Október első pecája nem hozott halakat. Előző délután minden is zabált, gondoltam, akkor most én is megnézem azt a híres naplemente előtti időszakot.

Szaron volt minden kishallal a nyugati oldalon de csak hébe – hóba lehetett látni pár akciót, amik nem is igazán rablások voltak, inkább csak a kishal tömegbe immel – ámmal beúszó balinok voltak a pályán. Azok is kevesen és össze – vissza.

Volt egy akcióm ugyan WTD-re, de nem ragadt meg, aztán a csukák is cserben hagytak. Ismerősökkel találkozni a vízen mindig jó, így velük beszélgettem egy jó 20 percet, ők is hasonló eredménytelenségről számoltak be. Aztán nekik végül a pazar naplemente adott egy kettes forma csukát az agyondobott részen, amit azon a délutánon szándékosan skippeltem.

Ötödikén aztán egy új tervvel a fejemben indutam el a másik irányban. Hagytam a rommá dobott csukás részt és a keleti oldalt vallattam. Egyszerűen számomra teljes mértékben érthetetlen, hogy a régen nagyon sok jó halat adó nádfalról az utóbbi években miért tűnt el nullára a hal?

A régi tuti, halas öblök, csónakbejárók idén egyetlen kapást sem eredményeztek, ami meg a legdurvább, hogy a babás nádas rész sem adott egyetlen egy halat sem. 😦

A kövezés aznap üres volt, így mentebb tovább keletnek. A strand előtt nem voltak balinok és amúgy is kerülni kellett a bojlis verseny végett, így a következő célpont csak a nádas lehetett. Jött is egy szép csuka, ami amnesztiát kapott aznap, hisz további tervek forogtak a fejemben még egy településsel odébb. 😀

Még jó, hogy a csukánál észrevettem, hogy a gépen elállítódott valami, így a napkeltés kép kicsit festményszerű lett, de a halas képen már jók a színek.

A következő kövezés megint üres volt és mivel lófasz szelet sem mutatott, így nem volt kérdés, menni kellett tovább.

Messziről láttam, hogy a nádfal előtt, ha nem is a nyári hajnali megszokott ütemben, de balinok dolgoznak a küszön.

Amikor odaértem a rablások milyensége alapján nyilvánvalónak tűnt, hogy esély van arra a bizonyos októberi , felszíni csalis fogásra, amire annyira vágyik az ember a több hónapos szünet előtt.

Előző nap poénból készült egy új minta, amiből azóta többet is sikerült eladnom a facebookos börzén és már másnak is adott halat.

Van aki dalmata mintát látott benne, van aki mini lábnyomokat, matyó hímzést, én azt mondanám, hogy inkább hasonlít, valami régi barlangrajzra, törzsi motívumra.A lényeg itt is a fehér has volt.

Nem is volt kérdés, hogy az új mintával ellátott hetes axehead kerül a kapocsba. Három dobás, két akció, egy szép kövér, de furcsán csonka farokúszójú, fogatlan útonálló lett a jutalmam, egy sekély nádöbölben.

Aztán a felszíni aktivitás alább maradt, ahogy jött fel a nap, egyre kevésbé mutatták magukat és egyre ritkábban. Össze – vissza kellett motorozni a pályán, hogy egy – egy rablásra rá tudjak dobni és meg is kellett találnom a nyerő csalit a saját kreálmányok között, ami aznap a bluepink színű minijerk volt.

Nem tudnám már pontosan megmondani, de talán 3, vagy 4 balint sikerült vele becsapnom abban a 20 percben, míg végül szinte teljesen elcsendesedtek.

A trükk pedig aznap az volt, hogy 4-5 másodpercekre is megállítottam a minijerket és egy hal kivételével mindegyik ebben a lassan, remegve süllyedő fázisban törölte el. Azt szoktam mondani, hogy ebben az időszakban annyi időre érdemes megállítani, amíg akár egy gondolat menet is végig pörög az ember fejében. 😉

Ráadásul valamiért csak az a szín működött, hiába dobtam a többit, nem érdekelte egyiket sem. Érdekes, hogy a személyes kedvenc black metallic színnel idén nem fogtam egy darab halat sem, hasonló elven alapuló színű humpback meg aratott. Ki érti ezt?

