Jövök még a május néggyel.

A hárommal azért nem, mert aznap családi kiránduláson voltam, tehát aznap nem horgásztam, de az írásnak az a nap is szerves része lesz.

De előbb még a másodika.

Nyugi. Aznap nem mentem ki még egyszer.

Illetve mégis.

Az újabb Balaton-felvidéki kirándulásunk végén kinéztünk a Révfülöpi – hajóállomásra, de dobnom egyet se kellett. Egyrészt nagy volt a tömeg ( ami a lenti képen nm látszik), másrészt halra utaló jelet se láttam.

Igen, másodikán is kirándultunk a feleségemmel.

A Kővágóörsi és a Szigligeti templomromokat néztük meg peca után, de most nincs hozzá semmi extra történet.

Mindenhol nem jöhet szembe velünk egy Zsuzsa néni. 😀

Szóval harmadikán kirándultunk.

A fiam emlékezett rá, hogy az asszony kinézett még tavaly egy hajókirándulást Budapestről Szentendrére és vissza.

És most anyák napjára azzal lepte meg, hogy befizette magát, anyát és miután rábólintottam engem is. 😀

Aki ismer az tudja, hogy mennyire nem a szívem csücske a “nagyfalu”.

Anno a horgász kiállításokon való részt vétel is kész trauma volt a számomra. 😀 Az akkori Lanitexes főnök testvére, Endzsi, aki szintén a cégnél dolgozott, azt mondta, hogy a madcatas Molnár Gabinál és nálam antiszociálisabb emberekkel még nem hozta össze a sors. 😀

Ez van.

Nem szeretem Budapestet, a koszt, a pörgést, a tömeget, ennek ellenére rábólintottam.

Már a vonaton sikerült egy olyan vagonba ülnünk, ahol középiskolás rendőrtanoncok és ha jól vettem ki oktatók is tartózkodtak és hát az egyik kölyöknek feltűnési viszketegsége lehetett.

Kicsit pufók, idegesítően magas hangú, egyfolytában a kezeivel mutogató és kereplő fazon volt, aki nagyon a középpontban akart lenni. Folyamat vertyogott és mutogatott, egészen Kelenföldig.

Persze biztosan tovább is, de szerencsére mi ott leszálltunk.

Mivel még nem jártam a kölyöknél a szálláson, így az asszony volt a “gájdom”.

A metrón ért az első felismerés, hogy még mindig nem vagyok Budapestre való.

Kétféle embert láttam.

Az egyik típus a telefonjába felejtkezett, a másik meg kétségbe esett arccal magyarázott egy másiknak akivel volt.

Na jó volt egy harmadik, aki egy öreg mellett állt és azon röhögött magában, hogy az öreg mit tekeri összevissza a telefont, talán csak azért, hogy alkalmazkodjon az utazó többséghez.

Aztán felszállt egy pár, egy kiskutyával. Csóri kutyán ruha anyagból készült szájkosár volt és végig ugatta – vonyította – kínlódta az utat.

Itt már én is kínlódtam, belül talán vonyítottam is, pedig még csak ezek után jött ama bizonyos “négyeshatos”, ami a villamosok közt ugyebár szégyenpados. 😀

Igazi multikulti. Volt ott baszki vagy tízféle náció. Összevissza karattyolt mindenki.

Aztán egyszer csak felszállt és beállt mellém egy romagyerek, hatalmas csillag alakú tetoválással a halántékán. Tudom – tudom előítéletes, meg non PC vagyok, de pont úgy nézett ki a fazon, mint akit tegnap engedtek kis a böriből.

Felüdülés volt leszállni a sárga csodáról!

Azt zárójelesen megjegyzem, hogy a kölyök mesélte, hogy egyszer rá kellett szólnia az anyjára, a négyeshatoson, mert ránézett egy travira és félt, hogy gubanc lesz belőle. 😀

Megérkeztünk a gyerekhez és 2 perc után értettem, hogy miért is akarnak albérletet cserélni a barátjával, bár a bérlőtársának édesanyja szerint tök jó kis kecó, de én kettő ott eltöltött óra után a ereimet vagdalnám, az egészen biztos. 😀

Ez az egész Budapest nekem egyre inkább halál!

