A nagy balatoni harcsapusztulás már a múlté.

Egyértelműen kijelenthető, hogy a harcsaállomány nemhogy fejlődik, hanem ez a titokzatos és rafinált ősi csúcsragadozó, szépen, lassan átveszi az uralmat a nagy víz felett.

Minden neki kedvez és ezt a harcsa bizony ki is használja.

Még 2021-ben volt egy írásom Balatoni harcsavarázs címmel.

Az elsők között voltam, akik a Balatonon, klasszikus felúszó wobblerekkel harcsákat kezdtek fogni. Azóta eltelt négy év és a viszonyom a bajszos útonállókkal igencsak hullámzó. 😀

Abban az időszakban, amikor a nagy tavaszi zabálásba kezdenek, főként a nádasokban ívó keszegnépséget pusztítva, nálunk csakis gyűrűsférgekkel lehet rájuk horgászni.

A süllőállomány védelme érdekében, mindenféle műcsali, illetve élő és döglött hal csaliként való felhasználása szigorúan tilos és a csónakos horgászat is rendesen be van határolva. A félsziget körül például semmilyen módszer nem engedélyezett.

Pedig nagyon komoly pecákat lehetne nyomni a nádfalakat párhuzamosan meghorgászva, akár wobblerekkel, akár kanalakkal, vagy a nap közben a nádfalak előtti gödröket vertikális csalikkal, gumikkal átfésülve.

Lehet a jövőben változtatni fognak majd ezen, mert bizony a harcsa jelenléte miatt, egyéb halfajok visszaszorulni látszanak.

A bajszosok átvették az uralmat és sokszor elfoglalják a klasszikus nyílt vízi süllős akadókat, tartásokat is. Arról meg már tettem említést, hogy a sügér, illetve a kősüllő állomány visszaszorulásában, biztosan nagy szerepet játszanak.

Megfogni őket, abban az időszakban, amikor már hivatalosan lehet rájuk pergetni, viszont egyáltalán nem egyszerű.

Az én módszeremmel, felúszó wobblerekkel pedig…

Nos majd úgyis olvasni fogjátok. 😉

Na de mivel is horgászhatunk rájuk tavasszal?

Esőgiliszta, kanadai giliszta, nadály, a leggyakrabban használt élő csalik, tartósságukat – horogállóságukat tekintve, pont ebben a sorrendben.

Vannak parti helyek is, ahol érdemes velük próbálkozni, főleg, ha találunk keszegívást a parti kövezések mentén, de én jobban szeretem, a nádfalakon ívó keszegek környékén, csónakból zargatni a bajszosokat.

Így tettem ezt idén is, több – kevesebb sikerrel.

Március közepe – vége felé már érkeztek a hírek az első fogásokról, úgyhogy ideje volt egy adag nadály beszerzésének és az első próbáknak.

A sekély, gyorsabban felmelegedő pályákon hamarabb indult a hal, mint azon a területen, ahová én csónakkal ki tudok járni, így az első két pecám, kapás nélküli betli lett. A sekélyebb részeken se mozgott még a hal.

A harmadik alkalommal aztán volt végre két olyan kapásom, amik kisebb harcsák lehettek, a negyedik alkalommal, szélben, 4 órás áztató eső után pedig, megtört végre az a bizonyos jég is.

Fogtam végre egyet, amit élmény volt a szakadó esőben, felkoncolni. 😀

Annak ellenére, hogy az új esőruhám, jelesre vizsgázott, a nyakam, meg a vállam jól megfázott, így napokig szenvedtem a fájdalomtól, de akkor is megérte. 😀

A tuti hely, Amundsen és a harcsa. 😀

A harmadik, igen szarul sikerült képen látszik, hogy nem kicsit esett.

A harcsapaprikás, a harcsa mája és a kukoricalisztbe panírozott, kisütött harcsadarabkák mindenért kárpótoltak. Nagy kedvencem a harcsa fejének az alsó része, ahol a mellúszóval csatlakozik.

Imádom azt a hófehér húst lecummogni a csontról. 😀

Az egyik betlis alkalommal egyébként egy nádszál akadt a csillagrombolóba, ami valamiért nehezen engedett, aztán amikor meghúzattam a motorral, valami csattant és ahogy hátra néztem, egy sandra lógott a csónak oldalán.

