SteveOlureS

A napokban kutyatulajdonos lettem. Igaz itt nem foxterrierről van szó, mint Fekete István művében, de rokon jószág a kicsike. Bár az apa ismeretlen, az anya fajtatiszta jagdterrier volt. Azért csak volt, mert a megmentését követő 8. napon elhunyt szerencsétlen pára. Tán nem tudta feldolgozni, hogy a gumipókkal kikötözött éheztetett kutyát, hogyan is tudják ennyire szeretni. A kicsi nagyon hasonlít az édesanyára, nagyon gyorsan nő, okos és, játékos kis jószág.

Még láncon, és gumipókon

A rövid szabadságát nagyon élvezte

Ő a miénk, Lola az érkezése napján

Minden testhelyzetben és pillanatban képes elaludni

Az első séták egyike

Megfogadtam magamnak, hogy nem fogok a blogon senkitől idézni, de most ezt a fogadalmamat megszegem, remélem nem haragszotok meg érte:

“Kisasszony

Esett a hó. Feltűrtük a köpenygallért, és szótlanul loholtunk a kaszárnya

felé. A szél majd feldöntött bennünket, arcunkba vágta a havat, és még

jobban visszatartott minket, pedig már úgyis elkéstünk.

Hórihorgas barátom, Pacolai akkorákat lépett mellettem, hogy elakadt a

lélegzetem.

– Ne rohanj, Pacolai, most már mindegy…

Nem is válaszolt, csak – ha lehet – még jobban kilépett.

– Inkább csukjanak le – dühöngtem -, de nem rohanok, hogy úgy érjek

oda, mint egy izzadt ló.

Pacolai elvágtatott, én pedig megálltam, hogy kifújjam magamat. Megálltam,

és megláttam Kisasszonyt, aki egy kapu sarkába húzódva reszketett.

Az, hogy kisasszony volt, csak később tudódott ki, a legközelebbi vizsgálatnál,

amikor is ezt a nevet adtuk neki. Kisasszony nagyon szép, rövid

szőrű foxi volt.

Pacolai ugyan ajánlotta Cézár, Néró, és Hektor neveket, de nagyzoló

barátomat leintettem:

– Ne erőltesd magad, Pac…

Ez a diskurzus azonban csak később történt. Egyelőre ott álltam a reszkető

kis kutya mellett. Nagyon fázott szegény. Három lába a levegőben, és

testének csak egy kis pontja érintkezett a fagyos kővel.

Megsimogattam.

– Kutyának való idő, mi?

Szemrehányóan nézett rám, és lábam mellé bújt, mintha azt mondta volna:

– De nem ilyen kis kutyának. Talán bernáthegyinek vagy komondornak…

de én csak egy vékony szőrű kis foxi vagyok… – És orrával megböködte

a csizmámat.

– Hát most mit csináljunk?

Kisasszony nem tudott tanácsot adni, én pedig nem tudtam otthagyni.

Felrémlett előttem századparancsnokunk zord arca, a kihallgatás, amely már

ott áll az iroda előtt… Hajaj!

– Na szervusz, kutya, majd csak hazatalálsz.

Kisasszony azonban nem tágított. Egy darabig mögöttem jött, majd vidáman

elibém perdült, vissza-visszanézett, és így vonultunk be a kaszárnyába.

Folyosónkon halálos csendben állt már a kihallgatás. Patkovics kapitány

éppen azon gondolkozott, hány napot mérjen Gallány honvédre, aki nem

átallott a Három Varjúban botrányos verekedést kezdeményezni, amikor –

Kisasszony után loholva – én is “bevonultam”.

Kisasszony civil kutya volt, és így nem érthette meg, hogy mi van a

kapitány elsötétült tekintete mögött; ezért vidám farkcsoválással ugrálta körül

külön-külön a kihallgatás összes tagját.

Én csak álltam, kissé behúzva nyakamat, várva, hogy leüt a mennykő.

Pacolai arca merev volt, mint a szolgálati szabályzat, de szeme kárörvendve

ragyogott, Pálinkás őrmester pedig úgy nézett Kisasszonyra, mint valami

ronda féregre, ami beletrappolt a század istentiszteletébe.

Az istennyila először Gallány Jóskába ütött kétheti fogda alakjában, aztán…

az én különszámom következett az irodában.