Pusztulat, mocsok, élő zombik rohannak mindenfelé, az a multikulti, a szerencsétlen hazájukból egy totál idegen kultúrába kiszakadt indiai – pakisztáni – nem tudom milyen nemzetiségű ételfutárok minden sarkon. Beton, beton és beton!

Gondoltam na majd a hajón.

Aztán a hajón meg azt gondoltam, na majd Szentendrén.

Aztán Szentendrén csak arra gondoltam, hogy na majd másnap hajnal a csónakban.

De egyik sem jött be. 😀

Indulás előtt ott voltunk 20 perccel. Akkor még nem voltunk sokan, de a tömeg csak nőtt és egyre csak nőtt.

Mikor leszedték előttünk a láncot, megindultak a népek, azt hittem valaki a Dunában végzi. 😀

Úgy nyomtak minket befelé, mint egy igazi csürhe. 😀

Persze tudom, mindenki a nyitott tetőn akart elhelyezkedni, de amikor mi már fent ültünk és a jegyszedő faszi a nagy többségében külföldi utazó közönség felé eleresztett a Gladiátor című első filmből elhíresült mondat első részét, miszerint: Hold the line! Már szakadtam a röhögéstől! 😀

Persze a Stay with me! az elmaradt és a sort sem olyan értelembe kellett volna tartani a birkáknak, mint a filmben.

A hajóút igazi élmény volt! 😀

Mögöttünk egy olasz társaság ordibálta végig, olyan igazi déliesen az utat, de voltak kínaiak, japánok, németek, meg még ki tudja milyen nációk.

Szentendre tényleg gyönyörű!

De ha én ott laknék, már nem laknék ott. 😀

A tíz négyzetméterre jutó olaszok száma aznap magasabb volt, mint Rómában, a kínaiak száma több mint Pekingben és még sorolhatnám.

Multikulti level 2, de azért túléltem a napot.

Mekkora kontraszt ez Zsuzsa nénihez képest, ott a foxódi dombon, csendben, egyedül.

Azóta is sokat gondoltam rá, ahogy azon is sokat agyalok, hogy amikor tök egyedül kimotorozok éjjel kettőkor a vaksötétben a vízre normális vagyok e?

De ilyenkor jövök rá, hogy igen, Zsuzsa néni élete ennél a zsibvásárnál mennyivel teljesebb és mennyivel jobb nekem, éjjel kettőkor, ott, egyedül a vízen, a tök sötétben.

És mennyire nem értem a fiamat, hogy mit élvez ezen az egészen?

Én nem éltem volna ezt az egészet 24 évesen sem, abban 100 %-ig biztos vagyok, pedig annyi idős koromban még nem is kezdtem el újra horgászni.

Visszafelé amúgy sokkal több volt a magyar. Akkor már kivártuk a tömeget és a hajó belsejében foglaltunk helyet.

A mondat újra elhangzott egyébként, csak most magyarul:

Tartsd a sort!

Szerintetek tartották? 😀

Másnap háromkor már a stégen álltam. De hiába!

Olyan szél és hullámok fogadtak, amiben én kifelé szoktam menekülni, nemhogy bemenjek. 😀

Viszont tudtam, hogy a vízen van egy cimborám, így megcsörögtem.

Az őrültek így is kimentek a vízre, de nem lehet kint megmaradni, halnak sok jele nem volt sehol, azért akadt egy harcsakapás, csak éppen a jighorog feladta és kiegyenesedett.

Olivér volt ez a cimborám, aki ahogy egyik nap fogalmazott kölyök kora óta ismer engem és tudja, hogy nem vagyok rosszindulatú, csak amellett, hogy annyira nem szeretem az embereket ( antiszociális ugyebár 😀 ), kicsit hirtelen is tudok lenni, ahogy télen is az voltam, amikor nyilvánossá váltak az új szabályok és tilalmi idők.