Bár vízen engem fényévente ellenőriznek – hozzáteszem, egy ideje parton se túl sűrűn – azért megfordultam és a gumihalat kivittem a stégünkre, mert bizony ebben az időszakban, már azért is bünti jár, ha a táskádban – csónakodban találnak egy darab gumihalat. 😀

A nyakamat, hátamat napokra elintézte a a hideg, de aztán pár nap múlva, az újabb érkező hidegfront előtt, újra csónakba szálltam. Az engedélyezett indulás előtt jó 10 perccel – ami ebben az időszakban, reggel hat órát jelent – már a csónakban vártam.

Ki a tököm tudja kiszámolni percre pontosan Veszprémből, azt a hat órát?

Azt azért megjegyzem, hogy volt olyan peca, amikor ketten kajakoztak velem szemben a jó helyért. Na ők biztos, hogy nem hatkor indultak el a kajakokkal. 😀

Egyébként is sokszor olyan rajzás volt a vízen, hogy csak kapkodtam a fejem. Ismeretlen csónakok, még ismeretlenebb kajakosok és bizony volt aki akkor sem köszönt volna vissza, ha ráordítok.

Szóval, aznap végre meg lehetett volna horgászni azt a pályát, ahol tavaly a legnagyobbat fogtam.

Végre nem hullámzott, nem dobálta a víz a csónakot és nem tolt rá 5 perc alatt a nádfalra a súllyal együtt.

Csakhogy foglalt volt a pálya. 😦

És hiába állt ott Olivér cimborám, én nem vagyok az a típus, aki beleáll más nyakába, így az első halat adó pályán próbálkoztam.

Több helyváltoztatás és két óra kapástalanság után, aztán megindultam. Itt a barátomék már öt halnál tartottak és annyival lejjebb húzódtak, hogy, az általuk lehorgászott részen, már nem zavartam őket.

Megkérdeztem, hogy odaállhatok e?

A válasz, igen volt, sőt Olivért tudom, hogy az se zavarta volna, ha már sokkal korábban odaállok melléjük. De én ilyen vagyok és maradok is ilyen.

Két jó kapásom volt, azon a részen, amit már előttem lehorgásztak.

Az elsőnél, annyira izgultam, hogy majdnem elbasztam. 😀

Történt ugyanis, hogy amikor bevágtam a halnak, a bot nyelét nekivertem a motorkarnak és az kiütötte a kezemből a botot, ami hosszában elfeküdt a csónakban. 😀

A hal ennek ellenére megakadt.

A másik harcsa kifektette az úszót és elkezdte bevinni a nádasba.

Emiatt sokkal hamarabb ütöttem be neki, mint egyébként szoktam, de így is annyira letorkozta a csalit a hármashoroggal, hogy a fárasztás közben az úszó végig a szájában volt.

Aztán kiderült az is, hogy nem is letorkozta, hanem a gyomrában tűnt el a horog.

Az első halat eltettem, a másodikat nem volt szándékomban, de az akadást látva, illetve pont, hogy nem látva, végül amellett döntöttem, hogy azt is elteszem.

Ennyi bőven elég is volt nekem aznapra. Nem kevés idő két ilyen harcsát felpucolni és az élmény is bőven megvolt.

Ezek már igen jó halak voltak, a kutyáim pedig nagyon örültek a harcsa “alkatrészeknek”, a fejeket három darabba vágva készítem el nekik. Elvannak vele egy darabig az öreglányok, mire a kopott fogaikkal elpusztítják. 😀

Másnap is lementem. Volt 2,5 órám a szél előtt. Azt hiszem megérte. 😉

Aznap is elvittem egyet. És ez így frissen. Hát na! 😀

Voltam közben domolykózni, az idő is beszart, aztán a hirtelen jött melegben elkezdett zabálni a hal. Egy baj volt, nem volt már csalim és kapni sehol sem lehetett. Már az előző pecán is kilenc darab nadállyal vágtam bele a harcba. Igaz, ha ott a hal és eszik, pontosan elég az a kilenc szál is.

