Jól megszívtam ezzel a csukával, a héten háromszor voltam kötözésen és mehetek még kedden is.

Sokan írták – mondták, hogy mit szarozol?

Vedd le a kötést, ragaszd le, aztán nyomás pecázni.

Tényleg nem rinyálni akarok, de azért ez nem egy egyszerű vágás és nagyon rossz helyen van.

Ha a műhelyben belevágok a kezembe szikével, vagy esetleg sikerül felszúrnom a drótot, hajtogatás közben, szimplán le szoktam ragasztani szigetelő szalaggal, aztán melózok tovább.

Itt az a cumi, hogy félkörívben, mélyen vágott meg a hal.

Kifordult a hús is egy kb. 3/4-ed ötven forintosnyi darabban és annak nem elég 1-2 nap, hogy összeforrjon.

Nyilván lehetne így horgászni, dolgozni, de ha elfertőződik, akkor beszoptam. Az erőltetés miatt, nyilván még lassabban gyógyulna.

Kedden megyek vissza megint, ahog fentebb is írtam.

Reménykedem, hogy addigra beindul a varosodás, mert a pénteki kötözéskor, még full kint volt a húsom és a kötés is beleragadt egy kicsit, úgyhogy vérzett.

A gézben meg egyértelműen látszott, hogy váladékozott a seb.

Elég unalmas volt így a hét. Rengeteget sétáltam és tegnap túráztunk is egyet végre.

Fél kézzel csinálom a kertben, amit muszáj, olvasok, filmeket nézek és már a harmadik blogot írom. Úgyis esik…

Zolika mondta nekem egyszer, hogy meg kell tanulni néha, semmit csinálni. Jó úton haladok vele, de azért két hét semmitevés, nekem egy kicsit sok lenne.

Ha sokáig nem csinálok semmit, az agyam felesleges dolgokon pörög – kattog és annak nem lesz jó vége.

Na mindegy, legalább most van egy kis idő, hogy írjak, remélhetőleg az olvasók örömére.

Mert remélem, hogy vannak még, akik nem csak a képeket görgetik végig.

Ez a nap is egy harcsás próbával indult, már a törött – ragasztott motorblokkal, bőven harcsatilalom lejárta után.

Nem jártam szerencsével a nádasban, a tőlem nyugatra található kőről pedig egy kis süllő és egy balinkapás után, hajnali négykor elküldött a túlbuzgó biztonsági őr…

Volt idén, hogy kilenckor sem zavartam senkit, még a mellettem elhaladó vizirendőrök is csak biccentettek a fejükkel.

No mindegy. Szerintem ez attól is függ, hogy ki van éppen szolgálatban.

Szóval elindultam Esztikéhez, vajmi kevés reménnyel, hiszen idén talán a május másodikai peca óta, halat sem adott.

Mire odaértem, már jött a déli szél, de meglepődve konstatáltam, hogy küszívás van a kövön és ha nem is sok, de balinok dolgoznak.

Nem csapat volt az sem. Azok a magányos jószágok, amik, 10-15-20 méterre egymástól, négyzetméteres pontossággal, mindig ugyanott rontottak neki a kőnek.

A víz akkor még elég tiszta volt a topwateres próbálkozáshoz, de az egyre erősödő hullámzásban, egyre csökkentek az esélyeim, pedig ezeket a halakat, sima víznél meg lehetett volna csípni felszínivel.

Ej, ha a napot, már sötétben itt kezdtem volna?

De a horgászatban, hasonlóan a sporthoz, nincs olyan, hogy ha.

Az időgépet, pedig még nem találták fel.

A balinok közvetlen a kő előtt dolgoztak, egyre ritkábban.

A kis púpos süllyedő változatát nem tudtam elhúzni, a felúszóval meg nem nem tudtam a távot megdobni.

Mivel a nap már magasan járt, így a küszíváson, balinra jól működő, nem éppen távdobó wobblereim sem jöhettek szóba, maradt hát a sinking pencil, amivel ezen a kövön, május másodikán is eredményes voltam.

Az a fasza ebben a csaliban, hogy repül, mint a nyílvessző, szóval messzire és pontosan dobható és mellette, ha folyamatos tempóban (bután), csak húzom, akkor el lehet vezetni 10 centis vízben is.

Gyakorlatilag először próbáltam halat fogni ezzel a csalival ezzel a buta – csak tekerem módszerrel és bejött.

Az atom hullámzás előtt, négy kapásból hármat leszedtem. Ráadásul az egyik igen kövér, magas hátú, darabos balin volt.

Ami a durva, hogy a gyorsan húzott pencilt, szaltóval szedték le a halak!

Mindegyik.