Kisasszony közben mellettem ült a földön, és nézte Patkovicsot. Amikor

a kapitány már nagyon hadonászott, és még jobban ordított – morogni kezdett.

Patkovics nagy kutyabolond volt, azért ezen kezdtem:

– Nem hagyhattam ezt a szerencsétlen kutyát… becsengettem a környék

összes házába.

– Na és?!

– Nem vállalta senki… Közben eljárt az idő…

– Hát majd én adok időt a kadét úrnak, hogy hosszabb magányban gondolkodhassék

az idő múlásáról! Kivonulás!

És otthagyott.

Kisasszony természetesen velünk együtt vonult ki, pedig a századírnok

nagyon marasztalta:

– Ne menj el, kis kutya, mert megfagysz!

Kisasszony rá se nézett, pedig odakünt csúnya idő készülődött. Suhogva

vágott a hó, és a kis géppuskáslovak vastag sörénye egyszerre fehér lett.

Akkor ébredt a város. Az utcákon végigzörögtünk, és mire kiértünk a város

végére, már vissza is fordulhattunk. Három lépésre sem lehetett látni.

Patkovicsnak azonban sasszeme volt, és meglátta, hogy – ahol üresek

voltak az utcák – Kisasszonyt a hónom alatt viszem. Azt hiszem, ennek

köszönhettem, hogy mindössze öt nap szobafogságot kaptam.

Ezt az öt napot Kisasszonnyal barátságunk elmélyítésére használtuk ki.

Közben Pacolai többször meglátogatott bennünket, ami jó szívére vallott

volna, ha egyszer azt nem mondja:

– Tulajdonképpen minek neked ez a kutya? Nekem adhatnád…

– Megszerettem.

– Nem kívánom ingyen…

– Nem adom, de nem is menne veled. Kisasszonynak van ízlése.

– A kutya végeredményben nem is a tied. Találtad.

– No látod, a más kutyáját pláne nem adhatom senkinek.

Pacolai dühösen nyargalt fel s alá szobámban, és zsebéből vadonatúj

póráz vége kandikált ki. Azt hiszem, Kisasszonnyal akart feszíteni imádottja

ablaka alatt.

Végül mérgesen otthagyott, másnap pedig egy vastag keretes hirdetés

jelent meg a helyi lapban, mely szerint egy gyönyörű, rövid szőrű foxi

találtatott ilyen és ilyen jelekkel, itt és itt átvehető… az én pontos címem.

Pacolait akkor revolverrel kerestem, mert a kutyanézők rekedtre nyomták

csengőmet, én pedig Kisasszonyt oda nem adtam volna még a jogos tulajdonosának

sem, annyira megszerettem.

így ért bennünket a szilveszter, mely Pacolaival való haragos viszonyunkba

enyhülést hozott. Addig alig beszéltünk, de amikor éjfél után a lámpák

kigyúltak, hórihorgas barátom állt előttem.

– Hát ne haragudj, te ló! – mondta közvetlenül.

– Beismered, hogy aljasság volt?

– De volt benne szellem is, mi?

– Hagyjuk. Nem haragszom…

Nem is haragudtam, hiszen gyerekkori pajtások voltunk, s nagy orrú barátom

nagyon hiányzott már.

Ennek a kibékülésnek egyébként szomorú következményei lettek. Pacolai

belecsábított egy véres kártyacsatába, és reggel anyagilag teljesen levetkőzve

ballagtunk hazafelé.

– És most mi lesz? – toltam fel a sapkám gőzölgő homlokomról.

– Semmi. Hozzám költözöl a kaszárnyába. Élünk, mint hal a vízben…

Ebből látható, hogy Pacolai idegei a Doberdón edződtek, és optimizmusát

is épségben megőrizte.

Összeköltöztünk.

A költözés abból állt, hogy barátom legénye egy kopott, félig üres bőröndöt

vitt előttünk, én pedig Kisasszonnyal parádéztam utána jó messze,

jelezve, hogy a bőröndhöz semmi közünk.

Békés, szép napok jöttek akkor.

Kisasszony megkapta az új pórázt, és derék katonakutya lett belőle, aki

mindenféle civillel szóba sem állt.

Sajnos azonban a példán felbuzdulva a többi alakulatnál is feltűnt egy-egy

ilyen századkutya, és kivonulásoknál ott loholtak a legénység mellett vagy

a parancsnok lova után. A konyhákban akadt elég lerágni való csont, így a

kutyák száma folyton szaporodott.