Beáradtak a folyók Ukrajnában, Szerbiában és kiapadt az utánpótlás.

A legjobb héten, a legnagyobb keszegívásban, amikor szó szerint habzsolt a harcsa, csali nélkül maradtam.

Zolika jelentette a mentsvárat, aki a helyi boltban hozzájutott 50 darab, maradék nadályhoz és ha már úgyis hozott nekem egy adag kimart wobblertestet, horgásztunk is egyet.

Aztán úgy alakult, hogy két nap múlva még egyet. 😀

Annak ellenére hogy a nadály elég tartós és a horgon meg is ütköztetem, azért a kisebb harcsák, törpék és egyéb halak is le tudnak belőlük kisebb – nagyobb darabokat harapni.

A szeles időben, hullámzásban előfordul az is, hogy túldobja az ember és a nád szélében landol a szerelés, vagy elakad valamiben a víz alatt, így sokkal több csali megy pocsékba, mint amit a valós kapások száma indokolna.

Próbáltam a brutál méretű, többször felfűzött, megütköztetett esőgilisztát is, mint csalit, de azt annyira támadják az egyéb halak, hogy az én pályámon, két dobást nem értek meg a horgon.

Ezt a tőkés gácsért vélhetően a “vidránk” kapta el, amiről a videót a csukás írásban már posztoltam. Kirakta a torzsára puhulni.

Két napra rá, már meg volt bontva.

Az első napon nekem volt szerencsém, a “nagyhalas” mélyvizes pályán.

A második napon Zolika dobott a tutiba, az én kedvenc helyemen, amit Olivér “a te pályád”-ként emleget. 😀

Ott egyébként rablással mutatta magát a harcsa és nem kellett sokat várni, hogy elhúzza a dugót.

Voltak rontott kapások és kivételesen fogtunk kisebbeket, ami annyira azért nem jellemző.

Ezekkel a halakkal, azért már kellett harcolni rendesen. Hasonló méretű, dagadt jószágok voltak. Illetve még mindig azok, ha más el nem vitte őket.

Bár mondtam Zolikának, hogy vigye el, de nem fordult meg a fejében, egy pillanatra sem.

Egy ekkora harcsa felkoncolása, már kész disznóvágás lenne. 😀

A két nap között pedig megint harcsapaprikást ettem, amit most a feleségem készített el, az ő szájíze szerint.

Azért nagy duzzogva megettem. 😀

Volt olyan nap, hogy csak kicsiket fogtam, a balinok viszont az őrületbe kergettek a rablásaikkal. Ívott a küsz a kövön, zabálták a madarak és a halak is.

Aztán egy küzdős napon. Többszöri helyváltoztatás után, már magasan volt a nap, amikor a kedvenc helyemen, alig 70 centiméteres vízben, valami határozottan elhúzta a dugót és amikor odavertem neki, felrobbant minden. 😀

Mivel egyedül voltam a csónakban és nem akartam, hogy törjön a hal ezért, néhány kép után elengedtem.

100 %-ig biztos vagyok benne, hogy hosszra és súlyra is az eddigi legnagyobb harcsám volt. Igazi, nádi, fekete hátú, a nász időszakhoz közelítő szépség.

Akkor sem vittem volna el, ha üres lett volna otthon a hűtő. 😀 Pedig milyen jól jönne most, néhány vákuumcsomagolt filé. 😀

Ennél a halnál már gondolkodóba estem, hogy jövőre muszáj lesz beszereznem egy erősebb felszerelést, mert ez már necces volt a 120 grammos botnak.

Ha a nádba indul, nem biztos, hogy képes lettem volna kifordítani és persze ennél a halnál fogtak a tavasszal jóval nagyobbakat is.

Két peca jutott még a hó végére, de ezek már olyan horgászatok voltak, amiken nem csak fejben készültem az elsejei nyitányra, hanem megnéztem a csónakos pályán minden lehetséges spotot. De azért horgásztam is, az “én helyemen”.

A vidránk nem csak a gácsért bontotta ki. Gyakran hagyott halmaradékot a stégbejárón, a stégen, de találtam a csónakban is halmaradványokat. És szerencsére félbe rágott törpeharcsák is akadnak az áldozatok között.

