Tegnap este már nem volt erőm írni. Több mint 15000 lépést tettem meg és elfáradtam. Hogy testileg az egy dolog, de lélekben is.

Van egy olyan mondás, hogy régen minden sokkal jobb volt és ez egyre többször jut eszembe, amikor a kis folyóra látogatok.

A gyomorból hörgő malac domolykók idejében, még nem volt autóm, vonattal jártam, majd helyben Zénó segítségével autóval változtattunk helyet az akkor még működő tipikus spotok között, mint hídláb, befolyó, zúgó. Amikor már nem ért rá, vagy nem ért rá egész nap, akkor talpaltam keményen.

Az autó mellett, helyismeretem és domolykós tapasztalatom sem volt, mégis csodás halakat fogtam, elképesztő pecákban volt részem.

Aztán múltak az évek, lett autóm, lett tapasztalatom, lett helyismeretem és még mindig elképesztő pecákban volt részem.

Voltak 15-20 halas napjaim. Nagyon sok szép halat láttam és tarthattam kézben. Brutális őstelények mellett fogtam egyéni rekord jászt is saját felszini csalival a nyári időszakban. De ez már a múlt.

A nyári időszakban két éve volt utoljára egy olyan hét, amikor áradás után volt értelme felmennem.

Évről évre nehezebb volt halat fogni, így folyamatosan próbáltam megújulni. Új szakaszokat fedeztem fel és új csalik készítésével próbáltam a halak eszén túljárni.

Már a tavaly tavaszi időszak sem volt könnyű az alacsony vízállás miatt, de sokszor mentem és kitartottam. Meg is lett az eredménye.

Idén télen azt hiszem csak két alkalommal mentem fel. Nem sok értelmét láttam a dolognak, mert a helyi barátok sem aprítottak, meg aztán közbe szólt a covid is. 😦

Ezen a két pecán viszont soha sem látott mennyiségű horgásszal találkoztam, akik egy viszonylag rövid mély szakaszon bombázták a vizet, hisz nem nagyon volt máshová menni.

A tavaszba, így a tegnapi napba is úgy mentem bele, hogy az egyre rosszabb körülmények ellenére, egy nagy hal kapása bármikor benne lehet a pakliban, de tegnap sem így történt, ahogy az elmúlt nyolc alkalomból hétszer.

Bár ahogy vesszük. Tegnap legalább volt három kapásom. 😀

Az egyik híd felett fogtam egy legalább 20 centis balint, aminek örülni kell, hisz az elmúlt 3 évben összesen egyet láttam, pedig régen sokszor lehetett látni a portyázó, nem éppen 20 centis őnöket a tiszta vízben és néha csíptem is belőlük egyet – egyet.

Aztán megint, majdnem megfogtam az idei első domimat a kis folyóból, ami volt vagy 15 centi. Szerencsére lemaradt magától.

Aztán megnéztem aznap harmadszor egy befolyót, ami régen decemberben – januárban is tartott halat, de semmi.

Délután kisütött a nap is, tökéletes idő volt és egy másik befolyónál végre halakat találtam. Küszök, kis domik, balinok, vörösszárnyú keszegek és közepes domik, közte egy 35-ös forma sérült darab. Évek óta nem volt még csak hasonló látványban se részem.

A közepes domik még a bedobott kenyér galacsinra sem reagáltak. 😀 A kicsik legalább azt szétkapták.

Így érkeztem vissza aznap hatodszor a zúgó alá, ahol az oxigén dús vízben késő délutánra beindultak a kishalak.

Régen ilyenkor átpöccintettem a csalit a túloldalra és a a sodrásba beérkező wobblert már bombázta is valami 2-3 dobáson belül. Volt, hogy ha két óránként nézett rá a helyre az ember, akkor két óránként volt ott kapása.

Nem akartam feladni, tudtam, hogy kell lennie halnak a pályán és az X-edik csalicsere után végre kapásom volt, de persze lemaradt. Bár túl nagy az a hal sem lehetett…

Megbeszéltük Gáborral, hogy jön a csalijaiért. Azzal az emberrel, aki tavaly kis víznél is annyi halat, nagy halat fogott, hogy sokan már a halál faszára kívánhatták.

Azzal az emberrel, aki idén nem tudott még 10 értelmes halat összehozni, pedig a folyó az otthona. Azzal az emberrel, aki szinte már nem is megy ki a vízre, mert ahogy ő fogalmazta összeszorul a szíve.

A helyre ahol a kapásom volt egy három tagú fiatal kölykökből álló csapat bútorozott le, míg beszélgettünk.

