akkor bök meg 40-et?

Hát a fene se tudja. Valahol mindkettőben van igazság, csak hajlamosak vagyunk a két szélsőség valamelyikéhez igazodni, pedig itt is, mint olyan sok mindenben talán a középút a legjobb megoldás, de erről a középútról aznap én is letértem.

Nyilván más helyett nem beszélhetek, csak a saját véleményemet írhatom le. Az pedig a következő lenne.

Szerintem kősüllő, csapósügér, vagy balin esetében egy – két ilyen, vagy hasonló peca egy évben bele kell hogy férjen. Bár kétlem, hogy egy éven belül beleütnék egy hasonló zabálásba, hisz ahogy fentebb is írtam, ilyenben nekem a büdös életben nem volt még részem.

Ha nyáron nagyon eszik a balin, akkor mindig variálni szoktam a felszíni wobblereket, hogy olyannal is fogjak, amit kevesebb halas szituációba kevésbé szednek le, így még közelébe sem jutottam soha az ezen a napon megfogott darabszámnak, igaz még az életben nem is volt előttem ennyi halból álló balincsapat, abban 1000%-ig biztos vagyok!

Ráadásul ebben a szituációban nem nagyon volt variálási lehetőségem, hisz a fekete felhőkben úszó, gyufaszál méretű ivadékhalakra leginkább a kis púpos hasonlít és az tudtam elhúzni megfelelő mélységben, a bevontatási technikák variálása mellett.

Lehet mondani, hogy gusztustalan, amit ezen a napon műveltem. A szégyen érzetet azonban lenyomta bennem a termelődő adrenalin és az endorfin elegye!

Ha valaki azt gondolja, hogy szégyenteljes, amit műveltem, azt is megértem teljes mértékben, de előbb kívánom neki és mindenkinek, hogy kerüljetek egyszer az életben ilyen helyzetbe, aztán döntsetek saját belátásotok szerint.

Én nem fogok senkit sem elítélni, az egészen biztos, azt hozzátéve, hogy itt nem átlag 20-25 centiméteres balinokról van szó.

Az teljesen más tészta lenne és értelmetlen!

– Aszófő?

– Igen.

– De ez egy horgászblog!

– Az.

– De aszófőn nem lehet horgászni.

– Valóban, de kedvelem ezeket kis Balaton – felvidéki falvakat.

– És, hogy jön ez ide?

– Egyrészt ez az én blogom, másrészt kirándulás után dobtam azért párat. 😉

– Na. Hogyhogy?

– Úgyhogy megkértem az asszonyt, hogy hazafelé álljunk meg egy helyen, én meg dobok párat, míg ő nézegetheti a vizet, a környezetet, meg persze engem, remélhetőleg halakkal. 😀

– És?

– Mit és? Bevittem 3 wobblert, egy érfogót, meg az engedélyt.

– És mi volt?

– Amikor kiértünk a helyre, nagy csend. Ennek ellenére második dobásra volt egy tolós kapásom, de sajnos elvitte a wobblert…

– Azt meg hogyan?

– Először azt hittem egy csuka leharapta, de sajnos nyitva volt a kapocs. Vagy izgalmamban nem zártam be rendesen, vagy a hal nyitotta ki valahogy. Sajnos előfordul, hogy hibázok.

– És utána?

– Utána nem hibáztam.

– Na ne szórakozz már velem! Mi volt utána?

– Nos, két wobblerem maradt.

– Mondom ne szórakozz!

– De tényleg. 😀 Na jó utána a baby blue színre jött egy negyveneske, kb. ötödik dobásra. Szóval úgy nézett ki megúszom a betlit.

– Maradt az az egy?

– Hát…

– Az előbb már kétszer mondtam, hogy ne szórakozz velem!

– Nos utána bejött egy csapat balin. Fényes délben a semmiből megelevenedett a víz. A következő órában kb. 15 fogatlant vertem át a 2 darab maradék csalimmal. Aztán a végén egy sem maradt…

– Elvitték azokat is?

– Nem. Ennyit azért nem hibázok. 😀 A baby blue színből egy jó hármas kitörte a terelőlapot. Aztán az AYU színűről egy másik letépte a hasi horgot, amit ugye még tudtam pótolni. De aztán az ötvenedik utolsó utáni dobásra feldobtam a kőre és kitört belőle a terelő lap.