Akkor biztosan meg is haragudott rám, mert a szonárosokat kis híján elküldtem a halál faszára. 😀

Ugyanis a február 15-ös tilalmi idő sem azért lett, mert én valamelyik parti kikötőben basztattam a csapósügereket.

Felháborított, hogy már megint mások miatt szopok, de azóta már leszarom az egészet, mert úgyis egyre kevésbé szeretek hidegben horgászni és sajnos a kedvenc csíkos vitézeim igen csak eltűnő félben vannak. 😦

Kicsit megnyugodtam azóta és elkezdtem egy kicsit más fajta szemléletmóddal nézni a dolgokat.

Olivérrel is megbeszéltük ezt a nézeteltérést, hiszen ő is tudja konkrétan, hogy kik azok, aki miatt ez az újabb szigorítás megszületett és bár aktív szonár használó, tudja, hogy az egészet egyáltalán nem rá értettem.

Nekem meg meg kell értenem, hogy több generációnyi különbség van köztünk és vannak dolgok, amiket máshogy látunk. Ő él hal a kütyüknek a vízen is, engem meg nem igazán érdekel.

Vicces amikor kérdezik, például a stégünkön, hogy szonárral találtad meg a halakat?

Nem. Nekem a szemem, a fülem a szonárom. A tapasztalatom, a szerencsém, a megérzéseim az én livescopeom. 😀

Persze lehet ezen nevetni. És nyilván sokszor mentene meg a betlitől egy kütyü.

Nyilván nem is fogok akkora süllőket és sajnos csukákat is egyre kevésbé, de nem és nem akarok kütyüket bambulni a vízen!

Szóval attól, hogy nem értünk egyet mindenben, még lehetünk cimborák és horgászhatunk néha együtt, ahogy végül negyedikén is tettük. Kétszer. No meg a végén átcsúsztunk az ötödikébe is. 😀

A cimborája hazament, miután kikötöttek. Két különböző parti pályát néztünk meg.

Amit én néztem meg, ott abban a szélben tükörnek kellett volna lennie. Hát nem az volt, ugyanis pont ott fordult a szél. Halnak jelét sem láttam.

Amit Olivér nézett meg, onnan halas infója volt és amikor hívott, hogy három dobás, három méret forma süllő, nem volt kérdés, hogy oda megyek e?

Küszívás volt egy kikötött hajó oldalán és raboltak az éjszaka fogatlan és fogas rablói.

Egy – egy szép éjszakai balin után, fogtunk még egy – egy kisebbet és neki jött még egy süllő, amikor megjött egy helyi fazon is, aki elkezdett minket zsibbasztani.

Kiment a kocsihoz felöltözni, mi meg úgy döntöttünk nem kell nekünk ez és megpróbáljuk a nád előtti pályát csónakból. De szar annak, akinek két csónakja is van. 😛 😀

A kikötőben nem mozgott a víz és mintha a nád előtt is csendesebb lenne.

ÉS ahogy a pályára értünk…

MAYHAM basszameg!

Zabált a balin, mi meg azt a pár halat dobtuk 2 órája, atom széllel a hátunkban. Gyááááá!

Én persze topwaterrel kezdtem, de nem tudtam pontosan odatenni, ahová kellett volna és Olivér már a második balint szedte le, amikor a kis humpbacket feltettem.

Nem tudom hányadikat dobhattam, amikor végre odaragadt egy balin. Aztán a balin egyre nagyobb balinnak tűnt, aztán ahogy betört a csónak alá, cimborám megjegyezte, hogy olyan harcsás volt az a dupla burvány, amikor a halam leakadt.

A zsinóron volt némi nyálka, de ez akár lehetett volna baliné is, ahogy a testéhez ért a zsinór, amikor betört a csónak alá, de aztán két dobásra rá, megint bődület kapásnak vertem oda.

Ennél a halnál kb. 3 másodperc után egyértelmű volt, hogy bajszos balin a tettes. 😀

A hal szerencsére a nyílt vízfelé indult. Barátom felhúzta a súlyt én meg szó szerint és átvitt értelemben is felvettem a kesztyűt és aznap a jbraid is bírta. 😀

Olivér konstatálta, hogy igazi pecsenyeharcsa, de azért annál egyrészt egy kicsit nagyobb volt.

