“Fear of the dark, fear of the dark
I have a constant fear that something’s always near
Fear of the dark, fear of the dark
I have a phobia that someone’s always there”

Bár jelen esetben a bejegyzés címe inkább Fear of the fog lehetne, de teljesen nem vagyok benne biztos, hogy csak a köd volt az, ami miatt, aznap (nincs mit szépíteni), pánikrohamom volt a vízen.

Na de ugorjunk csak vissza, egy kicsit az időben.

Nem tudom pontosan felidézni azt a napot, amikor kiderült, hogy az Iron Maiden zenekar, Budapesten indítja el a 2025-ös turnéját, de azt tudom, hogy a feleségem teljesen rákattant a dologra és nem hagyott élni, hogy csináljam meg az regisztrációt, a live nation oldalon, ahol a regisztráltak előbb juthatnak hozzá a későbbiekben a jegyekhez.

Nem tudom pontosan, azt sem megmondani mikor voltam utoljára koncerten, ilyen önálló koncertturné állomáson pedig még életemben nem vettem részt.

Ráadásul nem vagyok egy ős Maiden fan és bár már 15 éves koromban hallgattam Metallicát, Anhraxet, aztán jött a Pantera, a Machine Head, a Maiden nekem valahogy olyan vinnyogós, operametálnak tűnt akkoriban. 😀

A feleségem az elmúlt években egyre többet hallgatta, főleg a konyhában, főzés közben és a Budapest rock rádión is rendszeresen mennek Maiden, vagy szóló Dickinson nóták. És egyszer csak azt vettem észre, hogy ezeket nemhogy ismerem, soknak még a szövegét is tudom, ha nem is végig, de a refréneket mindenképpen.

Tehát felnőtt fejjel elmondhatom, (bár nem hallgatom naphosszat), tulajdonképpen, én szeretem a Maident!

Pár éve olvastam egyébként Adrian Smith könyvét, Folyók és sziklák szörnyei címmel és persze Bruce önéletrajzi könyvét is, ráadásul pont abban az időszakban, amikor az első covid után totál meg voltam rogyva fizikailag és fejben is.

Az a könyv nagyon sokat segített nekem, csak ajánlani tudom mindenkinek.

Bruce egy kibaszott nagy példakép, egy igazi modern hős, egy legenda, aki legyőzte a rákot és visszatért a világot és neki szerintem az életet jelentő deszkákra.

Szóval nem is volt kérdés, hogy ha a feleségem, megy a koncertre, akkor én is. 😀

Emlékszem, hogy atomszívás volt a jegyeket megvenni, de végül sikerült. Már csak az volt a kérdés, hogy én, aki utálom a tömeget és “Budapest fóbiám” van, hogyan fogok az egésszel megküzdeni? 😀

A hatalmas érdeklődés miatt a zenekar amúgy duplázott, mi melyikre mentünk volna, mint a 27.-ire, hiszen a bűvös 27-es fontos szám az életünkben.

Korábban írtam a szentendrei kirándulásunkról. Az tulajdonképpen egy tesztnek is felfogható volt a részemről, hogy mennyire bírom Pestet és a tömeget?

Nem sikerült rosszul, így nem éreztem úgy, hogy rajtam lenne a para a koncert miatt, de valószínűleg, tudat alatt beférkőzött a dolog, és 1,5 héttel az esemény előtt megjött a kurva refluxom és elkezdett baszakodni a vérnyomásom is.

Tulajdonképpen azt a 1,5 hetet, azzal töltöttem, hogy azon melózzak, hogy ott lehessek.

A reggeli torna, napi súlyzózások mellett, a szokásosnál sokkal hosszabb sétákat iktattam be és ha lehet még szigorúbban álltam hozzá az étkezéshez. Szép lassan kezdtem jobban lenni és végül, ott ültem 27.-én délután a vonaton.

A koncert maga, hatalmas élmény volt!

Monumentális díszlet, vetítés minden szám alatt.

Az öregek ugráltak a színpadon, gitárral a kezükben.

Bruce különböző kosztümökben, felszántotta a színpadot!

Az elején ugyan kicsit alul kevert volt hangja a zenéhez képest, de aztán a keverőpultban, megtalálták az egyensúlyt.

Imádtam!

Szerencsére az előzenekar, majd az első pár Maiden szám alatt, a két féltéglányi telefont folyamatosan csépelő csaj is eltűnt előlem.