A feleségem amúgy is mondta, hogy hagyjam már békén a halakat, fogtam eleget. Én meg csak mondtam, hogy te nem hiszed el, de ilyen peca egy évben, ha egyszer van, ugyanis a 15 halból 10 tudta a 2,5-3 kilót. Volt ami a becsobbanó süllyedő csalit gázolta el dobótávon, de ha nem, akkor 2 méteren belül agyonverte a kis twich wobblert. 10-15 métereket rohantak a wobblerrel bevágás után. Eszelős peca volt!

– Na és képek vannak?

– Vannak, de én csak egy halat fotóztam, az asszony meg olyan képeket készített, amiken látszik a fél Balaton, úgyhogy némileg kellett rajtuk módosítani. 😀

– Ezek tényleg jó halak!

– Azok ám. És képzeld másnap reggel visszamentem.

– És mi volt?

– Nagyon kíváncsi vagy. Talán majd megírom legközelebb. 😛

Sokan gondolják rólam, hogy nagyon egysíkú az érdeklődési köröm, pedig nem így van.

Nem feltétlen vagyok az a klasszikus férfiember, például totál nem érdekelnek a motorok, autók, műszaki kütyük.

Nem is értem hogy a bánatban dolgozhattam 21 évig informatikus – rendszergazdaként? 😀

A természet és ezen keresztül a horgászat már kis kölyök korom óta érdekel, nekem valami vadász – halász – madarásznak kellett volna lennem, az egészen biztos.

Szeretem emellett a sportokat. Főleg a csapatsportokat, atlétikát, de egy olimpián bármit megnézek, amiben magyarok szerepelnek. Gulyás Michelle öttusa aranyérmét, kicsit meg is könnyeztem.

Anno rajongtam az extrém és street sportokért, ugye innen a nicknév is.

Ezen felül imádom a zenét. Azon belül is elsősorban a gitárzenét. Hangulattól függően hallgatok szinte bármit az alternatív rocktól a death metálig.

Meló közben szívesen hallgatok zenei podcastokat, interjúkat is, főleg a régi időkből. Nincs az a videó például, amit ne láttam volna a CPG zenekarral kapcsolatban.

Egy régi, 80-as évek közepén létező, kultikus, magyar punk – hardcore zenekar neve, a címben szereplő Marina Revue.

Már az előző bejegyzéskor kavargott a fejemben, hogy bele lehetne e fűzni valahogy az írásba?

Mostanra érett meg a dolog, hiszen másnap visszamentem a Marina elé a Revübe, ami ugye szabad fordításban táncos – zenés mulatságot jelent, hogy esetlegesen táncot járhassak kedvenc fogatlanjaimmal.

Na nem valkűrt és nem is keringőt, hanem úgy hardcore – punkosan egy laza circle pitet. 😀

Egyszerűen kíváncsi voltam rá, hogy azok a halak valóban csak akkor értek oda a kő elé, amikor én, vagy már napkeltekor járták a táncukat az apró halak között.

És vajon az előző napi bödönszájú volt e a Revü sztárja, vagy van ott nála nagyobb – csillogóbb – látványosabb darab is?

Ennek megfelelően korábban keltem és egyből azt a pályát céloztam meg. Nem álltam meg sehol, nem köröztem a móló körül sem.

Amikor odaértem konstatáltam, hogy a táncrendet ugyan kifüggesztették, a kishalak már tömegesen várakoztak a kövezés előtt – mellett, de a fogatlanok még nem mutatták magukat hangos rablásaikkal.

Aztán a sarkon megrebbentek a szélhajtók. Mélyen beúszott közéjük a sorban első ezüst villám.

Hamar kapocsba került a baby blue színű kis púpos és pont a sarkon, ahol előző napon a legtöbb őnt sikerült lépre – azaz horogra csalnom, a semmiből eltörölte egy jó kettes jószág az apró fahalat.

Na meg is volnánk, gondolja az olvasó. Ez a köcsög megint rommá fogta magát! 😀

Nos elmondom nektek, hogy a következő három órában egy megveszekedett kapásom sem volt.