Aznap épp egy keszeg maradványai száradtak a stégen.

A helyemhez közeledve rengeteg madár volt a nádban. És bizony a küszívás beindulni látszott.

Csapkodtam a tenyerem, fentem a fogam, hogy mi lesz itt elsején?

Éppen azon hezitáltam, hogy mikor kezdjek? Mivel kezdjek? Hol kezdjek majd? Amikor az első harcsa elhúzta a dugót.

Sikerült a végjátékra baszom nadályokat szerezni. Történt ugyanis, hogy Molnos Balázs felhívott, hogy valahol, vagy 200 kilométerre egy boltba érkezett nadály és hoz nekem is belőle, ha kell.

Hogy a vérbe ne kellett volna! 😀

Ezúton is köszönöm!

A második harcsa aztán megtréfált. Kurva jó halnak tűnt. A csónak felé – alá száguldott. Aztán egyszer csak megkönnyebbült a cucc és a zsinór vége szakadtan lógott a levegőben.

Valamibe beleúszott a víz alatt, ami elvágta a vastag fonottat.

Szarban voltam, mert nem találtam több ólmot. Megpróbáltam a harminc grammos úszóval súly nélkül, de csak két elhamarkodott – elbaszott bevágásig jutottam. Nem éreztem, hogy mikor kellene odaverni a halaknak.

Az egyik stégen ült egy bácsika. Gondoltam teszek egy próbát és hosszas keresgélés után, talált is két megfelelő ólmot.

Pénzt sem fogadott el a kisöreg.

Azt mondta: Jegyezze meg fiatal ember, hogy a vízen mindenki önzetlenül segít a másiknak. Én ezt tanultam az öregektől gyerek koromban. Tegyen maga is így, ha valaki segítséget kér magától. “

Így fogok tenni! Nem is lehet másképpen.

Kicsit amúgy is máshogy nézek az öregekre, mint 15 éve. És valljuk be, a kisöregek között is vannak jó arcok, némi zsiványság meg a horgászoknál csak bele kell férjen. 😀

Mindig Zolibá jut eszembe, az Almádi mólóról.

Volt egy alkalom. Már meg volt a 2 balin + 2 süllője mire Veszprémből busszal leértem. Egy bottal fenekezett, mellette pedig szórta a csattogós effzettet.

Nagyon akarta az ötödik halat, így megkérdezte, hogy nem e lehetne, hogy bedob még egy fenekezőt és ha jön a halőr, azt mondjuk, hogy az az én botom? 😀

Kibaszott nagy franc volt az öreg.

De imádtam a sztorijait, a hangját.

Ahogy mesélt a gyönyörű nagy vörösszárnyúakról, amiket úszós cuccal fogott a kismólón, vagy a csodás színekben aranyló széles kárászról, a hatalmas zöldarany compóról.

Ezeket a halakat annyira szerette – csodálta, hogy mindig elengedte.

Szóval lett két ólmom. Folytattam a pecát és a keleti szél előtt fogtam még egy számomra konyhaméretet.

Másnap rákészültem az utolsó nadályos pecára és közben arról is döntöttem, hogy elsején én bizony a harcsákkal kezdek.

Mert a harcsákhoz, harcsabajusz dukál. 😀

Két kisebb és egy 50 centis vízben, a bevágásnál a vizet felrobbantó 6-7 kiló közötti harcsával zártam.

Ami a legdurvább, hogy olyan küszívás kerekedett a nád előtt, amit évek óta nem láttam.

Több száz balin zabált a pályán, amit egy idő után ott is kellett hagynom, ugyanis négy olyan esetem volt, amikor a felszínen a csónak felé húzott, harminc grammos úszót, felszíni csaliként robbantották le.

A négyből három meg is akadt. 😀

Akkor azt gondoltam, hogy másnap ott kánaán lesz. De persze nem így lett. 😀

Arról a helyről a halak úgy eltűntek fél nap alatt, mintha az életben nem járt volna ott egy sem.

Akiknek elküldtem a videót, a balin őrületről, mind azt írták, hogy ilyen az életben nincs. És másnapra igazuk is lett. 😀

Elsejére készültem egy új típussal, ami az előző évben arató humpback shad vastagabbik – dagadtabb változata, ami a humpback fatshad nevet kapta.