Gábor meg is jegyezte, hogy nem is érti mit akarnak ott fenekezve, ekkora víznél?

Pont ott találkoztunk, ahol a nemrég megírt történetben a második kapásnál elrontottam a jó hal szákolását. Gábor meg is jegyezte, hogy itt van egy hal, ami már háromszor megszívatta. Valószínű, hogy ugyanarról a halról lehet szó. Szerintem már minden csalinkat látta legalább tízszer. 😀

Tegnap ki akartam tartani naplementéig, de már nagyon fáradt voltam és elcsigázott. Fél négykor keltem, hogy napkeltére felérjek.

Miután Gábortól elköszöntem ( hazafelé átment egy másik megyei szakaszra), még dobtam párat, aztán feladtam.

Ahogy a kocsival a zúgó mellé értem, megkaptam Gábor kérdésére a választ. A három fiatal már nem volt ott, de a “lábnyomukat” otthagyták, etetőanyagos zacskó, csokipapír, sörös és helles dobozok, karamellás tejes doboz formájában. 😦

Leállítottam a motort és összeszedtem annyi szemetet, ami a zsebemben található három zacskóba belefért.

Mondom mi van. Egyre több hód, egyre több vízbe dőlt fa és azokon feltorlódó szemét. Egyre több a kormorán a téli időszakban és rengeteg a szarházi a parton.

Mondom mi nincs. Víz és hal.

Ez így drasztikusan hangzik ugyan, mert hal az biztos van valamennyi, főleg a duzzasztott részen, hiszen két éve nyáron volt utoljára olyan áradás, hogy ott bármilyen hal le tudjon úszni. De az összeszűkült mederben szarrá vannak terhelve.

Általában egy betlis nap után, már hazafelé a terveken gondolkodom, azon hogy legközelebb mit csinálok máshogy, máshol, de nincs nagyon máshol. Tegnap nem így volt.

Feladtam! Véget ért a varázslat. Elengedem a tavaszt.

Békát, csalit, száraz kórót fényképezni itthon is tudok, ha a kutyákkal megyek hetente kétszer 15000 lépést, annak legalább ők is örülhetnek.

Nem szoktam pénzen és időn szenvedni. De nyolc betli után már átgondolja az ember, hogy ez mennyi időbe és pénzbe is került neki? Nem beszélve a légkörbe teljesen feleslegesen eregetett benzingőzről.

Szokták mondani, hogy nem halért járunk ki, de azért nyolc betli után ez a kijelentés már nem más, mint nettó faszság.

Este aztán Gábor küldött egy képet egy kormorán “rágta” domolykóról, amit a poénból számára készített, festetlen pac – mannel fogott.

Sok év tapasztalatával, helyismeretével, ereiben a kis folyó vízével, de neki sem volt több kapása.

És az üzenete mi volt?

“Nekem se volt több kapás. Nulla az egész. Lélekölő! Max ha megyek pontyozni megállok a hídnál pár dobásra, ennyi és nem több. Ha nincs értelme, nem erőltetem.”

Én sem! 😦

Ez a második év, hogy két hónapos műcsalis és rablóhalas tilalom van a Balatonon. Nem szerettem az áprilisi kikötő pecákat, de rettentően hiányoznak.

Kurva nehéz lesz kibírni ezt a hónapot. 😦 Vagy mennyek én is hidegvőgyre? Esteleg troutareázni?

Ha beledöglök, akkor sem. 😀

Tudom vannak ennél a világban most és mindig sokkal nagyobb gondok, de akinek a pergetés szenvedély, lételem, életforma, annak ez nagyon nem egyszerű.

Bár évek óta nem vagyok darabszám horgász, azért, ha májusban végre rászabadulok a Balatonra senki se várja el tőlem, hogy ne üssem addig a vizet, amíg mozog a hal. 😀

A végére talán még annyit, hogy pont ezért is szeretném megköszönni az áprilisban fészkelő süllőket baszogatóknak, a révnél ul cuccal csukázóknak, az ívó balinokat basztatóknak és a vörösszárnyúra pergetőknek az áprilisi tilalmat, bár nem hiszem, hogy túl sokan olvasnának. De aki mégis, annak legyen legalább olyan szép napja, mint amit kívánok neki. 😀

A fejekben továbbra sincs rend. Ezt az arckönyv posztjaiból és idióta youtuberek tartalmaiból látni. A tiltás meg csak még több tiltáshoz vezet, de nem fogják fel….