Kurvára nem akartak tegnap a fogatlanok részt venni abban a circle pitben, amit nem is csodálok.

Talán a hullámzás, talán a napsütés hiánya, vagy ugyanaz a 15 hal volt a pályán, mint előző nap és megunták a magát csábosan illegető wobblerem? A fene se tudja…

Persze ebben a három órában azért megindultam más helyek és halak után kutatva.

Az egyik parti pályán Balázs cimborám kiimádkozott még hajnalban öt darabot, de jó ideje nagy volt a kuss ott is.

Úgy döntöttem, hogy visszatérek a Revübe, hátha lesz még egy bátor jelentkező, hogy eljárjuk a táncunkat.

Mindent bevetettem.

Tényleg lementem kutyába. 😀

Már dobtam bladet, pörgős seggű bizbaszt is a különböző fahalak mellett, de nem adták magukat.

Az a nap volt, amikor rádobtam egy helyre, ahol a balinok járták a táncukat és onnantól kezdve elcsendesedtek.

Odébb álltam 20 méterrel újabb jeleket kémlelve, akkor újra ott mutatták magukat, ahonnan indultam, vagy pofátlanul pogóztak 5 méterrel a csónak mögött. 😀

A végén visszakerült a púpos, csak most ayu színben. És ott ahol az első dobásos halat leszedtem, a sarkon, ahol megannyi halat fogtam idén, olyat beleütött a jiggelős technikával vezetett, éppen süllyedő fahalba, mint amilyet egy hardcore – punk koncerten kaphat az ember a pofájába, ha részt vesz egy circle pitben.

Made my fucking day! 😀

Nem tudom ki hogy van vele, de nálam azok a pecák, ahol első dobásra halat ütök, majdnem 100 %-ban szarul sülnek el.

Ez után a hal után azonban volt egy érzésem, hogy ennek a napnak még nincs vége. Ha a Revü be is zárt aznapra, talán tartogat nekem még néhány csíkos punkot a stégünk környéke.

Kikötés után jöttek is sorban a csíkosok. Már sajnálom kicsit, de egyet sem fényképeztem, pedig jelentkeztek szép számmal és az átlagméret is csapta az előző napit.

Egyébként van még egy zenei vonatkozása a tegnapnak.

Még kikötés előtt, egyszer valamiért oldalra – hátra néztem és a képen látható “csoda” fogadott.

Nem vagyok egy templomos lovag, de ha van olyan, hogy Mennyország, akkor a kapuját valahogy így képzelem el.

A zenei vonatkozás pedig a jó öreg Zeppelintől a Stairway to Heaven!

A kikötőben miután a csíkosok lelkesedése a gumi bizbaszok irányában alább hagyott, behangoltam egy szép adag humpback shadet, bár ezzel a terelővel és formával szinte képtelenség hibázni. Nem sok darab volt, amin állítani kellett.

Aztán hívtam Balázst, hogy elmegyünk e kövesezni?

Erre ő: Már indultam volna, amikor megjelent egy hatalmas fekete boly a kő előtt. Brutál kishalrajt hozott a hullámzás, ami mögött balinok táncoltak, szóval ő egyenlőre nem megy sehova.

Szóval tegnap nem a Marina előtt volt a táncos – zenés mulatság és főként nem hajnalban.

Gyorsan be a kocsiba, irány a parti pálya, de már a végét járta a party. Nekem már csak egy hal jutott.

Na menjünk kövesezni!

Az az igazság, hogy nem a kedvencem a köveses pálya. Idén egyszer voltam.

Azon a napon délelőtt tudtam kimenni, atomszélben, brutális erejű áramlásban.

Nem fogott senki semmit és a szar is belém fagyott. Délutánra kisimult a víz, kisütött a nap, a hal zabált. Na addigra én már pont otthon voltam. 😀

Amúgy is szinte mindig tömeg van. Tegnap is az volt. Zabált a ponty. Ki kellett használni a viszonylag jó időben.

Bevallom azért vállaltam a tömeget és a viszontagságokat, mert imádom a kövest.

Nem csak kinézetre gyönyörű, hanem az íze is fantasztikus. Zamatos, húsos. Jobb, mint a fogas!

