…na most nem porból, hanem süllőből, de ahhoz előbb, azt a süllőt meg is kellett, ám fogni!
A csónakos pecáknak, számomra november elején leáldozott.
Csukát vagy két hónapja nem fogtam a nádban, balint, az utolsó nyolc órát és három települést átölelő pecán, összesen kettőt sikerült fognom.
Wobbleres süllőhöz meg olyankor kellene kint lenni, amikor már nem igazán lehet. Valahogy ezek a november – decemberi parti wobbleres süllőzések, sem délután öttől tízig eredményesek, amikor már sötét van és még csónakkal kint lehetne lenni a vízen.
Kütyükkel továbbra sem horgászom, idén még vendégként sem fordultam meg, olyan csónakban, amiben szonár volt.
Nekem jó ez így.
Vélemény van.
Észt osztani, nem is szeretnék és nem is fogok a témában.
Ha kérdeznek is próbálom kerülni, mert arra is rájöttem, hogy sokan, csak udvariasságból, tiszteletből helyeslik, amit mondok, közben meg igencsak érdekli őket, a modern technika.
Nagyon sok idei pecát nem írtam még meg, régóta tervezek egy keccsendrilíz – keccsendfilézz tematikájú írást is. Meglátjuk mi valósul meg belőlük?
Szóval azt a süllőt – süllőket meg is kellett fogni.
Ismerősök, vevők, cimborák, helyiek, kinek hogy tetszik, már fogtak mindenféle csalikkal. Először ették a wobblert, aztán a gumit, a végén, számomra eléggé meglepő módon, az éjszaka sötétjében, a pilkert.
És amikor ott álltam a cimborák mellett és 100-120 métert dobtak, a vasakkal, kezdtem megérteni, hogy miért?
Olyan wobbler a világon nincs, amivel ekkorát lehet dobni, a gumit meg akkora fejre kell feltenni, hogy a csobbanása zavaró lehet és a vízközt táplálékot kereső süllőnek, túl mélyre süllyedne.
Mert persze eleinte közel is voltak süllők, de aztán egyre távolodtak.
Egyértelmű volt a tervem, sinking pencillel kell megpróbálnom.
Az első alkalommal, hárman szórtuk a pályát. Süllő ugyan nem akadt, de egy ideig azt hittem, hogy a terv bevált és az éjszaka királynője durrantotta le, a megállított, remegve süllyedő pencilt.


Csuka volt a tettes. Hatalmas mázli, hogy a merítés után harapta el, a negyvenes előkét. A cimbora, addig vacakolt, hogy tényleg kevés híja volt a dolognak.
Aznap senki sem fogott süllőt, viszont a másik cimbora, napkelte után 100-110 méterről, négy balint kapott le.
A pencillel kurva nagyot lehet dobni. Nem igazán ismerek másik fából készült wobblert, ami tudja azt a távot, de azért a 100 métertől is 30-35-re voltam.
Következő pecára már az egyel nagyobb – hosszabb finezzét vittem, nyolc szálas, puccos fonottal. 😀
Nulla fokban, szakadó esőben, tök egyedül álltam a kövön és minél jobban esett, annál kevésbé mutatta magát bármi a pályán.
Feltettem hát a nagyobb vertikemet, amit első dobásra egy kiscsuka honorált. Jó pár órával később, egy másik mólón, egy balin vert bele kétszer a pencilbe, úgy, hogy az egyik horog a “homlokában”, a másik, a “tarkójában” volt. 😀
A harmadik alkalomban, nagyon bíztam, az újabb eső érkezte előtt.
Öt fokban érkeztem.
A kishalasok egy része már haza készült. Jó jelnek véltem, hogy mindenkinél meg volt a kvóta.
A kövön egy cimbora állt, akkor még hal nélkül, de elmondása alapján, éjjel volt pergetett siker is.
A hosszabb finezzel már közelebb kerültem a 100 méterhez és ha éppen nem tolta el a pencilt a szél, eléggé ideális helye esett a wobblerem, persze a pilker aznap is messzebbre szállt.
Zárójelben, azért megjegezné, hogy ezekre a pecákra, nem lenne baj, ha beszereznék végre, egy 240-es pálcát. 😀
Az első kapás és a első hal, mégis a pecilt lájkolta és már a védekezésből tudtam, hogy közelit felém a levesem egyik alapanyaga. 😀