A legnagyobbnál, konkréten sikított a fék, ahogy a levegőben repült vele a hal és miután visszaérkezett a vízbe, legalább 15 métert rohant vele a nyílt víz irányába.

Igazi adrenalin bomba volt az a néhány perc, aminek a 40-50 centis déli hullámzás vetett véget.

A másnap hajnal Esztikénél talált, de az előző napi déli szél nullára eltakarította az összes halat.

Fogtam még egy halat ezen két napon. Harcsázás közben, két különböző wobblerrel, ugyanazt a kis csukát, centire ugyanott.

A sinking pencilt még a tavaly őszi pecák során találtam ki, igaz, hogy terelőlaposnak indult.

Volt hogy kellett volna a nagyobb táv, mint, amit a kis humpback és a minijerk tudott és szerettem volna, egy eredetileg ferde terelőlapos, jól dobható, süllyedő minnow wobblert.

Aztán, amikor benne volt a drót és a súlyozás, valahogy nem éreztem, azt, hogy terelőlapot kellene bele raknom.

Az első darabok még január végén készültek el.

Azóta aratott több helyzetben is.

Például partról egy május végi estén, süllőzés előtt két balint is adott, egy rommá dobott hajóállomáson.

A kisebbet, ráadásul egy igazi őszi technikával vezetve, amit a kis humpbacknél is a minijerknél is alkalmazni szoktam, októberben.

Ráadásul, teljes véletlen volt a dolog, hisz egy távoli rablásra dobtam, miközben nem vettem észre a csali és közém beúszó hattyút.

Esélyem sem volt a madár előtt kihúzni a wobblert, így magasra tartottam a botot, hogy a madár a átússzon zsinór alatt.

Így kicsit tovább süllyedt a wobbler, mintha simán csak megállítottam volna, pöcögtetés közben.

Majd, amikor lazult a zsínór – nehogy a madárba akadjon – felfelé tartott bottal beleütöttem kettőt.

Közben a hattyú is átért.

Hagytam süllyedni, megint ütöttem kettőt, hagytam süllyedni és jött a bammm!

Nem volt valami nagy hal, ráadásul a vacsoraként, korábban elfogyasztott, félig emésztett küszt vissza öklendezte a horogra, de örültem neki, hogy ezzel a technikával is működik a a wobblerem.

A naplemente előtt fogtam még egy kicsit, aztán a naplementében, volt egy terület, ahol jobb halak kezdtek dolgozni, csakhogy foglalt volt a terep.

A sráccal beszélgettem már korábban is, így mögé álltam és őt nem zavarva dobtam néha a kövezéssel merőlegesen. Egy kisebb el is kapta a kis púpost, aztán ő a fára dobta a thilljét, amiért be is kellet másznia a strand szélébe.

Közben megkérdeztem, hogy dobhatnék e párat oda, ahová eddig dobált?

Úgyis mindjárt vége a ribilliónak, hiszen már nem látszott a napkorong az égen.

Mondta, hogy persze, csak nyugodtan.

Olyan jó 10-15 méterrel túl tudtam dobni, azt a távot, amit ő a hetes thrillel elért és az egyik pöcögtető mozdulat, pendülős kapásban állt meg, amit egy jó húzás követett.

Gyönyörű balin szedte le, az ezüst – fehér pencilt.

Aznap egyébként egy süllőig jutottam.

Sajnos egy vidra beúszott a pályára. De a pecának nem a vidra, hanem egy tüskés jószág vetette véget.

Hívott a feleségem, hogy egy bazi sün van a kertben. A kutyák megkattantak. Az egyiket bezárta az ólba, a másikat az előszobába, a harmadikat a konyhába, de folyamatosan üvöltenek.

Azonnal menjek! ( Azonnal baszki. Tök sötétben, a vadak földjén keresztül, negyven percre Veszprémtől. Dehát a nők ilyenek. )

Igazából amúgy is lassan mennem kellett volna, pedig végre elment a vidra és jó süllők váltották, csakhogy akkor éppen éjjel jött haza a fiam és mennem kellett érte a vasútra. Fél egyre.

Baszom egy sün volt.

Máig nem tudom, hol és hogyan fért be a kapu mellett?

Vicces volt amúgy, mert a süllőt első dobásra fogtam a 7,5-es waveminnow-val. Egy faszi volt kint a kisfiával és oda jött megkérdezni, hogy mivel sikerült?

Közben hátraugrott egy métert és annyit mondott, ja elnézést.

Először nem tudtam mire véljem a dolgot?

Aztán rájöttem, hogy a pesti Iron Maiden koncerten vásárolt zenekaros pulóver van rajtam, a hátán Eddievel. 😀 😀 😀

A faszikán nem tudom mit gondolhatott hirtelen?