A cél a kvóta volt. Jól is indult, hiszen az első 5 dobás 5 halat adott. Egy szép faroktőig 32-est el is tettem közülük, volt 2 kicsi, meg 2 méretes, amiket visszatettem.

Aztán lassult a dolog, illetve nem csak lassult, mert volt, hogy kaptak.

Ha kaptak, akkor nekem jutottak a kicsik, Balázsnak meg a nagyok. 😁 Fogott egy faroktőig 37-est is. Az már igazán pazar hal volt.

Variáltam a bladeket, gumikat és volt is horgon még 4 jó halam, amiből az egyik egy igazi benga lehetett a húzása, fejrázásai alapján, de a 4 hal közül az ütött oda egyedül rendesen. A másik 3 csak ráette magát a felkínált csalira. Sajnos mind a 4 lemaradt. 😦

A srácok azt mondták, hogy túl agresszíven húztam a halakat. Simán lehet, hogy igazuk van. Nagyon régen nem horgásztam így. De amik rendesen akadtak, azok mind kijöttek az én technikámmal is.

Aztán a csörgős savage gumi, 7,5-es fejen csak adott egy 33-ast, így végül két pazar hallal indulhattam haza.

Igazán szép nap volt ez így. Három balinnal járhattam a táncom, majd kibuzeráltam vagy 30 darab csíkos punkot és még a mai, illetve a holnapi ebédemet is megfogtam a nagy vízből.

Ma nem mentem le. Tegnap úgy elfáradtam, hogy este nyolc után elájultam. 🙃🙂Viszont az óraátállítás és a korai lefekvés miatt, már reggel korán fent voltam.

Felcuccoltam a téli gumit a pincéből, kiszedtem a kannavirágokat, a gumókat lehordtam a pincébe a fagy elől, lenyírtam a füvet és még el is mosogattam, mielőtt elkészítettem volna a két kövest.

Próbálok minél kevesebb zsiradékkal dolgozni, így tepsiben sütöttem meg a halakat kukoricalisztbe panírozva, minimális olíva olaj és kókuszzsír segítségével, némi édes és hagyományos burgonyával. Amiket sóval, kakukkfűvel és némi rozmaringgal kezeltem.

Sajnos a kövesek farka kicsit megégett, mivel van egy idióta szomszédunk, akinek mániája 20 -30 fokban, fényes délben a melléképületben valami szemetet égetni és gyorsan fel kellett rohannom az emeletre bezárni az ablakokat. Így kicsit tovább grilleztem a halakat, mint kellett volna.

Az állatja van, hogy augusztusban 40 fokban is éget valamit a kályhában és az összes füst az udvarunkban áll meg.

Valami 80 év körüli bácsika, de bejutni nem lehet hozzá, mert egyszerűen baszik kijönni.

Akkor sem nyit ajtót, ha ráfekszek arra a kurva kapucsengőre.

Szóval a köves farkát sajnos nem kellett csipszként befalni, de azért jó volt így is egy kis tejfölös – kapros mártogatóssal, spenótlevéllel, citromlevet a halra csorgatva.

Legszívesebben megettem volna a másikat is. 😁

Idén úgy néz ki, hogy a kevés csuka után, még kevesebb balint tartogat a “hazai pálya”, így kilométereket kell motoroznom minden alkalommal a fogatlanokért, ha csónakba szállok.

Október harmincadika van. Az utolsó igazán szokatlanul meleg napok egyikén napkelte előtt kiszálltam az autóból, hogy partról ránézzek Esztikére, de sajnos megint nem kellett pozitívan csalódnom.

Aztán a “nyugati kő” felett immáron a zöld csónakból, messziről láttam a vijjogó sirályokat, ami mindig jó jel, de sajnos csak a kishal mutatta magát a kikötő torkolatban. Balinok csak bent a kikötőben dolgoztak, ami ugye a mezei pecás elől elzárt terület.

Nem volt mit tenni, irány a szomszéd település.

A helyi móló szaron volt pecással. Letett botos és pergető horgászok hada szűrte a vizet. Amennyire tehetem, kerülöm a konfliktusokat, így bőven 40 grammos pilker távon kívül néztem körbe a hajóállomást, hátha akad nekem is valami.

