Életem legkeményebb élményei közé sorolnám, amikor vasárnap délután két perc alatt lecsapott a vihar. A szél a hátamnak feszült, vagy én feszültem háttal a szélnek, végül is mindegy. Az eső veszettül verte mindenemet, én meg rohamtempóban eveztem, hogy bejussak a biztonságot nyújtó nádasba. 10 perc kellett körülbelül ennek az 50 méternek a megtételéhez. Kikötöttem a csónakot, majd a vihar, mit vihar, inkább cunami elől a faházba menekültem. Itt vészeltem át a következő másfél órát. Az eső annyira esett, hogy a csatornahálózat nem tudta elvezetni az égi áldát, és az udvar, az út eggyé vált a Balatonnal.

Másfél óra múltán, ahogy az eső csillapodni kezdett csak nem bírtam magammal, és a stégről elkaptam néhány sügéret.

Egyszer csak varázsütésre tisztulni kezdett az ég, kisütött a nap. Aznap már másodszor mertem ki a csónakot, kimentem az evezőkért és újra nekivágtam. Olyan jó idő lett, hogy nemsokára a kabáttól, pulóvertől megszabadulva pólóban pergettem tovább. Az igyekezetemet két szép csuka honorálta.