No nem a hal, mert egyet elcsíptem azért, hanem a crank. Az volt zero.

Március 21.-én voltam utoljára domizni. Az előző alkalommal felfedezett nagyon ígéretes pályán kezdtem egy komolyabb lehűlés után. Már szépen sütött a nap, amikor odaértem és az éjszakai hideg már az utolsókat rúgta, amikor egy oldschool zero cranket akasztottam a kapocsba.

Ez a pálya felszíni csaliért kiáltott és második dobásra két akkora domi követte métereken keresztül a kristály tiszta vízben, hogy asztakurva!

Volt legalább 4-5 lekövetésem, de a visszahűlt vízben csak belassult zombiként, komótosan úsztak a wobbler alatt, mígnem a nádfal mellet elhúzott lila hasú fahalat látott kapással bombázta le egy 45-ös forma, de persze, hogy nem akadt meg.

A halak ott voltak előttem, de hiába variáltam a színeket, tettem fel wtd-t, pac -mant, dozert, semmire sem reagáltak.

Gondoltam teszek egy próbát a kis süllyedő púpossal. A vízi növényzet még a habokban sem volt, így le tudtam engedni szinte az aljára és aprókat pöccintve, hosszabb szüneteket tartva vezettem magam felé.

Hát…. bár háttal nem kezdünk mondatot, de volt egy raklap lekövetés, odacsípés és egy olyan kapás, amikor a hal majdnem kiveszi a botot az ember kezéből, de nem akad az Istennek sem.

Rengeteget mentem aznap a halakért, de valahogy nem akartak enni. Petya barátommal is összefutottam. Ő is csak tilalmas halat tudott fogni. Valamiért nagyon nem ettek aznap a domolykók.

Délután aztán behangoltam egy raklap wobblert.

Fogtam egy szarost. (Bezzeg ez jól akadt! 😀 )

Aztán az egyre jobban erősödő szélben egy belógó nádszálról valahogy lementett, vagy inkább lerángatott csalival a kezemben, feladtam.

Nem láttam értelmét a kínlódásnak.

Ezután, nem gondoltam volna, hogy legközelebb április 12.-én megyek majd fel, de sok dolog közbe szólt.

Eredménytelen, vagy éppen eredményes harcsázások mellett, volt itt minden. Több napos szakadó eső, széllel, vagy szél nélkül, de inkább széllel. 😀

Ennek folytán áradás. Aztán hajnali fagyok. Brutális derék, majd rá két hétre brutális nyak és hátfájás, amit még mindig nyögök, de azért javult már.

Nem éreztem azt, hogy a sokszor metsző szélben, esőben, hajnali fagyok után, a folyó parton kellene küzdenem, amikor amúgy sem voltam toppon, de végül győzött a vadászösztön.

Pedig az előjelek semmi jót nem mutattak. Petya a tilalom előtti héten, a frissen leívott csukákból fogott vagy kilencet. Volt amelyik a kis púpost tüntette el, de domolykóval kevéssel találkozott és a egyikből folyt a tej.

Nagy volt a dilemma, hogy menjek e egyáltalán, de úgy voltam vele, hogy az ívás legkisebb jelét látva, azonnal haza indulok.

Április 12.-e mutatkozott a legkevésbé szelesnek az utolsó három napból.

A nap folyamán három folyón is horgásztam, beindult az élet a vízben és vízparton. Tele volt sok pálya kishallal. Békák ugráltak előlem a folyóba. Rengeteg rovar volt mindenütt.

A víz azonban még hideg volt, a tök épphogy sarjadni kezdett. Egyszerűen úgy voltam vele, hogy ilyen körülmények között még nem ívhatnak a halak.

Az egyik folyó koszos volt, engedték a vizet. A másikat túl gyorsnak találtam és a kis folyón mindkét kapás olyan részen volt, ahol a víz tisztasága, az akvárium tisztaságát idézte.

Késő délután aztán kiderült, hogy nem volt teljesen igazam az ívással kapcsolatban.

Nyilván nem egyszerre indul be a nász az egész folyón, de este írt Sanyi cimborám, hogy két köves szakaszon, főleg az egyik híd alatt, ívó domolykókat láttak, így ő elindult haza és a hétfői egész napos pecát, így a szabadságát is sztornózza.

Ekkor én már bőven otthon voltam és amúgy sem terveztem, hogy hétfőn felmegyek, bár harcsázni esélyem sem volt, mert az egész országban hiánycikk lett a nadály, a giliszta meg kutyaszart sem ér a törpék és keszegek miatt.

Két kapásom volt. Egy brutális ütés, zászlón a süllyedő pac -manre és egy kapás egy nagyon régi blackpurple színű zerora. A pac -manre nagyot ütő tettes sajnos nem akadt meg, de a zeros halat kézben tarthattam.

Kontraszt

Kedvenc helyemen álltam, ahol első nap a nagyot fogtam, de nem akarta adni, hiába variáltam, így jó 15 méterrel feljebb, fedezék híján guggolva közelítettem meg a vizet majd térdelve dobtam felfelé. Egyet. Majd még egyet. És végre jött a várva várt kapás!

Az az igazság, hogy a folyó vízszintje rendesen leapadt és a sarjadzó tök miatt a süllyedő crankeket már nem tudtam mindenhol elhúzni, felúszót meg nem használok, ezért került a kapocsba a jó öreg zero.

Ez a wobbler viszont tudta azt, ami nekem kellett.

Ugyanis a zero akkor jön a felszínen, ha felfelé tartom a botspiccet és az előke bele sem ér a vízbe.

Ha viszont lefelé tartom, akkor subzerova válik és a felszín alatt 4-5 centiméterre kelletti magát. Nekem meg pont ez kellett aznap és be is vállt!

Így történt, hogy zárásként jött egy szép 42-43 centi közötti zéróra. 😀