Kurvára éreztem benne a harcsát, igaz elsején még sima BKK horgokkal szereltem.

Volt egy olyan a fejemben, hogy az erős cuccal, azért nem fogok pergetve harcsát, mert a hetvenes fluoro előkének már van egy jellegzetes hangja a vízben, ami riasztólag hat a bajszosokra és némileg befolyással van az 5,5-7,5 centiméter közötti wobblerek mozgására.

Szóval a fonott végére egy not a knot kapocs került, amibe közvetlen akasztottam bele a pink killer színű fatshadet.

Régen pergettem a hosszan tartó tilalmi idő miatt.

Az erős cuccal, nulla fényben, nem volt könnyű pontosan dobni.

Volt hogy a nádfalra került a csali, de volt olyan is, hogy torzsába akadtam.

Mindig sikerült belőle kirángatni a wobblert.

Persze az adott helynek ilyenkor annyi lett.

Szerencsére az elmúlt napok felderítései nyomán, több potenciális spot is a fejeben volt, ahol éreztem a harcsát.

Volt is két kapásom, amikre 1000%-osan nem állíthatom, hogy harcsák voltak, hiszen a későbbiekben más halfajokat is fogtam ezzel a fahallal és szereléssel.

Aztán odaértem az általam korábban “nem csukás”, majd “balinos” öbölnek keresztelt helyre, ahol tavaly megtépett az a két harcsa.

Na azóta “harcsás öbölnek” hívom a helyet. 😀

Totál kuss volt. Sötét éjszaka. Sehol egy kishalmozgás. Sehol egy rablás. És szerintem pont ez volt a kulcs.

Tudtam, hogy “járnak” ott a harcsák, de nem volt ribbilió. Bíztam is a helyben és ez pont elég volt, ahhoz, hogy a második dobásba akkorát üssön bele valami, hogy majd beszartam.

Aztán jött a fekete leves. Megkönnyebbült a szerelés és a wobbler sem veretett. 😦

Ahogy kihúztam a zsinórt, úgy kunkorodott a vége, mint a kismalac farka.

Máig nem értem hogyan, de az előtte torzsából többször ki és nádról lerángatott wobblert tartó not a knot kapocsból, kihúzta a harcsa a vastag fonottat. 😦

Elvitte a wobblert. 😦

Egy pillanatra megsemmisültem, de aztán hamar észhez tértem, mert ott voltak, éreztem, hogy lehet még esélyem.

Gyorsan felvettem az olvasó szemüveget, leguggolva elfordulva felkattintottam a fejlámpát.

Egy újabb NAK kapocsba aksztottam az SFC színű humpback fatshadet, gondosan belefűztem a vastag fonottat. Lekapcsoltam a lámpát és 10 méterrel arrébb megfogtam az év első pergetett harcsáját!

Arra is nagy az esély, hogy az egész Balatont figyelembe véve, az első felúszó wobbleres harcsa volt.

Nem hiszem, hogy rajtam kívül túl sok örült volt a vízen elsején, aki éjjel kettőkor, a vak sötétben, szándékkal harcsára pergetett. 😀

Az elsejei beszámoló többi részét, aki szeretné el tudja olvasni egy korábbi írásban, itt direkt csak a harcsás részt akartam kicsit bővebben kifejteni.

Egyébként a kövezésen is volt később harcsa akcióm. Sajnos a finom cuccról el is vitte a balinok és süllők által is kedvelt minnow wobblerem. 😦

Még tavaly megfogadtam, hogy a tilalmi idő ellenére, ha csónakos éjszakai pergetésre megyek, soha többet nem hagyom otthon a harcsás botot. Többet engem ne tépjenek meg alapon. 😀

Ennek ellenére májusban, a negyedikei még érvényes és balinos cuccal fogott harcsán kívül nem volt hozzájuk szerencsém.

Az időjárás egy káosz volt és amúgy se voltam mindig jókor és főleg jó helyen. 😀

És sajnos a pályámon van egy csónak, ami szinte minden egyes alkalommal, amikor lent voltam – vagyok, ott van és a nádszéli kis vizet is végig basztatja szonárral – livescoppeal.