Az utolsó balin kapása a csónaktól talán 10 méterre történt. Az éppen megállított csalit törölte el oldalról látott kapással.

Nem voltak valami gigászok, úgyhogy csak a legnagyobbat fényképeztem.

Mivel a következő kikötő torkolatok és kövezések üresnek bizonyultak és számot tevő szelet továbbra sem mutatott, ezért elindultam a következő nádas elé.

Eddig a pályáig saját csónakkal még soha nem mentem el, de az akksi bőven bírja, időm volt, így nem volt mit veszítsek. Csakhogy közben volt egy strand is és ahogy említettem, éppen akkor zajlott az őszi bojlis verseny. 😀

Az előző strand előtt tettem egy hatalmas kitérőt, bár mint később megtudtam, azon a pályán idén pont nem volt egyetlen versenycsapat sem. Itt viszont igen. 😀 Csakhogy megláttam a nád sarkán dolgozó őnt, az agyam elborult és nem gondoltam, hogy ezen a pályán lenne csapat. Így majdnem nyélgázzal elindultam a nádfal felé, ami korábbi években, ebben az októberi időszakban szép halakat adott.

Aztán egyszer csak hallottam a part felől a következőt kiáltást: Mennyémá onnan TEEE!!!!!

A motort reflex szerűen megállítottam, miközben konstatáltam, hogy szar helyen vagyok. 😀 Elindultam hát a nyílt víz felé a partra merőlegesen. Szerencsére nem szedtem össze egyetlen szereléket sem. 😀

A balinok ott voltak a nád előtt, de először nagyon nem akarta adni. Ez egy viszonylag mély pálya, tagolt nádas, belső öblökkel és ivadékhalakon szórványosan dolgozó 10-15 balinnal. Izgalmas peca nagyon, de nem szabad szarrá dobni, mert hamar megunják és bekussolnak. Talán ez az egyik kedvenc pályám ősszel, csak kurva messze van. 😀

Próbálgattam a csalikat, váltogattam a színeket, mígnem elértem a legnagyobb belső öbölig, ahol olyan igazi nádi balinos rablás csattant, szinte, mint nyáron. Végül a gyorsan húzott back metalic humpbacket törölte el, igazi fékhúzós kapással .

Aztán valahogy beugrott, hogy két éve a legjobb halat itt a baby blue színű mini wave minnow-val fogtam és hát meg is voltam aznapra.

Ha jól emlékszem 4 halat adott ki, mielőtt elcsendesedtek a fogatlanok a vízzel ellentétben.

Az első hal komoly mázlival lett meg! Amikor megláttam, hogy nyitva a kapocs, magamhoz húztam és rögtön tarkón fogtam. Itt még benne volt a pakliban, hogy én hibáztam, de majd valamelyik elkövetkező bejegyzésben látni fogjátok, hogy ez a kapocs egy ipari hulladék….

A történet majdnem szarul végződött. Az idei egyik legjobb peacámat félbe kellett hagynom, az egyre erősödő szél miatt, pedig csak lötykölős délnyugatit mutatott minden. Az új kövezés még jelentett némi szélárnyékot, de az utána következő hosszú szakasz egy kínlódás volt. Esztike mögött ugyan volt némi nyugtom, de utólag már tudom, hogy felesleges volt azon a rövid szakaszon a szélárnyékot keresnem, mert amikor kiértem a kövezés takarásából már nem csak a part felé érkező hullámok, hanem a belső kövezésről visszapattanók is dobálták a csillagrombolót.

Itt már, igazi, fehér, tarajos hullámzásban haladtam a nád előtt. Dobálta a csónak orrát keményen és amikor a műanyag hajótest 2-3 másodpercenként “huppog” a hullámokon, annak nincs valami jó hangja, ezt elhihetitek.

Amúgy is van egy olyan rémképem évek óta a fejemben,  hogy evezek a zöld csónakkal és egyszer csak beevezek orral a vízszint alá. 😀

Persze a végén csak kiértem, de kemény menet volt. Pedig a stresszre a legkevésbé sem volt szükségem. 😀