Megunta, feladta, szerintem ő sem tudja minek volt ott egyáltalán?

Az 5-6 centis műkarmaival, egyfolytában a telefonokat csépelte. Snapchat, insta, facebook, messenger. Írt, húzkodta a videókat, folyamatosan villogott a képernyő a szemem sarkában, miközben a karmai csattogtak a kijelzőkön, képtelen voltam nem odafigyelni, de ahogy írtam, szerencsére nem akarta végig nézni az eseményt.

Mivel a zenekar külön kérte, hogy ne a telefonjainkat basztassuk, így csak két fényképet készítettem még koncert előtt, illetve egyet a megvásárolt pulóver hátáról, de amikor belekezdtek a Fear of the darkba, egyszerűen, fel kellett vennem.

Ez a szám, azt hiszem, hogy rólam szól!

Az egész életem ilyen, egy folyamatos para, szinte mindentől.

Azért nem is írtam mostanában, mert képtelen vagyok úgy írni, hogy “ne nyafogjak” és ezt sokan, sokszor meg is jegyzik, de néha úgy érzem, hogy az élet túl nagy súlyokat görget felém, amiknek egyre nehezebb nem alákerülni.

Most télen is beszoptam egy újabb nyavalyát, de igyekszek tenni ez ellen is.

Furcsa ez a blogolás dolog is, ahogy a posztolás a közösségi médiában, hiszen sosem voltam egy extrovertált fazon. Sokszor megkérdezem magamat, hogy mi a bánatot keresek én itt egyáltalán?

Anno a Fehován, egyenesen antiszociálisnak neveztek. Az Anthrax zenekarnak van is egy száma, aminek ez a címe. 😀

A színészek, standuposok között is rengeteg ilyen figura van, mégis kiállnak a közönség elé.

Ami nekik a színpad, az nekem a blog, ami nekik a standup, vagy a színjátszás, az nekem a blogolás. Így próbálok szabadulni, a sok szartól, ami bennem van.

Na de visszatérve, május 27.-ére, aznap amúgy zabált a balin, úgyhogy 28.-án délután már a vízen voltam Olivérrel. 😀

Persze aznap nem volt zaba. Beszart az idő. Két pályán is kimentünk csónakkal.

Az egyik pályán neki jött egy szép balin axeheadre és mindketten több rontott kapásig jutottunk. A másik pályán fogtam felszínen és sinking pencillel sügeret, illetve két balint wobblerrel, már a Maiden pulóverben.

Persze, hogy ne örüljek túlzottan, mire hazamentem, a kiskirálylánynak, be volt dagadva a fél pofája…

Októberben zsinórban három napon is a vízen voltam. Az egyiket már megírtam korábban, a másik kettő jöjjön most. Az első napon sokáig azt hittem, hogy vizihullát akasztottam. 😀 A áésodikon jött, a pánikroham. A vízen.

Október 16.-án úgy döntöttem, hogy kivételesen keleti irányba indulok meg. Vannak arra is jó pályák, csak messze vannak egymástól és ha az elsőn nincs hal, akkor jó fél óra a második, onnan meg még jó 15 perc a harmadik, bár ott több lehetőség is adódhat egymás után, viszonylag közel egymáshoz.

Menjünk sorban. Esztike üresnek tűnt. A strandon olyan kicsi volt a víz, hogy sokat nem kellett balinra dobni, pedig van hogy ősszel beállnak oda, de, nagyon nem az én pályám. 😀

Azokat a helyeket, ahol két nagy csukát is fogtam az ősszel, ledobtam ugyan, de nem adott halat. Igaz akkor már jó ideje nem találtam csukát a nádban.

Szóval masszív 30 perces motorozás következett.

Ezen a pályán egyetlen balint tudtam leszedni, kis pecillel. Ahogy dobtam, egyre ritkultak a rablások, egyre jobban szóródtak szét a halak és egyre messzebb mutatták magukat, ott ahol már nem értem el őket, bemenni meg nem lehetett.

A következő kikötő torkolat és a kövezés is üres volt. A mólóról szórták a vizet, egyikük intett is, de nem ismertem meg. Később persze kiderült, hogy az egyik törzsvevőm volt az.

Ősszel, van hogy a móló mellett, a vitorlások közé – köré állnak be balinok. Azon a napon is így volt.