Nem vagyok szonárellenes – bár sokan azt gondolják – de a nád szélében a halakat felesleges ezekkel a szarokkal zaklatni, abban 100%-ig biztos vagyok.

Mert a harcsát egy idő után már nem csak a szonár zavarja, hanem az alapjáraton pörgő villanymotor zajára is menekülőre fogja. És van, hogy még egy öböl bejáratának a közelébe sem érek, amikor egy kurva nagy iszapfelhő és egy pörs sor jelzi, hogy a bajszosnak nem tetszett a jelenlétem.

Én részben ennek az eszetlen szonárhasználatnak és felesleges halbasztatásnak tudom be azt, hogy az elsejei harcsa után, több pergetett bajszost nem tudtam felmutatni.

Kapásaim voltak ugyan. Volt hogy akkorát vert rá a haresz a fahalra, minta malacot basztak volna a vízbe, de volt óvatos megtolós kapásom is, amiknek a vége általában iszapfelhő és egy hosszan, a nyílt víz, vagy a nádas felé irányuló pörs sor volt.

Szóval legközelebb már egész kevéssel a tilalom lejárta előtt és közvetlen utána voltak olyan eseteim, amikor nem mertem a finom pecával dobni.

Fogtam balint hajnalban.

Ráadásul olyan volt a víz, mintha október lenne.

Fogtam süllőt, torzsás pályán éjjel.

Aztán megint balinokat hajnalban.

És balint éjjel kettőkor, szinte centire ott, ahol elsején a harcsa elvitte a pink killert.

Majdnem beszartam, amikor az első orsótekerés után felrobbant a víz a vak sötétben. Gondolhatjátok, hogy harcsának hittem. 😀

Az erős cuccra, brutálisan intenzívek a balinkapások. Ez a hal például csomót kötött a BKK horogra, ami elsején simán tudta a 90 centi pluszos harcsát. Utána le is cseréltem 3X-es VMC-re.

Aznap is csoda volt a hajnal, mint megannyiszor.

És akkor is volt egy harcsa akcióm már világosban, de csak ez a nagy iszapfelhő maradt a hal után.

És jött a fekete leves. A motorom szétesett. 😦

A veszprémi boltban minimum 3 hetet mondtak, úgyhogy otthon összemókoltam valahogy és egy darabig úgy használtam. De a település határain kívül nem mertem mozogni, egy ilyen ragasztott, kotyogó burkolatú motorral.

Talán ez is közrejátszott abban, hogy kövezéseken sem találtam olyan ívást, amire kiálltak volna a harcsák. Nem tudtam – mertem messzire menni, a helyi kövezések meg rendszerint üresek voltak.

A nádban meg, bár sokáig tartottam magam ahhoz, hogy én akkor is pergetve fogok harcsát, továbbra is csak a balinok jöttek.

Ott voltak a nádfalakban. Bent durrogtak az ívó küszön a sűrűben, de a wobblerre akkor sem jöttek ki, ha megfeszültem. 😀

A babásodó – pusztuló lengő nád lehetőséget ad a küszöknek arra, hogy ne a nádfalon, hanem a nádfalban, a sűrű nádban ívjanak és ez bármilyen módszerrel meghorgászhatatlan pálya, nem csak pergetve.

A pecákat wobblerrel indítottam. De volt egy alkalom, amikor annyi harcsa volt a pályán a sűrű nádban, hogy betelt a pohár. 😀

A végén azon találtam magam, hogy állok a boltban és nadályt veszek. 😀

Az első alkalommal persze totál kuss volt mindenhol. A második alkalommal egy olyan kapásig jutottam, aminek a nagy könyv szerint akadnia kellett volna.

De aztán már július elején, a törött motorral találtam egy pályát, amin volt némi süllő, éjszakai balin és a nádban harcsák.

Először aznap is wobblerrel kezdtem. Se süllő, se harcsa nem akadt.

Aztán amikor betettem az úszót a nádfal elé, 15 percen belül három hal is elhúzta, amiből kettőt ki is szedtem. Ráadásul úgy, hogy közben a pergetést nem feladva, balinra is dobáltam. 😀

A nadály olyan a harcsának, mint egy szelet torta nekünk. Egy kanál pörkölt, nokedlivel nem férne már be, de az a szelet torta még igen. 😀

Igazi csemege. Izeg – mozog a nádfal mellett. Szagot is áraszt magából ez 1000%.

