Eredetileg nem ez lett volna a bejegyzés címe, de úgy alakultak a dolgok, hogy változtattam rajta. Télikeszeg tavasszal? Igen! Ez lett volna az eredeti cím. És ha tavasszal reggel mínusz 5 fokot mutat a hőmérő, a letisztult vízben pedig úgy viselkednek még a keszegrajok, mint télen, akkor bizony télikeszegről beszélhetünk. A rablóhalas tilalom kényszerpályára állított, de ez a kényszer azért nem volt olyan kényszeres, hiszen úszózni mindig is szerettem, csak az elmúlt pár évben háttérbe szorult a dolog.

Csípős volt a hajnal, de korán keltem, hogy a kikötőben a legjobb helyen foglalhassak helyet. Az elmúlt hetekben a keszegre áhítozók tömege lepte el a kikötőt, míg én a sügereket kergettem, de most vagy a hideg, vagy a nőnap miatt csak egy horgász előzött meg. A legtutibb hely jutott nekem. Minimál felszerelés. Meccsbot, orsó, egy előre (még tavaly) létrára elkészített szerelék, pár úszó, egy doboz sörét, egy csomag horog, merítő, haltartó, és egy doboz csemege.

Első két dobásra kisebb karikákat fogtam minden etetés nélkül, vízközt, egy szem csemegét feltűzve. Az eresztéket még kisebbre, olyan jó kettesre állítottam a két jelentkező után, mert gyanúsan már a lehulló kukoricát elkapták a kis keszegek.

A következő dobás nem sikerült. Először csak lestem, hogy mi lehet a probléma, de aztán hamar rájöttem, hogy az apró gyűrűkbe hamar belefagyott a víz. Egyesével lehelgetni ennyi gyűrűt, és pöckölgetni ki a jeget hülyeség lett volna, így minden egyes dobás előtt vízbe mártottam pár másodpercre a botot az első órában. Volt hogy  fárasztás közben így is beállt a cucc.

Itt már két hibánál tartottam! Az egyik az volt, hogy a kicsi 4 grammos úszóval a folyamatosan fagyó gyűrűkkel nem tudtam elég messze, és elég pontosan dobni, így nem értem el azt a területet, ahol a nagyobb vörösöket sejtettem. De mivel nem készültem semmi eszközzel, amivel legalább csúszóvá alakíthattam volna a szerelést, így szegény ember kézzel nőz alapon folytattam a pecát! 😉 A másik hiba az volt, hogy egy nagyobb gyűrűs könnyű pergetővel egyszerűbb lett volna a feladatot megoldani.

Elkezdtek jönni sorra a vörösszárnyú keszegek, de sok volt a rontott kapás. A melegnek éppen még nem nevezhető vízben sokszor csak centiket buktattak az úszón, vagy csak centiket húzták odébb, így lecsócsálva a kukoricát. A várt bodorkaroham elmaradt (összesen kettőt fogtam), de két dévér mellett a végére jött néhány nagyobb vörösszárnyú is.

Örömteli volt a napban a halőri jelenlét! A nap folyamán kétszer is ellenőriztek. Egyszer amikor befelé jöttek a kikötőbe, másodszor pedig, amikor kifelé mentem a zsákmánnyal. Igen a zsákmánnyal, mert a tiszta húsú téli keszegnek nem tudtam ellenállni! De tudtam, hogy hol a határ! Két óra alatt megfogtam azt a két kilónyit, amire szükségem volt, és egy perccel sem maradtam tovább.

A gyönyörű időben a tárcsán sütés mellett döntöttem. Nehezen indult be a tűz, mivel nem volt egy fuvallat sem. (Akkor még!)

Pár halfejet már nyersen megettek a kutyáim, a többit pedig a végén akartam megsütni nekik! De nem így alakult sajnos! 😦

Elkészült egy teljes adag. A két nagyobbat még fent hagytam, és  mellé tettem pár kisebbet. Közben persze nem bírtam ki, és már toltam is magamba a frissen sült halhúst egy kis csicsókás kenyérrel. Amikor a harmadig adag hal is felkerült hirtelen feltámadt a szél, és mire visszaértem a fogókesztűvel már nem volt mit megmenteni, mert begyulladt a zsír. 😦

A kutyák így jól jártak, én viszont nem kevés keserűséggel a számban fogyasztottam el a maradék sült halat. Ez volt a legnagyobb hiba, de többet ilyet nem követek el. A héten beszerzek egy lángőrt.