Ott szakadt félben a történet, hogy…

A csillagokat is leígértem az égről az asszonynak, hiszen hétfőn kezdődött az egy hónapos pergető tilalom a Balatonon, a sügérekre pedig május 1-ig kell majd várnunk. A vasárnap azért keményebb, mert ilyenkor bizony nem megy a vasútig a busz, így egy jó 35 perces sétám van minden alkalommal amíg a kikötőbe érek. Amikor teljes felszereléssel megyek, akkor ez elég húzós tud lenni, de most csak sügérezni készültem a stégek között, így egész elviselhető volt a séta. Jobb szeretek erdőn, mezőn a kutyákkal bóklászni, mint a betonon koptatni a cipőm talpát, de egyenlőre ez van.

A vízszint az északkeleti szél hatására 10-15 centit lejjebb ment, így szinte száraz lábbal tudtam bejutni a stégre.

Már sötétben lent voltam, de így is látszott, hogy a szél kicsit felkavarta a vizet, aminek az átláthatósága így az enyhén opálostól, a már-már zavarosig változott vízmélységtől függően.

Első gondolatom a dali nimfa volt az előző nap végén tapasztaltak alapján, és a víz tisztaságához igazodva a csertőz színt választottam, de ebben az esetben jó lett volna a berkley hasonló színű nimfája, vagy akár egy egyszerű, de élénk színű gumihal is.

Ott kezdtem ahol előző nap a legnagyobbat fogtam, sejtettem, hogy ott tartózkodnak megint. Sejtésemet beigazolta két dagadt sügér, amik centiben verték a tegnapi társukat, és egyből az első két kapásra ők jelentkeztek 2 percen belül.

A képek a sötétben nem sikerültek túl jól, de nem is ez a lényeg mindig, a méret meg így is látszik.

Sokszor van úgy, hogy ha jól indul valami, akkor nehéz a folytatás. Ez most is így volt! A zavaros vízben elég nehezen találtam a halakat. Sajnos sok jigfejet be is szaggattam a nádba, mert egyszerűen nem láttam, hogy hová engedem le a gumit.

A másik dolog, ami miatt a sügérek szétszóródtak, az az volt, hogy a csukák egy része befejezte nászát, és a megváltozó körülmények miatt a stég környékére merészkedtek, és hangos rablásaikkal borzolták a kedélyeimet. Innentől kezdve benne volt a pakliban, hogy a kis csalikat esetleg egy csuka kívánja meg, de szerencsére nem így történt, én pedig célzottan nem is kerestem a kapcsolatot egyikükkel sem.A képen látható méretből azért akadtak elég szépen így is vagaskyra, és a villásfarkú csodára egyaránt.

Az egyik beszakadás után aztán az előző nap nyerő színt kezdtem erőltetni, ami a nagy könyv szerint az igazán tiszta vízben lehet főként nyerő. az egyik finom emelésben brutális erejű ütés állította meg a kezemet! Először megfordult a fejemben, hogy csuka az illető, de hamar rájöttem, hogy kapitális sügér küzd a zsinór másik végén. 10-15 másodperc kellett, hogy felhúzzam, és még ennyit hagytam neki, hogy verekedje ki magát a víztetőn. Aztán egy mozdulattal megreptettem, és pont abban a pillanatban, amikor alányúltam jobb kézzel kipattant a jig a szájából, a hanyagul megkötött clinch csomó pedig kioldott. Az óriás a jobb tenyeremben pihegett. Nem életem leghosszabb sügéréről volt szó, hanem a legkövérebbről, abban 100 %-ig biztos vagyok.

Amikor a torkáról megindult felfelé a félig emésztett durbincs az élien filmekben látott jelenet ugrott be, amikor az anyakirálynőnek előjön a második állkapcsa, és kitépi az ember belét! Szerencsére a valóságban csak a durbincsot okádta vissza!

A képeken látható óriás után akár haza is mehettem volna, de nem így történt, hiszen volt még bő fél órám hátra, így folytattam a sügérek kergetését.

A következő képen a sügér mögött látható csónakkijáróban egyszer csak valami orbitális méretű krokodil rabolt. A vörösszárnyú keszegek vagy 10 méteren keresztül a vízből kiugrálva menekültek előle.

A csuka a tudtán kívül a malmomra hajtotta a vizet, illetve jelen esetben a sügéreket. Sikerült még vagy ötöt elcsípnem az előle menekülő példányokból, köztük a következő képen látható gyönyörűséget.

Zseniális két napon vagyok túl! Életem legjobb sügérpecái közé kell, hogy soroljam ezt a két alkalmat, pedig pár ilyenben már volt részem szerencsére, és remélem még lesz is.

Most pedig, hogy elindult a tilalom, bár nem hiszek továbbra sem abban, hogy halak ettől – eddig szaporodnak hagyom őket békében, és merem remélni, hogy mindentamacskánakspiccbotosbácsi is visszaengedni majd őket, ha a csontit kívánják meg.

Sajnos ebben nem vagyok egészen biztos!