A belső sarokban pakolászott egy fószer már akkor amikor befelé tartottam és még akkor is, amikor kifelé.

Egyszer csak hallom ám, hogy félhangosan magyaráz valamit a faszikám, de először nem gondoltam, hogy nekem osztja az igét. Aztán a következő mondat után, már nem volt kérdés, hogy hozzám szól.

“Menj a Marina elé te köcsög!” – szólt a jó tanács. 😀

De mielőtt még megfogadtam volna a jó tanácsot és elindultam volna a Marina felé, végig néztem, ahogy egy kis krapek éppen egy balint fáraszt a külső sarkon.

Aztán a Marina kövezés elé érve konstatáltam, hogy a kedves sporttárs legalább nem tévedett. Már nem abban, hogy köcsög volnék 😀 , csak abban, hogy valóban volt ott pár rablás.

Először a black metallic színű púpos került a kapocsba, bár ezen az őszön valahogy nem adja annyira, mint amennyire bízom benne.

Egy óvatos kapás után le is szedte az első fogatlan útonálló.

Aztán hirtelen beindultak a kő előtt és a sarkon. Úgy nézett ki, hogy egy kisebb csapat jött be a pályára, de kurvára nem kellett nekik a fekete púpos.

Gyorsan a kék hátúra cseréltem és már első dobásra robbant a víz.

Nem tudom mi történt idén, de most ősszel a baby blue és az ayu szín is agyonveri a személyes kedvencemet.

Kapás – kapást ért. Ütötték, verték, pusztították a twitchelve húzott kis púpost. Egyetlen hal volt, amit húzva fogtam, de az is először egy rángató mozdulatba ütött bele, aztán a csónak mellett duplázta be a kis twitch wobblert, amikor már gyors tempóban húztam, hogy újat dobjak.

A fenti balin már verte a 60 centit, de a bandanagy csak ez után következett.

Igazi bödönszájú, buflák fejű, benga balin volt. A kő előtt a harmadik rángató mozdulatba ütött bele, akkorát, hogy tudtam megjött a jó halam megint. Aztán vagy 15 métert szaladt a wobbleremmel a nyílt víz irányába.

Olyan vaskos – széles hal volt, hogy nem tudtam tarkófogással kiszedni.

Imádom a vastag pofájukat. Kishal legyen a talpán, ami ebből a pofából megmenekül.

Ennek a méretű balinnak már nem is mellúszói vannak, hanem sokkal inkább szárnyai. Elképesztő szép hal volt. A kapásukat meg képtelen vagyok megunni.

Persze se fogai, se tüskéi nincsenek, megkaptam már számtalanszor, de leszarom. Én arra horgászom, ami van. Nem kínlódni megyek a vízre, hanem elsősorban halat fogni.

Érdekes módon ez után a hal után elcsendesedett a pálya, így elindultam a kő előtt a szórványos rablások nyomán.

Az egyiket le is szedtem, de aztán el kezdett fújni a kevésbé várt szél, még kevésbé ígért irányból, így egy gondolattól vezérelve visszacsorogtam a kapások helyére és a sarkon – ahol még viszonylag nyugodt volt a víz – három akcióból kettőt le is szedtem, a korábban megírt “jiggelős” technikával.

Mindössze húsz perc lehetett az egész, az első hat halat ezen belül talán tíz perc, nem sok, annyi idő alatt szedtem le.

A szél egyre csak erősödött. A halak elkussoltak. Bejártam még több kilométert. Átnéztem több kövezést és bár az egyik előtt a hullámzásban és mellette, a szélvédett oldalon is volt pár balin, fogni már nem tudtam. Pedig a szélvédett oldalon, tiszta vízben, a kő mellett volt egy lekövetésem a kis fehér wtd-mre, de sajnos nem szedte le, pedig jól esett volna egy topwateres balin, így október végén.

A nap folyamán ködös és napos szakaszok váltották egymást. A szél itt már elég rendesen fújt és olyan szinten terítette be köddel a láthatárt, hogy inkább megfordultam.

Itt már jócskán kijöttem a ködből. Ezeket a képeket elnézve merem állítani, hogy a Balaton ilyenkor tényleg a mi tengerünk.

