Ismét egy domolykópeca egy baráttal. Megint ott voltunk a gyomorból hörgő malac domolykók földjén. Megint hörögtek! Nem adták könnyen magukat, de azért mindkettőnknek sikerült egyet – egyet elcsípni abból a méretből, amik ha nem is érik el a tavalyi óriások hosszát és súlyát, de igen közel jártak hozzájuk.

Szokásos pályán indítottunk. Igen a zúgó alatt. Sajnos most nem adta. Illetve igen. Egy halat, ami még tilalmas, ezért indultunk is tovább. Sem a híd, sem a megszokott részek nem működtek ezen a napon. Felhős volt az ég így nem értettem. Arra gyanakodtam, hogy ezek a könnyen megközelíthető helyek már akkora terhelést kaptak, hogy a halak nem maradtak meg ezeken a részeken, hisz legutóbb erős napfényben is piszok módon ettek. Kapás meg mindig szokott lenni ezeken a részeken.

Nem volt más hátra belevetettük magunkat az ismeretlenbe! Dávid barátomnak mondjuk az egész pálya ismeretlen volt, nekem csak az a szakasz ahová tartottunk egy befolyó alatti fás – bokros, nádassal övezett részre.

A jobbnál jobb pályák, helyek, beállók nem adták a halat azon a szakaszon sem. Már arra gyanakodtam, hogy nekiálltak ívni a halak, de kisebb csalira sem volt jelentkező. Tehát a nem ivarérett domolykók sem mutatták magukat egyáltalán. Nagyon sokat mentünk, amikor Davenek végre megvolt az első kapása, majd nem sokra rá az első hala. Egyéni rekordja közeli halakat fogott. Kettőt is egymás után. Már 10 óra felé járt az idő, amikor én még mindig hivatalos hal nélkül álltam a folyó partján. Aztán barátomnak akadt egy elég jó domolykója, ami a hódok által folyóba döntött fába futott. Minden trükköt bevetett és a finom cuccal sikerült kiimádkozni az egyéni rekord halát Zoli barátom békájával.

Sajnos erről a halról nem készült letett botos kép, így csak az egyik 38-as hal képét tudom nektek prezentálni.

Itt azért már kaptam a zrikákat elég rendesen, de nagyon bíztam benne, hogy tartogat a nap számomra legalább egy komoly halat. A bizalom a kedvenc csalim iránt töretlen volt ezen a napon is, mert valahogy mindig visszakívánkozott a kapocsba.

Egy bedőlt fa melletti nádasból tolóhullámmal érkezett egy 1,5 kiló körüli csuka a tiszta vízben és bebombázta a csalimat végre. Mire megindítottam a  bevágást megérezte a szúrós falatot és ki is rázta egy pillanat töredéke alatt. Szerencséje volt, mert így biztosan szabadult a csalimtól. Nem szerettem volna ha leharapja a harmincas előkét, de azért jó lett volna megfogni. A látott kapás részben kárpótolt, hogy nem tarthattam a kezemben.

Elértem egy helyhez, ahol halnak kellett lennie! A folyó felett szinte összezárt egy fűzfa és egy bokor koronája. Kb. 5-10 centis résen kellett a csalit felfelé eldobni, majd a zsinórt a víz fölé játszani a kis helyen. Már harmadszor indítottam meg a lárvát, amikor barátom mögém ért és mondta, hogy ha ezen a helyen nincs hal, akkor jobb, ha elindulok haza! 😀

Pont ezen morfondíroztam én is, amikor valami szó szerint leszippantotta a csalit a lábam előtt másfél méteres zászlón. A következő pillanatban egy kövér hasat láttam fordulni, majd bevágtam és már görbült is a finom pálca, sikított szólt a fék, ahogy a testes hal próbált a part mellől kitörni. Kiáltottam barátomnak, hogy szükségem van a merítőre, amit azért adtam át neki korábban, hogy végre ő meríthessen nekem. Ez bejött! 😀

Rövid közelharcot követően sikerült beszákolni a gyönyörű testes halat. Életem egyik legnagyobb élménye volt! Amikor beszívta, fordult és megindult talán nem is tudom lehet nem is tized, hanem inkább pár század másodperc lehetett. Látnom kellett volna magát a halat is kapás előtt, de nem tudom felidézni, annyira a pillanatok műve volt az egész!

Furcsa akadás, ahogy szemből szívta be

Innentől minden rendben volt. Ez a hal már gyomorból hörgött, ahogy tavaly! Az eset annyira bennem maradt, hogy kellett 15-20 perc mire nem remegett a kezem és végre újra pontosan tudtam dobni! 🙂

Jó sokáig elmentünk, de ha nem csalnak meg az emlékeim ezen a pályán több halunk nem akadt. Csak egy idős juhásszal, a birkanyájjal és a kutyájával találkoztunk egész délelőtt. Imádom az ilyen vidéki öregeket, akik hatalmas intéssel és köszöntéssel üdvözlik a messziről jött idegeneket is. Egyúttal szomorúvá tesz, hogy lassan kikopik teljesen ez a nemzedék és nem tudni ki lép majd a helyükre! 😦

Mivel megálltak a kapások és a sűrű nád övezte folyón elfogytak a beállók, így visszamentünk az autóhoz, ettünk, ittunk, kicsit pihentünk majd elindultunk felfelé a számomra is szinte teljesen ismeretlen erdős részre. Itt aztán őzek, szarvasok, nyulak, fácánok és persze további domolykók övezték az utunkat. Emellett egy Robinson Crusoet idéző fehér hajú, nagy szakállú öreg, aki a túlparton horgászott nagyokat szippantva a pipájából. Acsarkodó öreg kutyája majdnem kivégzett minket a kis folyó túlpartjáról is! 🙂

Lejártuk a lábunkat. Leégett a kézfejünk, arcunk, nyakunk. Piszok módon elfáradtunk, de megint éreztük, hogy ÉLÜNK! Ott a gyomorból hörgő malac domolykók földjén.