A bajszos pedig megérzi és az egymillió kishal közül kiválasztja, majd beszívja azt az ínycsiklandó falatkát, ami még befér. 😀

A napkeltés balin az SFC színű sinking pencilre sem volt csúnya, amit a zavaros enyhén hullámzó vízben, két társa követett, a black metallic színre.

Ennyi pont elég is volt aznapra. Volt fárasztási élmény. Jött három szép balin wobblerre. Az SFC színűre eszelős kapással érkezett a fogatlan harcos, a nád sarkán, a kis vízben.

A két harcsát pedig hazavittem.

A májakat, filédarabkákkal, saját termesztésű burgonyával, frissen elkészítettem. Királyi reggeli. 😀

Ebédre pedig nem más volt a menü, mint burgonyás harcsapogácsa, némi friss zöld és kapros – tejfölös mártogatós kíséretében.

Azért kíváncsi lennék, ti mit csináltok a nyesedékkel?

Nekem ennyi maradt a két hal után, úgy hogy aztán én tényleg a fejét – farkát is feldolgozom, minden egyes halnak.

Délután még egy kis sárdagasztás is belefért. 😀

Egy peca maradt még, ahol harcsát is fogtam. Persze megint úszóval, aztán a motort kénytelen voltam leadni javításra és egy hónapig nélkülöznöm kellett. 😦

Ezen a pecán végre fogtam süllőt is. Pergetve. Bluepink színű, hetes waveshaddel, ami nagy kedvencem lett az éjszakai sükkőpergetések során.

De a harcsák aznap sem álltak kötélnek, akarom mondani wobblernek.

Nadállyal azért fogtam egyet.

Egy darabig amúgy sem lehetett megközelíteni a kikötőt, mert a hatalmas vihar a bekötő út melletti fákat sem kímélte.

A legnagyobb fa pedig kifordította a nemrég visszakapott vizesblokkunkat is a földből.

Beszéltem azóta olyannal, aki szintén wobblerbuzi – talán még nagyobb, mint én – és ő is egy harcsáig és egy beeső igen jó süllőig jutott idén felúszó wobblerrel a nádasok mentén.

Annyira agyon vannak basztatva a halak, hogy mire a tilalom lejár, már szonáros pecával sem könnyű átverni őket, a nyílt vizen.

Voltam kint olyan pecán, hogy még vízben se volt a gumihal, amikor a harcsa úszott felénk, megbajszozta a jeladót, aztán unottan meglépett.

De volt olyan peca is, hogy 10-12 harcsa feküdt előttünk és ahogy a gumihal vizet ért, úgy robbantak szét 10 – 12 felé. 😀

Sajnos idén a motor hibája és hiánya miatt sem tudtam akkora területet bejárni a küszívásos időszakban, mint tavaly és a helyi kövezéseken sem sikerült beléjük futni.

Jobb harcsákat, vevőim is inkább a tilalmi időszak elején, vagy a vége előtt fogtak, wobblerrel pergetve.

A hivatalos időszakban, szinte csak kövezéseken fogott küszívásos harcsákról tudok, de oda általában csak a kisebb, 30-60 centisek állnak ki.

A 80-as már ritkának számít.

Ez a humpback fatshad szerintem egy kurva jó wobbler lett.

Én azt az egy harcsát is nagy eredménynek könyvelem el, az idei kurtán furcsa pergető harcsa szezonomban. Egy kis szerencsével az az egy, akár kettő is lehetett volna az első napon, de ezen már kár rágódni.

De legalább láthattam volna egy pillanatra…

Jövőre pedig még jobban rajta leszek, hogy elkapjak ezzel a fahallal néhány bajszos útonállót, mert a wobbleres harcsapergetésnél szerintem nincs feljebb.

Amikor a vak sötétben minden dobásban ott van az a bizonyos, nagy BAMMM!

És aztán mégis váratlanul érkezik meg a várt támadás, az szavakkal szerintem leírhatatlan!