Ott hagytam abba, hogy csodás volt a másnap hajnal és egy kis csukát, meg egy balint sikerült levadásznom.

Rá pár napra mentem legközelebb.

A tipikus nagyhalas helyeken nem sikerült akciót kicsikarni, de a sekélyben ütötték verték a kisebbek az aznap nyerő műcsalit, ami egyértelműen Ottóbá kele kanala volt.

Aztán valami brutálisat vert a száraz nádszálak között, a torzsa tetején a kanálra, de nem akadt meg és ahogy húztam tovább újra lebombázta.

Hát….

Erre szoktam mondani, hogy vakon volt! 😀 Ami az opálos vízben nem is akkora csoda.

A nád szélében nem volt amúgy semmi kishal, a nyílt vízen viszont egyre több. És a balinok elkezdték szedni a vámot, de sokáig nem adták magukat.

Aztán úgy éreztem megvan a kulcs aznapra, hiszen a kis fekete púpost, felfelé tartott botspiccel, nagyon aprókat, de gyorsan – sűrűn rángatva, brutál féknyúzós kapással verte le egy szép őn.

Miközben a halat fotóztam, fordult a szél és a hullámzással együtt véget értek a rablások és az aznapi móka, méghozzá elég korán. 😦

Az éjszakai szállásukról, a gazdák örömére a szőlősökbe igyekvő, seregélyhadsereg látványa azért pazar volt, ezen a hajnalon is. És nem maradtam hal nélkül.

Negyedikén aztán varázs volt a hajnal és ez volt az nap, ami visszaadta végleg a reményt, ami valahol tavaly veszhetett el a folyton mocskos – algás – opálos vízzel kapcsolatos negatív gondolataim és a tüskés – szúrós – ocsmány hínár között.

Tavaly szinte teljes hitvesztésben voltam a nádi csukázással kapcsolatban.

Nincs már az, mint régen.

Akvárium tiszta víz, hatalmas hínármezők, milliárd kishal és mindenhol sügerek, balinok és csukák vadásznak.

A jelen helyzet az opálos – algás, a nyugati medencére jellemző “tisztaságú” víz, nulla hínár, pusztuló nád és hajnalban milliárd árvaszúnyog és az azokat zabáló milliárd küszön, random dolgozó, sokszor megfoghatatlan fogatlanok.

De ez a hajnal, amellett, hogy csodás volt újfent, megint öt csukaakciót hozott.

Persze nem azt a szép tiszta vizes pecát. Mert hiába készítem ki minden hajnalban ottóbá kanalát, wobblereket, sétáló kutyákat, ha alkalmatlan rá a víz.

Megint a kulcstartó volt a nyerő csali. Egyszerűen kell az a pulzáló – rezgő, sok vizet megmozgató, a csukát irritáló, agresszíven rezonáló, vibráló mozgás, ami támadásra készteti a tarka gúnyásokat.

Aznap két átlag csuka és egy igen bátor csapó mellett, három darab 75-ös forma vízi tigristől volt kapásom. Az egyik olyan helyen kapott, ahol évek óta nem fogtam 55-ösnél nagyobbat.

Őt meg is invitáltam az asztalom mellé, aminek a kutyáim is nagyon örültek.

Megesett rajtuk a szívem, látván az éhező, könyörgő tekintetüket és kaptak a máj mellé frissen kisütött filédarabkákból. 😀

Amihez egyébként nagyon passzolt, az előző napról megmaradt, megmelegített zöldségfasírt és a kapros – vegan fölös mártogatós.

A másik két 75-ös forma merőben meglepett. Róluk képem sajnos nincsen.

Mindkettő olyan helyen kapott, amik régen nagy kedvencek voltak, de több éve nem adtak már egyáltalán halat. Még kicsit sem.

Ráadásul ezek voltak az első olyan kapásaim idén, amik nem közvetlen a nád szélébe beeső és elindított csalit verték agyon 30 centin belül, hanem vagy a nádfaltól követték ki a spinnerbaitet – olyan részeken, ahol még a nád széle is full mocsok volt – vagy az öböl szélén található ritkás nádból váltottak ki.

Az első szinte a csónak alatt nehezedett rá a csalira.

Nem volt rendes kapása, nagyon vékonyan akadt, így hamar tarkón ragadtam. Illetve csak akartam, mert a kezemben megőrült, én pedig szerencsére időben eldobtam a víz fölött.

Aztán amikor másodjára tarkón akartam ragadni, kirázta a horgot a pofája sarkából.

Egyértelműen nem fáradt el a rövid pórázon folytatott közelharcban. Ennek sajnos jelentősége lett egy későbbi pecán. 😦

A másik halnak pedig kívülről az állába akadt a horog, így az már az első kiemelés előtt, angolosan távozott.

Öt akció, egy hajnalon és abból három hal, ha nem is nagy, de már igen jó darabnak mondható.