Egyszer aztán beütött a mennykő.

Egyik kutya – állítólag – megveszett, és másnap megjelent a szigorú

parancs a kutyák kiirtására.

– Na, most mi lesz Kisasszonnyal? – kérdezte Patkovics kapitány.

– Jó, hogy eladtuk már tegnap – válaszolta szemrebbenés nélkül Pacolai

-, összerágott mindent. A vadonatúj csizmámat is megrágta…

És aznap délután az ablakból néztük végig, hogy a sintér hogyan fogdossa

össze a kaszárnyabeli kutyákat. Üvöltöttek szegények, a bakák a fogukat

csikorgatták, a sintér kocsija pedig kidöcögött a nagy kapun szomorú terhével.

– Látod, Kisasszony, látod – mondta akkor barátom -, hát most mit csináljunk

veled? Itt nem maradhatsz… pedig mily jól megvoltunk együtt…

Kisasszony úgy nézett Pacolaira, mintha megértette volna, hogy szomorúság

van a szívünkben. Általában rendkívül okos kutya volt. Játszva tanult

meg mindent. Valósággal kiszolgált bennünket. Hozta a papucsot, ha kellett,

hozta a gyufát, tudott “énekelni”, és kivonulás előtt ő tartotta Pacolai lovának

kantárját. Idegen nem jöhetett be a szobába, mert Kisasszony tudott

nagyon goromba is lenni, és amikor barátom fogfájós jajgatással járt fel s

alá a szobában, Kisasszony kísérgette, és vele jajgatott.

– Mit csinálunk veled, kis kutyám?

– Kutyánk! – javítottam ki. – Engem csuktak le annak idején érte.

– Hiszen ha valami jó helyre kerülne, és jól megfizetnék…

– Pacolai! Te eladnád?

– Jó helyre, jó pénzért… Kisasszony pedigrés kutya, a vak is látja. És

olyan szegények vagyunk…

Ez igaz volt. Nagyon szegények voltunk.

Pacolai aznap este egy vadászújságot hozott, melyben valami malomtulajdonos

pedigrés és kotorék munkára bevezetett foxit keresett.

– Mit gondolsz?

Nem gondoltam semmit. Kisasszony ott lebzselt körülöttünk, és nem mertem

a szemébe nézni. Nyüszített, mert nem szóltunk hozzá. Aztán “megsértődött”,

és lefeküdt a helyére, de folyton ránk lesett, mert néha úgy játszottunk

vele, hogy nem vettünk tudomást róla, ő pedig adta a megsértettet,

hogy annál nagyobb legyen az öröm, amikor elnevettük magunkat. Ilyenkor

morogva “harapott” bennünket, de olyan lágyan, mintha fogai bársonyból

lettek volna.

De most nem nevettünk. Szomorúan elszégyelltük magunkat, mert eladni

készültünk legjobb, leghűségesebb barátunkat.

Később Pacolai lement a kantinba, és lila szegélyű levélpapírral tért

vissza.

– Megírom a levelet – sóhajtotta.

Kisasszony ekkor már az ölemben kuporgott, és szokása szerint tenyerembe

hajtotta fejét.

– Szépen írom meg – vigasztalt barátom, ami igaz is volt, mert ami

dicséret van a világon, az mind Kisasszonyra volt halmozva. Végül szigorú

kikötés, hogy csak olyan helyre adjuk a kutyát, ahol a jó bánásmód biztosítva

van.

Elment a levél.

Titokban reménykedtünk, hogy úgysem jön rá válasz, és csak megusszuk

a dolgot valahogy, de harmadnap táviratot kaptunk:

“…Feleségem maga megy a kutyáért, kérem az állomáson várni.”

– Hátha valami csinos nő – álmodozott barátom -, öltözködjünk rendesen.

Kisasszonyt megfürdettük, kikeféltük, csak úgy ragyogott, kicsempésztük

a kaszárnyából, és vártuk az új tulajdonost.

– Te maradj benn a restiben, majd én fogadom az asszonyt!

Nem is bántam. Együtt akartam még lenni Kisasszonnyal egyedül.

Eszembe jutott a téli reggel, az első bevonulás, az öt nap és minden.