Ja és még reggel a ködöt átszakító nap sugarai által megvilágított őszülő lombkoronák sem mutattak éppen szarul a parton. 😉

A kikötőbe érve konstatáltam, hogy a hullámzás benyomott némi kishalat a csónakok közé, így bár kevés csali volt nálam és a klasszik buzerapecás pálcák is otthon figyeltek, azért sikerült jó néhány csíkos lovagot kibuzerálnom a képen látható méretben. A kis bloody mary színű fine s shad és egy ezüst flitteres easy shiner tudta a dolgát, hármas fejen.

Nem volt ez rossz peca kilenc balinnal és vagy harminc sügérrel.

Azt hiszem ezt az októbert elég rendesen kiböjtöltem július – augusztusban és szeptember jó részében.

Atomállat pecák vannak és még van egy napom a hónapból.

Mivel be kell hangoljak vagy 50 humpback shadet, így nem kérdés, hogy hol talál a holnap hajnal! 😀 😛

Az akksi már fel volt töltve. Úgy volt, hogy másnap keletnek indulok a csónakkal. Régen jártam arra. Aztán nem úgy lett. Egyrészt egy vevőm írt, hogy nyugatnak indulnak másnap, amivel nem is lett volna gond, ha ő nem keletre lenne tőlem. Mint kiderült ugyanaz a település volt mindkettőnk célpontja. 😀

Aztán meg Petya írt, hogy a vízállás ugyan még egy kicsit magas, de indul a márna. Nincs e kedvem másnap felmenni?

Hogy a vérbe ne lett volna! Erre vártam tavasz óta. 😀

Az más kérdés, hogy a peca nem úgy alakult, ahogyan terveztük, de erről majd akkor írnék, ha lesz újabb felvonás. Amilyen mínuszokat mutat, lehet, hogy a visszavágó tavaszra marad…

Szóval elindultam keletnek, csak éppen egy nappal később. 😀

A vevőm és a cimborája, amúgy szépen fogtak, de igazán délután evett a hal. Délelőtt szoptak a széllel rendesen.

Persze én marha vittem a csukás cuccot is, csak azt nem tudom minek?

Már vagy egy hónapja nem találkoztam a tarka gúnyásokkal. 😦

A pályát látva persze azért megpróbáltam. El is csesztem vele másfél órát, teljesen feleslegesen.

Aztán elindultam. Esztikét körbemotorozva konstatáltam, hogy idén lehet már megint nem lesz rajta hal az ősz folyamán. 😦

Nem lenne a motor, meg a puccos akkumulátor, tized ennyi halat nem fogtam volna idén sem….

Aztán megnéztem még egy helyet a cél előtt. Ott is voltak a halak, csak nagyrészt nagyon messze. Bent a kikötőben, ahová halandó horgász nem teheti be a lábát. 😀

Azért két akcióból, egyet leszedtem húzottra.

Aztán elkezdett fújni a nem várt és nem is ígért szél, így elindultam a cél felé, arra gondolván, hogy a kikötő egyrészt meg kell hogy fogja a szelet, másrészt majd csak megáll.

Ezen a településen több pálya is szokott halat adni. Kis nádas, kikötő torkolatok, nyílt víz, vitorlások közötti rész, strand és egy nagyobb nádfal. Szóval elég változatos helyszínek, amelyek közül több tartott halat ezen a napon is, csak éppen kurvára nem akarták adni magukat.

Kapás, lekövetés, ütés, rátolás az annyi volt, hogy már majdnem agyfaszt kaptam. 😀

Persze fogtam azért még két halat, de valami 11 akció / 3 kézben tartott halnál már kezdtem feladni az egészet. Rá is írtam a vevőmre, hogy baszki tegnap szétcsaptátok a halakat. 😀 Nem lehet ezeket megfogni. Ilyen buzi mélyről jövő burványok, meg terítős rablások is vannak, de csak toszogatják a wobblereket.

Robi nem sokra rá vissza is írt, hogy a jó darabszám ellenére előző nap sem volt könnyű. Neki a besüllyesztett, közepes tempóban húzott humpback adta leginkább. A cimborája el is kunyerált tőle egyet. A halak 90%-át a kis púpossal verték át.