Másrészt a mintázata annyira csodás, hogy egy másodpercig sem gondoltam arra, hogy levágjam.

Még a hátán is szép foltos – márványos volt a minta.

A legszebb harcsa, amit valaha fogtam!

A harcsabajusz meghozta a harcsát. 😀

Csúnyán eltűnt benne a kis púpos. A horgok kihajlottak, úgyhogy cserélnem kellett.

Hatalmas élmény egy ilyen jószágot kifárasztani a kispecával!

Jöttek is szépen a balinok.

Volt aminek a hátán látszott, hogy harcsa tépázta meg.

Végre gyönyörű, erős balinok voltak, nem azok a papír vékonyak, bár ősszel ezek is biztosan vastagabbak lesznek, ha nem egy bajszos gyomrában végzik.

Olivér szerintem többet fogott. Még a hasi horgától megfosztott, elsők között készített kis ayu púpossal is elkapott néhányat, de ezen a napon is nagyon sok volt a rontott balinkapás.

Aztán volt egy furcsa eset. Twitcheltem a kis feketét, sekély vízben, torzsás felett, amikor megállt a wobbler.

Először azt hittem elakadtam, így nem vágtam be.

Majd éreztem, hogy nem holt súlyt húzok, így kabátos halra tippeltünk, aztán amikor süllősen kezdett rángatni, majd feljött egy nagy faroklapát, a csónakban amúgy is magasabb álló és magasabb cimborám felkiáltott.

Süllő!

Jó süllő!

Ami abban a pillanatban búcsút is intett….

Nem láttuk az egész halat, hiszen a víz koránt sem volt tiszta, de amit láttunk belőle, az alapján életem wobblere tüskéshátúja lehetett volna. Minimum 70+os..

Valószínűleg éjjel belakmározott és befeküdt a torzsák közé, a belső nádöbölben és amikor a feje felett megállt az apró falat, csak ráfogott.

Mivel én meg nem vágtam be, az apró tízes horgok a csontos pofáját nem ütötték át és ahogy fúrta magát lefelé és rázta a fejét, kipattant belőle a horog.

Meg kell mondjam, hogy remegtem pár percig. Lehet, hogy jobban, mint a nyakon ragadott harcsa után.

És mi marhák este visszamentünk.

Kánanán lesz a sötétben! – egész nap ez járt a fejünkben.

De persze a szél megfordult és mindent elvert…

Küszt, balint, süllőt, harcsát. 😦

Egy esélyünk volt, de ahhoz több mint egy órát kellett motoroznunk.

Voltak halak a pályán, de a tutiban egy csónak állt.

Egy – egy süllőket kergettünk a nádtorzsákon. Egy – egy ergya kapásunk volt csak.

Az egyik helyet már dobtuk vagy 10 perce. Én a bal oldali torzsa mellé dobtam a legtöbbet. Aztán felvettem, a súlyt, hogy helyet váltsunk és ahová előtte szórtam a wobbler, a teljes csöndbe, megjött a jó hang.

Én már nem tudtam megdobni a mellettem lévő nádbaba takarásából, de lassan letettem a súlyt.

Közben újabbat durrant.

Majd a harmadik rablás után már az F11-el a pofájában rázta a fejét a sötét éjszakában.

Sokszor ennyin múlik. Ha egy perccel tovább horgonyzunk, lehet, hogy én fogom meg.

Kiló hetvenes fogas, küszíváson wobblerrel már több, mint kurvajó.

Nemsokára teljes kuss lett, éreztük, hogy valami lesz. Ránéztem a taviharra, majd az időképre, de kicsit későn, így zuhogó esőben kezdtük meg a menekülési manővert.

Az eső aztán leállt és két olyan helyen, amit ha hajnali háromkor felkelek, partról is megdobhattam volna, fogtam egy – egy süllőt, de egyik sem lépte át az ingerküszöbömet. 😀