– Nem tehettünk másként, kis kutyám. Látod, ha kiköltözhetnék a városba…

de még jobb dolgod lesz ott. Vadászol! Hallod? Vadászol…

Kisasszony az ajtóra nézett, ahol akkor jelent meg Pacolai egy mosolygó,

veszedelmesen csinos asszonnyal.

Hű – gondoltam -, itt vigyázni kell, mert hórihorgas barátom ingyen

odaadja a kutyámat…

Az asszonyka első pillantásra beleszeretett Kisasszonyba.

– Ennek a kutyának nem kell írott pedigré – mondta barátom -, és látom,

nagyságos asszony szakértő…

– Mit tud a kis kutya?

– Mindent!

– Kotorékban?

– Tessék csak kipróbálni! Ha nem felel meg, visszavesszük… Bár… –

És úgy legyintett kezével, mintha erről kár is lenne beszélni.

Kisasszony közben hol ránk nézett, hol az asszonykára.

– Ára?

Egy kis csend lett, és láttam már, hogy tévedtem. Pacolainak – ha pénzről

volt szó – jégből volt a szíve. Olyan számot mondott, hogy megfogódzkodtam

az asztalban.

– Az asszonyka ránézett a kutyára, és azt mondta:

– Rendben!

Akkor este úgy ültünk a szobámban, mintha gyászoltunk volna. Ültünk

a sötétben, és csak a cigarettánk parázslott.

– Eddig már hazaértek…

– Haza…

– Hozatok fel egy kis bort.

– Hozass!

És megültük Kisasszony torát.

Pacolai még egy üveg bort hozatott, és még egyet…

– Ne menjünk ki a városba?

– Kimehetünk…

Ki is mentünk, és másnap már nem volt se kutyánk, se pénzünk.

Harmadnap megkérdeztem Pacolait, hogy mi lesz, ha Kisasszony nem

válik be. A pedigré, a kotorék meg minden…

– Ne is beszélj!

– És vissza kell fizetni a pénzt…

Negyednap pedig vastag expressz-ajánlott levél érkezett.

– Baj van, Pac! Másként nem írnának expressz-ajánlott levelet. Bontsd

fel!

– Bontsd fel te! Tiéd volt a kutya…

– Neked van címezve. Te írtál nekik. Te adtad el…

A levél ott feküdt az asztalon. Néztük, és nem nyúltunk hozzá. Lassan

besötétedett, csak a levél világított gonoszul és vádlón.

– Mondtam én neked… te mégis tiszt vagy… idősebb… én meg csak

egy kadét…

Pacolai felhördült. Felkattintotta a villanyt, és – reccs! – kinyitotta a levelet.

És hórihorgas barátom viharvert ábrázata úgy derült fel, ahogy fogytak

a sorok a levélben. Néha a térdére csapott, néha felnevetett.

– Nahát! Ugye megmondtam? Csoda!

Aztán felolvasta.

Négy sűrűn teleírt oldal volt, és mind a négy oldal Kisasszony dicséretét

zengte. Hogy a Kisasszony az első nap hány patkányt ölt rakásra a malomban,

hogy foglalta el új helyét a lakásban, hogy evezett be vidámságával

és okosságával az egész ház szívébe… (a bestia! – mondta Pacolai), és

másnap hogy vitézkedett a rókavárhan. Két hatalmas rókát hozott ki tíz

perc alatt… Végül egy kedves meghívás, hogy menjünk minél előbb, nagyon

szívesen látott vendégek leszünk. Sok a róka, gyönyörködjünk mi is

a Kisasszony munkájában.

Sajnos nem mehettünk. Hol egyikünk volt szolgálatban, hol a másik, hol

pedig reménytelenül üres volt a közös kassza.

Lassan aztán elmúlt az idő.

Az emlékek elhomályosodtak, a fegyvereket fiatalabbaknak adtuk, és öregedő

civil életünk szürkeségébe mind ritkábban járt vissza a múlt és benne

drága kis kutyánk, Kisasszony.

És mégis!

Ha az az asszonyka, akinek Kisasszonyt eladtuk, elolvasná ezeket a sorokat,

és felismerné magát benne, ha van még Kisasszony ivadékaiból: kérem,

küldjön egyet.

Talán visszajönne vele egy darabka valóság felelőtlen, szép ifjúságunkból,

mert ezt az írást nem az író költötte, hanem szóról szóra megtörtént…”

Fekete István