Na mondom akkor csak nem adom fel és egy nem olyan régen kifejlesztett módszerrel kezdtem el szórni a kő elejét, nem tudom aznap hányadik csorgásból.

A módszer a következő. Hagyom süllyedni a kis púpost és nem oldalra ütök bele, hanem felfelé. Olyan mintha a kis wobblerrel jiggelne az ember. A kis fahal nem oldalra tör ki, hanem felfelé menekül.

Nem olyan régen egy parti peca alkalmával mocskosul működött. Az előtte inaktív halak között csúnyán rendet vágtam, ezzel a furcsa vezetéssel.

Hagyom süllyedni, majd egyet beleütök – hagyom süllyedni – kettőt beleütök. És ezt variálom. Van hogy a süllyedés közben gázolják el, de van hogy a “jiggelő” mozdulatba vernek bele.

Ezzel a fura módszerrel szedtem le a fenti jó 2,5-es jószágot is. A kapás szinte süllősen éles. Tényleg mintha a jiget verné le.

Közben a nap egyre magasabbra hágott, ezzel párhuzamosan a balinok is csendesedtek.

Egy újabb csorgás előtt a kikötő torkolatban aztán feltűnt egy bukdácsoló úszó!

Mondom ki a fene űzi velem ezt a furcsa tréfát?

Ilyen a világon nincsen, hogy megint egy leszakadt szereléket találjak, rajta egy hallal. Ahogy közelítettem, az úszó sajnos elmerült és hiába dobáltam rá. Úgy nézett ki, hogy végleg eltűnt a szemem elől.

Az X-edik kör és egy szép nád előtt elcsípett hal után, aztán az iménti helytől vagy 20 méterre furcsa kapásom volt. De úgy éreztem, hogy valami van a horgomon. Volt is. Az úszós szerelés, hallal a horgon.

Sajnos azt végül nem tudhattam meg milyen hal volt a szerelésen? De mindenképpen valamilyen jó erőben lévő ragadozó lehetett.

Amikor ráfogtam a monofil főzsinórra, lerúgta magát az amúgy már kicsorbult horogról, ami egy drótelőke végén figyelt. Az úszót elnézve ez a szerelék is bukdácsolhatott már egy ideje.

Aztán a csorgásból újra a kis nádfal elé keveredtem.

A nádfal előtt valamiért a gyors tempót választottam és már első dobásra ütöttem egy fekete hátú, nádi balint, de az is lemaradt…

Már azon voltam, hogy kész, ennyi volt befejeztem, miközben újra lendült a pálca. Következő dobásra fogtam is egyből egy méret formát.

Aztán jött egy szép kettes. Na mondom meg van a tuti! 😁

A szakasz végéhez érve visszafelé is dobtam egyet, amit egy nagyon komoly hal a csónakig követett.
Kicsit szentségelve dobtam még néhányat, majd tettem egy kanyart és újra ráfordultam a pályára, csalit cserélve.

Újabb 2 szép hal volt a jutalmam, immár a baby blue színre, majd megjött az a kapás, amire egész nap vártam.

Ahogy fentebb írtam, ezen a részen nem működött a trükközés. Úgy húztam a kis púpost, amit a wobbler még elbír.

Olyat ütött bele a képeken látható fogatlan útonálló, hogy már a kapásnál tudtam, itt a jó hal.

Brutálisat ment a finom cuccon. Kétszer megpróbáltam tarkónál fogva kiemelni, de mindig kitört, így végül a faroknyelére ráfogva tudtam elkapni.

Ilyenkor kicsit sajnálom, hogy nagyrészt egyedül horgászok, mert a képek olyanok lettek, amilyenek.

De nincs az a szelfi, ami miatt egy ilyen halat esetleg összetörjek.

Két próbából ez lett a jobb.

A tanulság, hogy ugyanazon a napon, de két különböző pályán – napszakban, ugyanaz a csali másképpen vezetve adta a halakat, mint korábban.

A harmadik ráállás után is volt még egy le követésem, de aznapra kimaxoltam a pályát, így elindultam a kikötő felé.

Végül jó napot zártam 10 darab feletti kézben tartott hallal. Igaz délután kettőig a vízen voltam értük.

Akkor még nem gondoltam, hogy a héten lesz még egy pecám, ahol alig egy óra kell majd 15 kézben tartott balinhoz, közte néhány igen komoly jószághoz.