Az új csalival kezdtem. A kis púpos shad változatával. Fekete test – ezüst fejrész. Akkor még nem volt belőle, ún. festékhiányos, vagyis telibe fóliázott oldalú.

Egy kicsit fogtam vele, de aznap kevés volt az ezüst kopoltyú nyújtotta inger a halaknak.

Feltettem hát egy kis púpost, aminek a teste is fóliás volt és ugyanott első dobásra le is szedte.

Nem emlékszem pontosan, hiszen nem ma volt, de 4 – 5 halat foghattam vele, aztán már azt sem akarták megenni, sőt mást sem.

Nyilván nem teljesen ugyanaz a két wobbler és nyilván még ha lett volna, akkor a mini shadből, festékhiányos darabom, egyszerre ugyanoda, ugyanarra a halra nem tudtam volna dobni, mindkét wobblert, de ez a telibe ezüst fólia dolog, nem először húzott ki engem a szarból.

Idén az új típusból is készülök ilyen darabokkal. Meglátjuk működik e?

Lassan elindultam visszafelé.

Pár éve még “nagy titok” volt, hogy főleg az őszi időszakban, nagyon eredményes tud lenni a sleppelés. Ma már nem az. Leírva és videókban is szembe jött velem több helyen. 😀

A Balatonon, egy darab kézben tartott bottal lehet alkalmazni ezt a módszert. Én a helyváltoztatás közben szoktam alkalmazni ezt a módszert, változó sikerrel. 😀

Nem szép peca, de addig sem a telefont nyomkodja az ember, a kapás meg bődületes.

Na aznap is volt egy ilyen bődületes “kapásom”, ami abba torkollott, hogy egy “holt súlyt” húztam sokáig maga felé. Olyan volt mintha egy vízi hullába, vagy valami élettelen, nagy testbe akadtam volna bele. De szerencsére, amikor a csónak alá ért, kipattant a kis mikroszakállas horog.

Visszafelé Esztikénél is megjelentek a fogatlanok, de halálra szopattak.

Vagy 1,5 órát kínlódtam velük. folyamatos csalicserékkel, vezetési módokkal operáltam, de nem akartak megenni semmit.

Amikor messze raboltak, kis wobbler volt fent, amikor közel, akkor távdobó csali. Ha közelebb mentem a ribillióhoz, ott kezdtek el rabolni, ahonnan jöttem, Ha visszacsorogtam, akkor meg ott, ahova eredetileg mentem.

Csak a szokásos getziskedés. 😀

Aztán egyszer nagyon közel rabolt, de már nem volt kedvem csalit cserélni sem, így hanyagul odapöccintettem neki a kis pencilt és vagy 5-6 másodpercet hagytam süllyedni, az őn meg agyonverte. 😀

Azt hittem meg van a tuti, de persze utána már nem sikerült elkapni, egyet sem. 😀

Másnap újra mentem. De akkor már nyugatnak, arra, ahol, két nappal előtte jártam.

A hajnal pazar volt és a nyílt vízen se volt csúnya a helyzet. Akkor még nyoma sem volt a ködnek.

Az első halat az SFC színű mini pencillel fogtam, majd leszedtem még kettőt, az SFC színű kis púpossal is.

Aztán jött az új shaddel. A feketével és a fehérrel.

Majd eljutottam arra a pályára, ahol két nappal előtte a közel hetvenest fogtam, a nagy pencillel.

Meglepetésemre, kurva nagy csend fogadott. Nem csak azért írom ezt, mert azon a helyen a halak, szokatlanul inaktívak voltak, hanem benne volt a levegőben, hogy készül valami.

Aztán kicsit beljebb haladva a pályán, megtaláltam a balinokat és megint a festékhiányos lett a nyerő csali. Azzal a módszerrel ették meg, hogy felfelé tartott botspiccel ütöttem nekik, mintha jiggelnék, aztán hagytam süllyedni.

Volt hogy süllyedőben, volt hogy az ütések között durrantották le. Sok akció volt. Volt olyan is ami nem akadt meg, vagy éppen lemaradt, de fogtam azért belőlük.

Az egyik annyira rázta magát a csónak mellett, hogy amikor lehajolva érte, kicsit megbillent felé, az öreg bákja, az egyik horgot bele is húzta a hablécbe. 😀

Egy idő után viszont nem csak a halak mentek el a csenddel, hanem a köd is megérkezett.