Nem nagy, de nekem, pont jó és novemberben minden süllőt meg kell becsülni. Végül belőle, pont nem, leves alapanyag lett. 😀
A következő hal, számomra elérhetetlen távon verte le a vasat, a cimborámnak.
Aztán sokáig nem akart jönni semmi.
Mondtam is, hogy vagy csalit, vagy helyet váltok, amikor már egészen közel, szinte váratlanul, talán 15-20 méterre, brutál kapásom volt, de sajnos nem akadt meg.
Na akkor sem csalit, sem helyet nem váltok, mert itt vannak ezek. -jegyeztem meg.
Nem is kellett!
Egyszer csak beindult a “henger”. Az utolsó fél órában, további öt kapásom volt, amiből négyet sikerült is partra terelnem.
A második, már kicsit nagyobb volt, így blokkoltam őt is.

A harmadikat csak kézben,

a negyediket, centire fektetve fényképeztem, de azt is elengedtem, mert valahogy bíztam a nagyobb halban.
A cimbora közben fogott még egyet, aztán beszabott két pilkert, meg egy gumit és lassan lejárt a ideje, neki menni kellett melóba, amikor megjött, számomra a nap hala.
Biztos furcsa lehet, ez a penciles süllőfogás, bár amikor elkészültek ebből a típusból, az első darabok, akkor volt aki látta benne a süllőt is.
Hogyan is vezetem süllőre?
Ugyanúgy, mint ahogy balinra is szoktam, október végén, novemberben.
Egy – két egyenletes, lassú tekerés után, akár 4-5-6 másodpercre is megállítom. A pencil, teljesen vízszintesen áll a vízben és nagyon lassan, remegve süllyed.
Ahogy a balinnál, úgy a süllőnél is ez váltja ki a támadási ösztönt – reflexet.
Egy teljesen új élmény ez a peca nekem, sosem süllőztem így. Nagyon durva, ahogy elgázolják, a remegve süllyedő fahalat.
Egy barátomnak, azt írtam, hogy a kapások után, vigyorgott a lelkem. 😀


Meg volt a három süllő, egyébként meg is álltak a napkeltével.
Balin nem akaródzott jönni, a csónakokat ki akartam még merni és a halakat is szerettem volna eső előtt felpucolni, úgyhogy sokkal tovább, nem is maradtam.


A két nagyobbat lefiléztem. Fejük, gerincük, farkuk alkotta az alaplevet, a pofa és fejhús, a gerincről és farokról lefejtett hús, pedig a végén visszakerült, a levesbe.


A legkisebbet, egészben megsütöttem.

Régóta nézegetem ezeket a tárkonyos halleves recepteket, de a végső lökést, az elkészítéshez, “Navylures” Tomi, adta meg, egy kis videóval.
Az alkatrészeket, színes borssal, két babérlevéllel, egy fej hagymával és két fej fokhagymával felfőztem.

A zöldségeket, gombát előkészítettem.

A levet leszűrtem. Gyönyörű színe volt. Belefőtt, a csontból minden jóság és másnapra ugyanúgy megkocsonyásodott, mint egy halászlé.

A lébe belementek a zöldek. Közben a húsokat lefejtettem a csontról. Tényleg minimális szálka – csont került, így vissza a levesbe.


Aztán amikor már megpuhultak a zöldek, visszakerült a hal is a lébe, a petrezselyemmel, tárkonnyal egyetemben.
Megsóztam.
Majd a végén, a kanálnyi lisztel, behabart főzőtejszín is a helyére került.



Szerintem parádés lett!
A só mennyiségét is telibe találtam.



A család, finoman szólva, nem nagy halfogyasztó, így négy napig ettem az első süllőlevesemet.
A durva, hogy a gyereknek is tárkonyos leves készült a hétvégén, aminek a maradékát hétfőn és kedden szintén én ehettem meg.
Tegnap este mondtam is az asszonynak, hogy ha valaki a következő két hétben, bármilyen tárkonyos levessel akarna megkínálni, azt annak ellenére fogom, felkoncolni, hogy biztos, hogy nem utoljára készítettem ilyet. 😉
Tavasszal meg fogom csinálni harcsából is.
Nincs az a markáns halíz, mint egy halászlé esetében, még a haldarabok esetében sem.