Volt még a csónakos pecák mellett, egy igen emlékezetes parti balinfogásom is, amikor még nem kaptam meg a javított motort.

Van egy hely, ahol a nyári időszakban szinte mindig van egy balin, ezért az ott fogott őnöket, csak sarki balinnak hívom.

A bozóton keresztül kell lemászni és ha 2-3 dobás nem adja ki a halat, akkor el kell felejteni a helyet.

Fogtam itt már fényes délben is jó halat anno, az ezüst utazó prototípusával.

Ezen a hajnalon is ott volt a sarki jószág, de mutatta magát egy távolabb is, így repült a sinking pencil.

Már majdnem kitekertem a csalit, amikor eldurrant a sarki jószág is.

Ezek a halak általában, ha nem is darabosak, de sötétebb tónusú, ún. hínárlakó egyedek.

A mélyebb víz irányából szorítják ki a küszt a sekélybe, neki a partnak, fél méteres pontossággal.

Ahogy beszedték a vámot, azzal a lendülettel, fordulnak is vissza.

Ilyenkor nincs idő vacakolni, csalit cserélni, dobni kell.

Biztos fura, hogy a 20 centis vízben, egy süllyedő wobblerrel vertem át, ezt a pazar halat.

De ennek a wobblernek van az a tulajdonsága, hogy ha nem trükközök vele, csak húzom, akkor egész sekély pályákon is el tudom vezetni.

Brutális kapással verte le, ez az igazán pazar balin, a black metallic színű fahalat.

Futott is vissza vele a mély víz irányában, majd jó 50-70 centiméter magasan, repült vele jó két métert.

Egy halat fogtam azon a hajnalon, de egész életemben emlékezni fogok rá, az biztos!

Annyira szép hal volt, hogy volt pofám és több képet is készítettem.

Számtalan esetben húzott kis a szarból ez a wobbler és úgy érzem, hogy ebben az évben, koránt sincs vége a ténykedésének.

Van is még néhány, további történet a tarsolyomban, főszerepben a pencillel.

Még télen úgy voltam vele, hogy ezt a wobblert elég könnyű, kicsiszolni a centis balsából, így ezeket full kézzel fogom a jövőben készíteni, de egyre inkább rá kell jöjjek, hogy nem éri meg a kínlódást.

Ennek ellenére a marógépbe szánt mester darab mellett, egyet még elkészítettem kézzel, egy balatoni törzsvevőmnek, aki anno kinézte a lécen, hogy melyiket szeretné.

Az övé lett!

Zöld – fehér színben, ahogy kérte.

És működött, a középső medencében.

Aztán kiment az első negyven darab sorozat gyártott.

És hamar kiderült, hogy a folyót is tudja. Adta a Dunán, csónakból és partról is.

Ennek kifejezetten örültem, hisz a hasonló elven működő, de más orrkiképzésű és kisebb súlyú minijekret, az erős sodrás kidobja.

A pencil pedig a Dunát is tudja, olyan tempóban, ami a balinoknak is kell.

És ma kaptam három képet, a Kákafoki – holtágról.

Szóval sikerült alkotnom egy olyan wobblert, ami többféle módon vezetve, különböző pályákon, vizeken, víz tisztaságnál, körülmények között, igen jól adja a halat, aminek piszkosul örülök és a szerintem ennek a típusnak az ideje igazán, majd szeptember végén – októberben jön el.

És, hogy miért ez a bejegyzés címe?

Még májusban olvastam egy posztban egy horgásztól, élete második, balatoni, csónakos pecája után, hogy: Meg van az ÉV balatoni balincsalija!

Akkor jót mosolyogtam az egészen és természetesen nem leszólva a japán, gyári wobblereket – amik amúgy bizbasz pisztrángokra, kis hegyi patakokra készülnek, a balinokhoz mérten szerintem gyenge kulcskarikákkal és horgokkal – azért ez a kijelentés elég erősnek hatott.

Én pár ezer balatoni hajnallal, nem tudom mennyi megfogott balatoni balinnal a hátam mögött sem merném kijelenteni, hogy megalkottam az év balatoni balincsaliját.

De azt bizton állíthatom, hogy az egyik legeredményesebbet igen!

Zoli barátom mondta, az augusztus elejei nyaralásuk alkalmával, hogy ő nem is dob most balinra, mert nem eszik meg a felszínit.

Buta csalikkal fogják a balint az ő pályáin is a déli oldalon. Csillogós kanál, pilker, blade és klasszikus szalámi villantó.

Akkor azt mondtam neki, hogy ez a jó ebben a sinking pencilben, hogy buta csaliként is húzható, a nagy ezüst fejrész és a szárnyai pedig csillognak a vízben.

És tetszik, vagy nem, idén nagyon sokszor ez kellett!