Itt még viszonylag lehetett látni a partot. Ekkor még semmi bajom nem volt és még nyugatabbra vettem az irányt, hogy újabb halakat fogjak.

A következő pályán halálra szopattak a jószágok. 😀

Igaz csak a harmadik, vagy negyedik rontott kapás után vettem észre, hogy a hasi horognak már csak egy ága maradt meg. 😀

Miközben olvasó szemüveg nélkül (aznap otthon maradt) leszerencsétlenkedtem a horgot, majd feltettem egy másikat, beszúrt a mellkasom.

Ez nem ritka nálam, úgy az utóbbi, lassan 30 évben, de mivel a szívemnek ugye semmi baja, így annyira nem szoktam vele foglalkozni.

Régen mindig azt gondoltam, hogy infarktust fogok kapni, de ha így lenne, már meg kellett volna haljak, vagy ezerszer. 😀

Közben tej köd lett tényleg és bár végül fogtam még két halat ezen a helyen, egyre szarabbul lettem.

A két kép elkészülte között nem sok idő telt el. A halakat ugyanabba az irányba tartva fényképeztem, a másodikon már nem látszott a kövezésből semmi sem.

Ebben a pillanatban le kellett üljek.

A szél egyszer csak megindult és úgy nézett ki délnek tolja vissza a ködöt és a nap is kezdett átsejleni aztán megfordult a szél és újra rám tolta, azt a rohadt ködöt.

Én meg ültem, talán ettem és ittam valami, aztán egy kicsit talán jobban is lettem és úgy döntöttem, hogy leszarom, én akkor is tovább megyek nyugatnak. A parthoz közel, hogy el ne tévedjek.

Itt már semmi sem látszott, semmiből! 😀

Az első dobás, adott is egy combos jószágot a torkolatban, de a többiekkel nem bírtam és azt éreztem, hogy már nem tudnék még egyet twitchelni, mert megjött az a ritkán, de támadó érzés, amikor elkezd összevissza ugrálni a szívem.

Közben kezdett eltűnni most már tényleg a köd és kezdett előbújni a nap, én pedig úgy döntöttem, hogy elég volt ebből, irány a kikötő.

Aztán a balinok máshogy döntöttek. Kezdtem amúgy is megnyugodni, így leszedtem még hármat, vagy négyet a reggeli pályán. 😀

És a végén a kikötőben még buzerapecáztam is egy keveset, de sajnos csak egy vékony előke volt nálam, azt meg hamar betéptem. 😀

Hazamentem. Ebédeltem. Megcsináltam mindent a ház körül. Tornáztam, elmentem sétálni az ebekkel és estére nem volt semmi bajom sem.

100%-ig biztos vagyok benne, hogy a vízen pánikrohamom volt.

Hogy a rohamot a váltakozó időjárása, az ide oda forduló szél és a vele együtt vonuló köd okozta e?

Vagy egyszerűen sok volt ez a három, nagyon intenzív peca így egymás utáni három napon?

Vagy az baszott fel, hogy a harmadik pályán kb. 10 kapásból 2 halat bírtam leszedni?

Vagy a három dolog együtt?

A fene se tudja. De utálom azt az érzést, ami aznap jött az biztos.

Hogy rohadna meg!

Azóta egyébként a feleségem születésnapjára megrendeltem a Maiden Infinite dreams című kiadványát, ami a zenekar elmúlt, 50 évét foglalja össze.

Ez a kiadvány, tényleg elképesztő! Egy lexikon, egy igazi képes enciklopédia.

Ráadásul a zenekar utólagosan felajánlott a könyv mellé különböző bónusz lehetőségeket, így a kiadvány árában hozzájuthattam egy turné pólóhoz is, amiből a koncert helyszínén már nem jutott nekem.

Baszott jól néz ki, ahogy a “szörny”, egy rubik kockával a tenyerében tör ki a stadionból!

Azért is nem nézek vissza, mert annyira kimerítő! – írta Bruce az utószóban.

Ezt kéne többek között megtanulnom.

Kevesebbet gondolkodni a múlton, csak ez nem olyan egyszerű…

A turné elnevezése Run For Your Lives volt, sokszor érzem azt, hogy mást sem csinálok, mint minden egyes nap, futok, az életemért.