Nem is beszélve a másnapi őrületről, ami életem leghalasabb balinpecájába torkollott, pofátlan darabszámmal. 😀

Minden esetre az elmaradt nyári és őszi beszámolókkal, a csukás cikkel együtt lesz még miről írjak. És talán a következő két hónap sem telik majd el esemény(ek) nélkül. 😉

Van, hogy “hiába” kel korán az ember, “hiába” motorozik kilométereket, “hiába” tesz meg mindent a kapás, fárasztás, elengedés élményéért, vagy akár azért, hogy egy ebédre való halat elvigyen és jó ízűen elfogyassza, nem igazán akar megadatni.

Ez az éjjel – hajnal is pont így indult. Nem találtam rendes küszívást egyik kövön sem, pedig már a harmadik település határát súroltam. Néhány süllőhangon ugyan mindenhol meg tudtam állni, de halas nagyon sokáig nem lett a kezem.

Mostanában a balinok nem mindig a hajnallal jönnek, így éppen a napkelte csodálatos színeit fotózgattam, amikor egy árva balin elcsattant az egyik kő előtt éppen dobástávra.

Mégis halas lett a kezem, de a balin elől ezek a színek simán ellopták azt a bizonyos showt azon a hajnalon.

Még mindig imádom a napkeltét a víz hátán tölteni, de azért lassan azt is e kell fogadnom, hogy ötvenhez közelítve, képtelen vagyok annyiszor megélni, ahányszor szeretném.

Mivel több balin nem mutatta magát, így lassan elkezdtem a visszafelé csorgást, közben a szemeimet alaposan a vízen tartva, hátha….

Így vettem észre vagy 500 méterről az egyik kövezésen egy kócsagot, ami minden esetben jó jel. A kócsag lábánál kisebb, lokális, pár méteres küszívás alakult ki, napkelte után.

Érdekes módon ebben az évben nem egy olyan helyzettel találkoztam, amikor az éjszaka csendje után indult csak meg a szélhajtók násza.

Aztán ahogy közeledtem, már láttam, hogy néhány fogatlan szedi a vámot.

Nem tehetek róla, de még mindig fel megy ilyenkor a pulzusom, így volt ez azon a hajnalon is. Fordítottam is, vagy két egységet a gázkaron. 😀

Először a kis twitch csali repült a kő el, de annyira fent volt a hínár és annyira sekélyben dolgoztak a fogatlanok, hogy gyorsan a felszíni csali mellett döntöttem. Nem hiába. 😉

Öt darab balint tudtam leszedni abban a 10 percben. Csak azért nem hatot, mert az egyik képen látható szakadt, öreg példány után érkező balin nagyon durván letorkolta a hetes Szauron békát. Nagyon ritka az ilyen eset felszíni csaliknál, de néha megesik. Erről a halról szándékkal képet sem készítettem.

Szóval nagyon nehezen tudtam belőle kiműteni a csalit és van egy olyan kép a fejemben, hogy egy pillanatra ráfogtam a kapocsra a fogóval.

Ha tényleg nem csak a fejemben van ez a kép, hanem valóban megtörtént, akkor nem kérdés, hogy a következő balin, hogy tudta magával vinni a hetes axeheadet…. Pedig kurvajó hal volt! 😦

A kő mellett eleve olyan rablással szedte le a felszíni ketyerét, amiről már tudtam, hogy komoly hallal van dolgom. Aztán megindult a nyílt víz felé. Tépte a féket. De sajnos rövid fárasztás után, csak a nyitott kapocs fityegett az előke végén, a wobbler nem.

Sajnos ilyen dolog ez a peca. Kialvatlanul kapkod, hibázik az ember, még akkor is, ha sok év van már mögötte.

Ez a történet még július első felében esett meg velem. 10 perc volt az egész felszínis őrület. Egyrészt nem volt sok balin a pályán, másrészt a keleti széllel totál kuss lett. Kínlódás volt visszajutni a kikötőbe.

Akkor még nem gondoltam, hogy így lesz, de ez volt az utolsó igazán jó, sokhalas, felszíni csalis pecám az évben, az elkövetett hiba ellenére.