Tényleg visszahozták a hitemet!

További két balint tudtam még összeszedni a folyton váltakozó irányú szélben. A másodikért konkrétan 45 percet motoroztam, szembe szélben, azzal, hogy visszafelé legalább könnyű utam lesz.

Persze nem így lett, mert vissza úton, a lehető legszarabb, szembe – oldalt szelet kaptam, így folyamatosan korrigálni kellett a motorral, hogy nagyjából egyenesben maradjak.

Szerencsére jól bírja, mióta megcsináltattam, de nem volt könnyű az a teljes hónap motor nélkül. 😦

Talán majd azt a pár pecát is megírom, de most jöjjön a következő.

A kilenc balinos.

Mert bár aznap volt eddig talán a legtisztább és a legideálisabb minden körülmény.

Füstölt a víz a sás körül, de csukák nem ettek.

Még kapásom sem volt.

Viszont nem estem kétségbe, mint tavaly oly sokszor. V

annak ilyen napok, amikor nem esznek és kész.

Hajnalban a facebookos árvaszúnyog hiszti hatására készítettem még sötétben egy videót.

Engem amúgy nem zavarnak, csak egy kicsit addig, míg kiérek a csónakkal a nádfalból. Akkor gyorsan lekapcsolom a fejlámpát, a hajnallal meg úgyis elülnek.

A halaknak meg valljuk meg ez kurvajó. Minden hajnalban milliárdnyi küsz és keszeg zabálja őket.

Persze éjszaka ki nem ülnék nyílt vízre süllőzni. De vannak akik, ettől sem riadnak vissza. 😀

Szóval pont amikor a csukás szakasz végére értem, felrobbant mögöttem a víz a napkeltében.

Úgysem voltak a tarka gúnyások, étvágyuknál, úgyhogy szépen, lassan összeraktam a balinos pálcát.

A kapocsba tettem a piros szárnyú, fekete pencilt.

Az esélytelenek nyugalmával dobtam el a wobblert, a nap irányába, hiszen az a hal, akár több száz méterre is elúszhatott volna ennyi idő alatt.

Nem így tett!

Ahogy visszakattintottam a felkapókart és indításként egyet beleütöttem a süllyedő fahalba, felrobbant az aranyhíd!

Eszelősen szép és tökéletes pillanat volt!

Már ezért az egy halért megérte négy után kelni és igaz, hogy a következő halat jó egy óra múltán csíptem el, de végül 4 pályán, 9 hallal zártam.

Volt közte szépségdíjas szintén magányos jószág, egy kövezés mellől.

Volt nyílt vízi magányos, nem túl nagy, de annál deformáltabb jószág.

Aztán fogtam nyílt vízen egy benga, de igen sovány jószágot, egy új típussal, aminek a kilétét egyenlőre fedje homály. 😛

És mielőtt bejött volna a keleti szél, ez az apró fahal, adott még négy további halat, de csak azokat mutatom meg, ahol nem látszik a wobbler. 😛

Aztán már elég későn és nagyon melegben, a keleti szél csillapodása után a pencil, egy strandi bójasor előtt, kiadta a nap záróhalát.

Az eset érdekessége, hogy előtte két perccel mondtam, magamban, hogy milyen fasza lenne még egy záróhalat elkapni és megadatott. 😀

Sokaknak álom, egy ilyen kilenc halas peca és lassan én is úgy vagyok ezzel, hogy nem is kell több, de azt hozzáteszem, hogy egy igazi kishalfocis hajnalon, a kilenc balin csak azért nincs meg kilenc perc alatt, mert annyi idő alatt fizikai képtelenség megoldani.

Viszont ilyen hajnalban idén egyáltalán nem volt részem, sőt csapatbalinra is csak kétszer horgászhattam, még küszíváson, májusban.

Ezt a kilenc halat, ha tetszik, ha nem nagyon sok melóval, nagy területen, négy pályán kukáztam össze és ebből a kilenc halból, négy totál magányos jószág volt.

A maradék öt hal is nagyon nagy, de azért összefüggőnek mondható területen jött össze. Csapatnak azonban azt sem mondanám. Sőt!

Azt hozzá tenném még, hogy volt 2-3 rontott kapásom is.

És akkor jött a peca, amikor nagy hibát követtem el és egy időre bizony parkoló pályára tettem magam. 😀

A hajnal tökéletes volt, bár a víz az előző napi déli szél hatására, inkább hasonlított valami szürke foslére, mint az őszi Balatonra. 😦

Előttem ment le a Hold, mögöttem jött fel a Nap.

És a csukák ott voltak a sekélyben.

Két átlagossal kezdtem, de úgy voltam vele, hogy felesleges őket lefotózni.

Aztán a csukás pálya végén, ahol az előző pecán elcsattant mögöttem az a balin, az aranyhídban, egy olyan öblöt dobtam, ami nagy kedvencem.

Mindig ad halat, minden évben, de idén még nem volt hozzám kegyes.

Az utolsó reményem volt aznap, sőt a víz is olyan tiszta volt, hogy ha nem akadós a terep, akár más csalit is játékba küldhettem volna.

És ahogy döccent a spinner a nádszálon, láttam az árnyat. Jött a kapás és egy szép hatvan feletti lecsavarta a spiccet a víz alá. 🙂

A felhők kezdtek felszakadozni és elindult a balinkeresés.

Két méretformát ütöttem, egy rontott kapás mellett.

A második halért megint motoroztam vagy 40 percet, aztán újra befelhősödött, így úgy döntöttem, hogy teszek még egy próbát a tarka gúnyásokkal.

A sekély már annyira dzsuvás volt, hogy az esélytelen nyugalmával küldtem harcba a kulcstartót a torzsás pályán, a ritka, száraz nádszálak közé.

Fél tizenegy volt.

És ott ahol reggel leszedtem egy ötvenes formát, amikor a spinner elütötte a második nádszálat, a csuka elütötte a spinnert. 😀

Már a kapásból tudtam, hogy jobb hallal van dolgom, de az akadós terep nem tette lehetővé a szarakodást.

A cucc bírta.

Én meg húztam.

Amikor először a csónak mellé ért, hirtelen felindulásból tarkón ragadtam és akkor konstatáltam, hogy ez a hal, nem hetvenes, inkább nyolcvanas, de még inkább annak a föle.

Az ilyen méretet tarkófogással már necces kivenni. Elvinni nem akartam, így egy esetleges megugrás esetén ledobni sem.

Így gyorsan átváltottam kopotyúfogásra.

Nem tudnám megmondani hány száz csukát vettem már így ki. Több százat, az egészen biztos.

De most hibáztam.

Hibáztam, mert ez a hal sem fáradt el a közelharcban.

És erre pont akkor ébredt rá, amikor elkezdtem kiemelni a vízből. És megörült!

Volt már ilyenre eset korábban.

Általában kisebb karcolásokkal, vagy menő “pike knuckels”-el megúsztam.

Most nem így történt.

Ez a hal annyira megkattant, hogy nem tudtam megtartani.

Egyszerűen nem fáradt el a rövid pórázos csatában és vagy a kopoltyúfedele, vagy a tekergésben valamelyik foga, jó 3 centi hosszan és jó mélyen belevágott a jobb kezem hüvelykujjába.

A halat utána kifárasztottam, véres kézzel lőttem róla egy nem túl, jó képet, kiszedtem a csalit a pofájából. ( Ilyenkor persze mindkét egyes horog fogja. 😀 ) Aztán elengedtem.

Csupa vér volt minden. Még a húsom is kifordult. 😀

Véres volt a telefon, a fehér UV álló felső, a nadrágom, a cipőm, meg a bárka is.

Gyorsan lemostam ivóvízzel a sebet. Aztán a méretre vágható sebtapaszból került rá két réteg.

Persze a két “nagycsukás” helyet még megdobtam. Én állat! 😀

De addigra átvérzett a sebtapasz, így jobbnak láttam befejezni a mókát.

Nagyjából egy kézzel kikötöttem, kipakoltam. Három fordulóban kicuccoltam a kocsiba. Hazavezettem, lecseréltem az átvérzett sebtapaszt. Átöltöztem, aztán irány a baleseti.

Három órát töltöttem várakozással.

Szerencsére nem kellett varrni, de mára visszarendeltek.

Ma azt mondta a doki, hogy még a sebösszehúzó tapaszt is leveszi róla, a fertőzésveszély miatt.

A héten minden nap menjek a seb kifertőtlenítésére, átkötésére és a következő két hétre felejtsek el minden műhely munkát.

Por, szennyeződés, Balaton víz mellett, csapvíz sem érheti.

Kicsit azért túlpörögte szerintem a dolgot, hiszen halpucolás közben is előfordul, hogy a süllő, vagy csuka alkatrészek megvágják az embert és még egyszer sem haltam bele. 😀

Annyira nem érzem vészesnek a dolgot, bár szépnek, valóban nem szép a seb. 😀

Nem is fáj, nem is fájt, csak lüktet, ha lógatom.

A meló sajnos csúszik és hiába vannak itt a csukák, hiába kegyes hozzám a víz ezen az őszön, egy pár napig biztosan nélkülözniük kell engem.

Amit ők azért kevésbé bánnak, mint én! 😀

Szép volt ma otthon is a napkelte, már a házakat és a Jutasi úti lakótelepet leszámítva, de azért jobb lett volna a napot a vízen indítani.

Sokkal jobb!

A feleségem egyik reakciója egyébként az volt, hogy most aztán két hétig neki kell mosogatnia. 😀

A fiam, meg annyit írt, hogy még szerencse, hogy tíz ujjad van. A mínusz egy, az nem is olyan rossz arány. 😀